Az arabs telivér

(Isten nagyságát hirdetik teremtményei)

 

Ó, én gyönyörűségem,

Villámokkal táncoló,

Sötét selyem sörényű,

Ezüst hattyúként bókoló!

Karcsú tested mint remeg,

Távolba néz szép szemed.

Barna tükrén könny ragyog.

Északról por kavarog.

Sivatag szabad lakója,

Ki érintést nem tűrt soha,

Minden érzéked figyel,

Kitől jön az égi jel.

Állj és várj meg, kedvesem,

Magányod foglya voltál,

A végtelen pusztáé,

Mely önzőn magába zár.

Én szólok, Aki által,

Szépséged formáltatott,

A magaméból adtam fényt

Szemednek, azért ragyog.

Mikor fentről a nap elámul

Csodálatos művemen,

Hódolattal olvassa rajtad,

Örökkévaló Kézjegyem.

 

Morzsák (3)

 

Az Isten belenézett a hívő szemébe

és Magát látta benne tükröződni.

Az ember belenézett tükörképe szemébe.

Nem látott benne semmit, csak egy szálkát...

 

Uram, mik ezek a tiszta gyémántok?

Isten szerinti könnyek,

melyeket könyörgéskor arcodon látok.

Uram, mik ezek a csengő aranyak?

Ezek az Ige elmédbe zárt magjai.

Uram, mik ezek a ragyogó drágakövek?

Ezek a te megtört szíved darabjai.

Uram, mik ezek a lángoló rubintok köztük?

Gyermekem, ez az Én vérem...

 

 

Dallal, tánccal dicsérem Őt 
(Dávid az Úr előtt) 

Ledobom magamról a világ göncét, 
megyek az Úr elé! 
Nem érdekel, mennyi vallásos szív tört szét 
és remeg belé! 
Látom az álszent arcokat, 
a farizeusokét, 
amint paráznának bélyegzik 
az Úr dicséretét! 
S jön a fő bajkeverő, 
a felfuvalkodott asszony, 
hogy a megzavart szolgák közt 
kétséget támasszon. 
Gyaláz engem, 
s borgőzösnek nevez hangosan, 
megfedd vígságomért, 
és szid haragosan. 
Talán bizony elsirassam 
királyságomat? 
Mint ki halni készül, 
némán kushadjak? 
Az Úr elé viszem 
az én jókedvemet, 
amit Tőle kaptam 
és ünnepelek. 
És az Ő angyalai 
örvendenek velem, 
mert zsoltáraimat 
Neki zengedezem. 
Csak Ő tudja, egyedül, 
az Úr, hogy tiszta szívem, 
amikor Szent Nevét, 
dallal, tánccal dicsőítem.

 

 

A Lámpáshoz

 

A Te fényedet látta

Mózes a pusztában

az égő csipkebokor

bíbor-aranyában.

Te vagy az a csillag,

Ki hasítva az eget,

vezetted Jézushoz

a keleti bölcseket.

Te vagy a galamb

ki vállára szállott

a Férfinak

Ki megváltotta a világot.

Elfátyoloztad magad

mikor megfeszítették,

gyászba borult akkor

Felette az ég.

Beragyogtad később

az üres sír mélyét,

mint ahogy azóta

a megtérők elméjét.

Drága kicsi Lámpás

itt az éjszakában,

olyan jó hogy világítasz

a romlott világban.

Amíg mások tévelyegnek,

lidércfények lángja

csalja őket el

a gyilkos ingoványba.

Kérlek, légy segítőm

adj világosságot,

hogy ők is megismerjék

az igazságot.

 

 

Kedves idegen 

Ki vagy Te, kedves idegen, 
ki lakozást veszel szívemben? 
Ez a mennyei fényözön 
drága szemekből visszaköszön. 
Látlak, mikor a halandók 
szívből, igazán szeretnek, 
mikor apró gyermeket
féltőn óvva ölelnek, 
oltalmazva felemelnek 
a porból elesetteket. 
Igen, ez a Te kezed. 
Mikor az emberből igazság szól, 
mely előtt pokol, sír meghajol, 
meggyógyít összetört szíveket, 
igen, az a szeretet. 
Kik naponta meghalnak s feltámadnak, 
erőt Belőled merítenek, 
mert Érted mindent megtagadnak, 
azokban Téged felismerlek. 
Minden, miért hálát adok, 
minden jó, mit én teszek, 
minden, mi örökkévaló 
dicsőíti Szent Neved.

 

 

Jézus él

 

Felszabadult a Város.

Romjaiban ugyan, de ismét él.

Mint lábadozó teste,

melyben újra felpezsdül a vér.

Nem vehetett uralmat

felette az álnok halál.

Befedezted tollaiddal, ó kegyelem,

sokszínű, erős madár.

Szárnyad a szivárvány gyöngyház hídja,

mely ég s föld között feszül.

Mindennek reménységet ad,

s felemeli azt, ki elerőtlenül.

Élet tiszta harmóniája,

hangok, szívek, szavak,

frissen felbuzgó forrás,

mely a Kősziklából fakad.

Drága vér a keresztről,

mely a Mennyről beszél,

Győzedelmesen hirdeti,

Jézus feltámadt és él!

 

 

Kicsoda az ember?

 

Virágok szirmán gyémántok,

májusi eső,

Láthatatlan fürge lányka,

tavaszi szellő.

Tisztahangú, üde kórus

madarak dala.

Bennetek gyönyörködik

az angyalok kara.

De ki az ott a mezőn,

ki buzgón munkálkodik,

a Teremtő alázatával

a porhoz lehajlik?

Az angyalok csodálkoznak.

Nem tudják miért,

de az Isten csak őbenne

leli örömét.

Hogy miért az emberben?

Egy porszem csupán,

de az Isten arcát

tükrözi magán.

 

  

Minden Mindenekben

 

Mentem a saját utamon,

körülöttem zajongott a világ.

E hangzavart visszhangozták gondolataim,

s bennem dúltak meddő viták.

Gyűlöltem magam s az életem,

mert szolgább voltam a szolgáknál.

Ostobaságom a porhoz láncolt,

míg vágyam a Mennybe szállt.

De egyszer csak megállt minden

és elcsendesedett.

Nyugalom és békesség

lakta be szívemet.

Egy pillanatra akkor

megnyílt előttem az öröklét.

A Kedves szólt le hozzám,

elmémbe súgta Szent Nevét.

Az Élet szavaival beszélt,

mikor gyengéden hozzám lehajolt.

Elcsendesült az üvöltő vihar,

mely a lelkemben tombolt.

A Szabadító vett szárnyaira,

azóta már nem vagyok rab.

Nem reszket többet a szívem,

mert Dáriusnál gazdagabb.

Nem ül búsan, magányosan,

mint száraz ágon elaggott madár.

Ahhoz tartozom, Aki Minden Mindenekben

az Ő öröme és otthona vár.


 
 

A fáradt vándor


Elfáradtam már a világgal harcolni,

ó szeress magadhoz, Istenem.

A szívemet ne hagyd megsarcolni,

Te tudod, semmim sincs nekem.

Gyorsan ölelj magadhoz,

mert hamarosan feladom,

lankadó szárnyakkal oltalmaz még

hűséges őrző angyalom.

Erőm végére jár már,

lelki szemeim előtt halványodnak a színek.

Idő előtt itt a végállomás,

elfogynak alólam a sínek.

Elkopott szájamból a régi íz,

nem vonz már engem a kenyér, a víz.

Minden azt súgja nekem:

ne küzdj, add fel és feledj.

Csak szélmalomharc az egész,

elpazarlod az életed.

Csupa árulás minden körülöttem

és magába szippant a magány,

Hogy éltem túl ezt a rémálmot idáig,

az egy valódi talány.

Kegyetlen tükröt tart elém

az átkozott világ,

A szeretet nélküli igazság

arcomba köp minden hibát.

Vaksötét éj borul lelkemre.

Úgy érzem kiégek örökre,

Mégis megszólít egy gyengéd hang,

mint a távolból az ismerős, kicsiny harang.

S amikor már elhagyott mindenki más,

feltűnik előttem egy apró lámpás.

Dacolva őrjöngő viharral, széllel,

Vezet az Úton a szeretetével.

 

  

Az élet értelme


Ülök tudós magányban,

tülekedő gondolataim zajában.

Töprengek az életemen,

s egyre nő a teher a szívemen.

Amióta az eszem tudom,

végig a könyveket bújom.

De mind azt mondja: jaj neked,

a halállal befejeződik életed.

Hiába minden szép, amit alkotsz.

Magadnak boldog életet hazudsz.

Halmozod a tudást az utókorra hagyva,

miközben az is a sírba jut.

Mi haszna e sok tudománynak,

ha nem segít a szív fájdalmán,

ha nem ad megoldást az elmúlás ellen

s hatalmat a halál birodalmán?

Honnan e fájó hiánya a szépnek, jónak,

kétségbeesett keresése az igaz szónak?

Honnan ez az elveszettség?

Miért vonz mindig a messzeség?

Lehetsz te tekintélyes és gazdag,

ha hűtlen perceid elhagynak.

S az életed fonala, mit biztosan tartottál,

gyengülő kezedből kiszalad.

Akkor jössz rá, hogy mennyire

nem vagy a sorsod kovácsa,

hogy megcsalt téged büszke szíved

s megoltott a világ kovásza.

Mint ahogy nem vagy ura születésednek,

nem szabhatsz határt sem az életnek.

S amint a papír fölé hajolva

megfoghatóvá teszem a tűnő szót,

megismétlem ezerszer a legelső csodát,

létre hívom a nem láthatót.

Megértve e hatalmas titkot,

az öröklét részévé válok.

Örömmel befogadom szívembe,

Kire kezdettől fogva várok.

Ahogy én alkotok, úgy teremttettem

s mint gondolatom, hirtelen úgy lettem.

Mert Isten akarta, vágyott rá egyszer,

szeretetéből üdvösségre született az ember.

 

 

Ecce homo (Feszítsd meg!)


A földi hatalom szeme

hidegen arcodba mélyed.

A teremtmény meri mérlegre tenni

isteni Személyed.

Felteszi az örök kérdést:

mi az igazság?

Válaszként elfogadja,

mit üvölt a világ.

Vádló szavak kereszttüzében

állsz előttünk némán,

a korok feletti szeretet

néz szemedből énrám.

Megköpköd, bemocskol

az elveszett  emberiség,

hálátlan sebzettségében,

s Te tudtad ezt már rég.

Évszázados szemrehányások

szennye zuhog Rád,

de a testi szemétdomb

nem tudja elfedni csodád.

Nem bánok semmit,

mikor hazug vádak bélyege éget,

nem az embert követni jöttem,

hanem Téged.

 

  

 

Szeretet

  

Mennyei művész

Kezei formáltak téged.

Éneklem, mikor

Gyönyörködve nézlek.

Alig hagyott helyet

Az alkotó szónak

A pillanat, mikor

Ujjaim leperegtek rólad.

Rohanok feléd

A jéghegyek között,

Oda, hol világunk

Összeütközött.

Magas hegy nőtt

A kettőnk határán.

Nem vehetek erőt egyedül

A magányod várán.

Ama galambot küldöm

Hírnöknek hozzád,

Ki a Jordánnál

Az én vállamra szállt.

Átszegezett kezemmel

győzedelmeskedek lelked sötét búján,

Gyengéden kopogok

Büszke, szép várad zárt kapuján.

Vérem forró rubintjával

Kiolvasztom a zárat.

A reményt hoztam magammal,

Megszállhatnék-e nálad?

Csak a szívedben kérnék

Egy parányi helyet.

Ha kérded, ki vagyok,

A nevem: Szeretet.



Feljegyzések egy hajótörött naplójából.


A kereszt


Vihar dúlt lelkében

És árván maradt.

Elvesztett mindent

Néhány perc alatt.

Megkötözött rabbá tette

A tehetetlenség,

Mikor ránehezedett 

A néma üresség.

Csak az enyhíti fájdalmát,

Hogy Rád nézhet fel,

Súlyos kolonc az élete

S küzd könnyeivel.

Szívén hozta minden terhét.

Elfogyott ereje.

Utolsó perceit számlálja.

Feladta lelke.

Megkóstolta már

A tél jeges leheletét,

Mikor a halál angyala

Hajolt sötéten felé.

Mégis úgy érezte,

A pokol lángján égett,

De egyszer csak látta eljönni

A győzelmes Hűséget.

Talpalatnyi föld csupán

A menedékhelye

A Kősziklán,

Mit körülvesz a bűnnek tengere.

Ezen a kis helyen

Áll az a kereszt,

Mely arról beszél,

Hogy mindenkit szeretsz.



Elvégeztetett (2)


Ki vagy Te szépség,

Ki ennyire ellenállhatatlan,

Hogy egyetlen szóval 

Kertet teremtesz itt e sivatagban?

Lábaid nyomán

A halál földjén virágok sarjadnak.

Engedelmeskedik

Minden erő egyetlen szavadnak.

Pillantásodtól

A tél meghátrál s kitavaszodik,

Az alvilág szűkölve menekül

S eltakarodik.

Vallattam a betűket

Rólad éjjel-nappal.

Kinyílt a Könyv s felelt

Emberi szavakkal:

Mikor az Én elmém

Elgondolt téged,

Már akkor tudtam,

Hogy eljövök érted.

Lehajlok ide

Hozzád a porba.

Megszületek a földre

A szolgasorba.

Megismertetem veled

Az örök Életet.

Ingyen adom tiszta forrásvizem

És a szent kenyeret.

Mikor jött a Páska

Én lettem a Bárány.

Meghaltam bűneid miatt

Ott fenn a keresztfán.

Zordon útjelző,

Melyhez vérem tapadt,

Mutatta az örökléthez

Neked az Utat.

Elvégeztetett!

Ez az Örömhír.

Vár rád az üdvösség,

Mert üres a sír! 


 

 

Szerző: b.cermidoff  2011.05.03. 19:29 1 komment

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr742875241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt) · http://zsotza.blogspot.com 2011.05.12. 12:57:53

Nagyon szépen köszönöm,Brondel! Különösen a "Fáradt vándor" tetszett! Lájkoltam Facebookon!