Menedék

(Egy szélhámos széljegyzete az Énekek Énekéhez)

 

Megcsókolom a szíved.

Nyugtasd ajkaimon szivárványszínű szárnyad.

Az Isten betakar minket, drága vándor.

Nem engedi, hogy a szél lefújja gyöngyház-fényű hímporod.

 

 

Újjászületés

 

Voltál hernyó, pornak férge.

Élősködtél mások életén.

Ami ó, alászáll, a báb, a sír üres.

Szabad élet vár, a Menny felé emelnek a Szellem szárnyai.

 

 

Én Vagyok! (1)

 

Utánad szóltam,

Mikor már a kőszikla peremén voltál:

Hová mész? Itt állj meg! Jó helyen vagy!

Hallgattál Rám.

Én Vagyok, aki tenyeremen hordozlak!

 

 

Én Vagyok! (2)

 

Kékesszürke köd

Takar be téged,

Hiába tart rabságban,

Nem hazád néked.

Sejted te is fájón,

Nem az éj fia vagy,

Itt nincs, ami enyhítse

Gyötrő honvágyadat.

De túl a sötétségen

Aranyló nap ragyog,

Győztes élet vár reád

Ott, ahol Én Vagyok.

 

 

A tékozló fiúnak

 

E helynek van fala

Élő kövekből.

Mely akkor is fennmarad,

Ha a világ összedől.

E helynek van Főpapja,

Ki melletted marad,

Akkor is, amikor

Már anyád is megtagad.

E helynek van ereje,

Ha háború dúl benned,

Isten keze a tető,

Mely betakar téged.

E helyen van Igazság,

Még ha nem is érted,

Hogy e helyen van Szeretet,

Amely meghalt érted.

E helyen Élet vár,

Mert üres már a sír,

Mert e Ház oly alapra épült,

Mellyel a halál sem bír.

E helyen megkapsz mindent

Mit a szíved kért,

Betölti fájó szükséged,

Csak mondd ki Krisztusod Nevét.

 

 

A bűnbánó

 

Záporozó könnyeimen át

nem látom a lábaid nyomát.

Kit kövessek, én boldogtalan,

szerettél, s én megtagadtalak.

Bárcsak láttam volna

úgy a Golgotát,

mint ahogy Te láttad

önmagad sorsát.

Bárcsak szerettem volna

úgy mint Te,

hogy a világ belefért

égő szívedbe.

Hiszek mégis abban,

hogy van bocsánat,

térdre esek előtted

és úgy imádlak.

Rám nézel és szavaddal letörlöd

szememről a könnyet,

nem vádolsz, csak azt mondod:

menj és ne vétkezz többet!

 

 

Hűség
(Az Isten áldjon meg drága barátom)

Nem engedlek,
makacsul a szívemben tartalak.
Viszlek az Úr elé,
hurcollak nap mint nap.
Fúj a szél, esik az eső
a lelkemre,
de senki sem tud
bejutni helyedre.
A barátok is hűtlenül
mind elfelejtenek,
csak kettőnknek számítasz,
nekem és az Istennek.
Több éve már,
hogy elnyelt a szemhatár,
de van, aki rád
az Úr hűségével vár.

 

 

A fehér szamár dala

 

Jaj, vigyázz a patám lépteire Uram,

nehogy megbotoljak.

Ma ünnepelnek Téged sokan,

de holnap megtagadnak.

Ó, nézd csak, Uram, 

a pálmaágakat.

Ma még zöldellnek talán,

de holnap elhervadnak.

Érzem a hátamon,

gyengéden megérint kezed.

Holnap majd kereszted viszi,

hogy Téged felszegezzenek.

Majd drága véred hullik alá,

s a világtól gúnyoltatik Neved,

könnyeiket hullatják,

mind, akik szeretnek.

A sátán megszégyenül,

a kárpit kettéhasad,

mikor feláldoztattatol

és megdicsőíted Magad.

S amint majd felkiáltasz, 

hogy 'elvégeztetett',

tudom, Téged többé 

már nem feledhetnek.

Az Atya megjutalmaz engem,

s testemre teszi jeled:

örök mementóként hordom 

hátamon a keresztet.

 

 

Üres a sír

 

Mottó: én a sír kapuját eltorlaszoló kő, 

engedelmeskedem a Kősziklának, 

elmozdulok 

és élő köve leszek az Ő Egyházának.

 

Megfeszítettek, mondták.

Az élet ment tovább.

A tanítványok szétszóródtak,

legyintettek, nincsenek csodák.

Három napja nem láttak,

meghalt bennük remény,

míg Te az Élet Igéjét hirdetted

az Ábrahám kebelén.

És eljött az idő,

hogy győztesként feltámadj,

s a hitetlen világnak

ezzel új reményt adj.

Effata!- tártad szét átszegezett kezed.

S a kő elmozdult, engedelmeskedett Neked.

Hisz Magad vagy

az Igazság, az Út, az Élet,

nemhogy a sír,

de a seol kapui sem tarthattak vissza Téged.

A halál nem nyelt el,

Te felülemelkedtél,

üres a sír, s örökre hirdeti,

hogy a Megváltó él!

 

 

A megtérő (Én Vagyok 3)

 

Térj be hozzám drága vendég,

Vártalak nagyon,

Hadd nyugosszam hűs tenyerem

Forró homlokodon.

A pusztaság magába zárt,

De csak elengedett,

Hű vagyok s nem kísérttettél meg

Erő felett.

Megmosom a portól lábad,

Felüdítelek.

Megnyugosztom a szíved,

Csak tedd le terhedet.

Élő víznek forrásával

Oltom szomjadat,

Igém kenyerével

Szolgáld ki magad.

Rám nézel és kérdezed:

Uram, miért teszed?

Hogy az embert, pornak férgét

Szívből szereted?

Áron vettelek meg téged,

Drága véremen,

Oly értékes vagy nekem,

Mint az életem.

Szenvedtem a keresztfán,

Meghaltam érted,

Feltámadtam,

hogy nyerhess örök életet.

Összeköt a vér minket,

Többé nem vagy idegen,

Itt hordom a nevedet

Már a szívemen.

Nem vagy ezen túl szolga,

Harag gyermeke,

Fiammá fogadtalak,

Örökségembe.

Kardom és pajzsom

Védelmed neked,

Körülvesznek erős

Angyalseregek.

Szíved nekem megnyitottad,

és otthont adok,

Örök biztonságban laksz,

Ahol Én Vagyok.

 

 

Északról jöttem (Én Vagyok 4)

 

Északról jöttem,

ha tetszik ha nem.

Hűs Igét hoztam

a szívemen.

Sütött rá a nap,

mégis megmaradt

a forró ködben

palástom alatt.

Északról jöttem

ha tetszik, ha nem.

Te is megpihenhetsz

a szívemen.

Lábamnál hódoló

déli csillagok,

felüdülnek mind,

ahol Én Vagyok.

 

 

Vak lettem

Hová tűnt a hazug világ,
úgy otthagyott.
Kihunytak a hamis szavak,
mint néma csillagok.
Megfordult minden,
mint a szél.
Elhallgatott a földi zene,
amikor Te jöttél.
A régi életem
hozzám hűtlen lett,
mikor meglátta az Istenembert,
Ki értem szenvedett.
Lángra gyúltál szívemben,
s mint a nap, úgy ragyogsz.
Azóta nem látok senki mást, csak Téged,
Mert vak vagyok. 

 

 

Elmémben hordozom

Elmémben hordozom szíved,
rajta villódzik a Nap.
Szédítő harmóniákat játszanak
húrjain a sugarak.
Szivárványfényű folyó hátán
fodrozódnak a színek.
Szemednek tiszta tükréből
visszanéz rám Szellemed.
Az Élet játssza Benne
a legszentebb dallamokat.
Ez az a pillanat, mikor
a lelkem befogad.

 

 

Morzsák

 

Mint gyenge kis fűszál,

mely kősziklába gyökerezett,

mint vékony csermely a sivatag közepén,

az Élet nagyköveteként egy világ terhét veszi vállára,

Aki több, mint hódító.

 

Megyek utánad

és szedem a morzsákat.

A Te hűségeddel.

Ez tart életben,

mert Rajtad kívül nincs senkim sem,

amióta a világ számára hajótörött lettem.

 

 

A hűtlen (2)
 
Mikor elárultam, sírtam.
Szívemre szorítottam Nevét.
Mikor megcsaltam, büszkén tagadtam,
de szégyenem elért.
Felhágtam utána a hegyre,
de a lejtőn elestem.
Szereztem ezer sebet,
míg kétségbeesetten kerestem.
Szeretett engem, 
de bűneim elől titkokba burkolózott előlem.
Szerelme itt e világban 
hazátlan koldust csinált belőlem.
Ellenségei előtt
megvetett bolonddá lettem.
Amerre mentem,
a varjak károgtak felettem.
Sokáig futottam,
hogy Őt ismét megtaláljam szívemben.
Többé már nem megyek sehová,
térdeimen várom be.

 

 

Morzsák (2) 

Ki máshoz fordulhatnék, 
mikor Rajtad kívül nincs senkim sem? 
A viharban lábadhoz bújok, 
mint apró állat. 
Mert kihúny minden láng, 
csak a Te fényed árad. 
Támaszom és men

Szerző: b.cermidoff  2011.05.01. 19:30 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr132865165

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.