Én vagyok (5.)

 

Anatóliában

esik a hó.

Vastag dunyha alatt

a kis kunyhó.

 

Üresen áll,

mint a szívem.

Nem lakja többet

senki sem.

 

Pókhálót sző

benn az idő

és a homály

egyre nő.

 

Törmelékes

lesz a csend.

Emlékek

akadnak fenn.

 

Csapdába ejt

a légüres tér.

Lelkem szakálla

a földig ér.

 

De egyszer csak megszólít

a falon egy árva kereszt

és Egy Szó bennem

lázadni kezd.

 

Feléled szellemem,

a tetszhalott

s boldogan visszhangozza:

Én Vagyok!



 

Szabadság

 

Annyi zaklatott nap után

nyugodj meg.

Nyisd ki szíved szirmait

és közeledj.

Itt az üres sírnál

békességet lelhetsz

és minden tiszta szót

lelkedhez ölelhetsz.

Többé senki sem

akadályozhat meg,

Hogy vegyél

bölcsességet, igaz szeretetet

abból a Kútfőből,

mire mindig vágyakoztál.

Annyi ingadozás után

végre döntést hoztál.

Letépted magadról

a világ karmait.

Eldobtad örökre

a test izgalmait.

Letetted terheid

a keresztnél a hegyen.

Közel húzódtál Hozzá,

hogy szabaddá tegyen.

 

 

Elveszett Szó

 

Lustán beborít egy árny.

Elvesztem régi fényem.

Apró sérelmekből észrevétlen

fal növi körül néma lényem.

 

Szemeimben a pupillák

tűszúrásnyira szűkülnek.

Szívemben az igék elhalnak.

Átadják helyüket a hűlt űrnek.

 

Pókhálók lepik be arcomat.

Elferdül rajtam minden út.

Elfekszem az elmúlás előtt

s lassan feladom a háborút.

 

Ráolvasásokkal kezelt a világ.

A régi történetből nem tanult.

Most csontvázakkal együtt ülök a szekrényben.

A jelen ellen nem használt a múlt.

 

Tétova agysejtek kotorásznak

a káposztalében egy varázsszó után.

Tanácstalanul keresik helyüket,

mint Darvin családfájában egy orangután.

 

Lepsénynél még megvolt…

Suttogják egymás közt.

Kétségbeesetten kipróbálnak

minden módszert s eszközt,

 

hogy végre elővarázsolja

a gyengülő emlékezet

azt a drága Szót,

Ami el sem veszett.

 

Bennem várt, hogy kimondjam.

Még csak nem is vádol.

Fényt gyújt elmémben

és kiszabadít önnön kalodámból.

 

 

Mondd

 

Mondd, hogy

nem igaz az egész.

Mondd, hogy

álnok hitszegés.

Mondd, hogy

csalfa délibáb csak,

mely

hazug tükrével áltat,

hogy négyezer év

ostobája

folyamatosan

diktálni próbálja

létezését

az együgyű agyaknak.

Mondd nekem,

itt az idő, hogy tagadjak.

De, jaj

majd elfelejtettem,

hogy idáig

végig csak ezt tettem.

Hiába harsogta

minden, mi létezik

Nevét az arcomba…

Ám egyre hangosabban

ketyegnek az órák.

Körmömre ég az idő,

míg a mutatók járják a hórát.

Haj, ha még van reményem

az elmúlás ellen,

hadd vegyen lakozást bennem

a drága Szellem.

 


 

A Megmentő

 

Látom

a barátom,

aki halni megy.

Meredek a kaptató,

magas a hegy.

Annyiszor szólítottam

s szaladtam utána.

Ellökött magától.

Minden szó hiába.

Mikor kérleltem,

mindig nekem támadt.

Görnyedt alakján

elnyűtt ing a bánat.

Nem hatják meg könnyek,

ki elszánta magát.

Elébe megy sorsának,

keresi a halált.

Tűri még egy darabon,

hogy kísérje az élet.

Csak a barna föld nézi

kihunyó tüzét szemének.

Óvatlanul megcsúszik

ott a penge élén.

Egy hajszálon ébred

a szakadék szélén.

S már a halál lehelete

borzolja hidegen,

Amikor kezet nyújt

neki egy Idegen.

 

 

Falfirkák

Eldobtam mindent,
mi elválaszt Tőled:
üres szavakat
és zsúfolt temetőket.

Nem gondolkodom azon,
hogy Véled kezdek-e.
Igen, egy üres kripta
az Élet kezdete.

----------

Egy Szótól rám talál
s örökre megpihen
emberi képemen
a ragyogó Végtelen.

------------

Megérett és lehullott
a mindenség Bátra,
a Csillag a mennyből
egy koszlott kabátra.

A hitetlenek
ahogy először tették,
kétezer évvel később is
megvetették.

 

 

 

Soha nem múló

 

Semmi sem olyan eleven,

mint Ő,

A soha nem múló

jelen idő.

 

Szerelme tisztább,

mint bármi más.

Nem árnyékolja be

pusztulás.

 

Szellemből felbuzgó

frissesség,

Mikor lehajlik

a bűnös porhoz az Ég.

 

Tüzében elég

a gyarlóság.

Nincs többé káprázat,

csak valóság.

 

Így arat örök

győzelmet

a szivárvány

a délibáb felett.

 

 

 A szkeptikus rémálma

  

Agyamban izzad a rozsda

és gyémántot szül.

Tagadásból a nemlétezésről

nagy mű készül.

 

Igyekszem szétszórni,

mit egyben tart a Rend.

A tudattalan élettelen

bennem értelmet teremt.

 

Gravitációs az elmém

és lustán hagyom,

hogy családfám ágán üljön

egy csimpánz majom.

 

De jaj!

 

Azt álmodom véletlen

e fejtörés után,

egy szörny megszólít engem:

te vagy az apám!

 

Verítékben ébredek

s félénk-tétován

életemben először

fohászra nyílik szám.

 

Add, Uram, Istenem,

hogy az életem

még balesetnek se

legyen soha véletlen.

 

   

A Parázs

 

Üres a képkeret

a lelkedben.

Üres a foglalat

a fejedben.

Elméd elefántcsont tornyában

motoznak az egerek.

A hamis faragott képből

a tolvajok kilopták a szegeket.

Pókhálókat csavar csámpás oszlopaidra

a kósza szél.

Fütyülve száll a gondolatrések között

s bolondságokat beszél.

Agyrémalakok járnak kísértve,

egódba mártva kezüket.

Torz tükrödben

fordítva áll a feszület.

De hallani a félrevert harangot.

A tűzvész közel.

A lángok illata

ezernyi vérszívót üldöz el.

Egy apró Szóparázs

az ajtón bepattan hirtelen

s lángra lobbantja a penészes űrt

dermedt szívedben.

 

 

A sas

(A vadállat etetése szigorúan tilos!)

 

- Azt sem tudom, hogy szólítsalak.

  Senki sem ismeri neved.

- Mit vársz tőlem?

   Még az is messzire kerül, ki azt mondja, szeret.

- Sasmadár

   a sárgás narancsszín magány tetején,

   a Golgota hegyén árválkodsz

   s ott nézünk farkasszemet te meg én.

   Levegő zárványa,

   Miért tartod magad hibának?

   Ha az ég zafírja átölel,

   miért üldöz a bánat?

- A mások félelme

   engem megvisel.

   Nem repülhetek együtt

   senkivel.

   Száműzött vagyok.

   Csak az Isten vár itt rám.

   Bánatom s örömöm

   lerakom mind a Kősziklán.

 

A reformátor dühe

 

Bevitték a Házba

a tegnap mocskát.

Mázas kriptából tákoltak

templomocskát.

 

Halottakért imádkoznak

a halottakhoz

halott nyelven a körmeneten,

mely halottat hoz.

 

Csontok előtt térdepelnek

és csókolják

hüllőhideg ajkakkal

a dohos urnát.

 

Berobbantam a templomba

a feszület elé.

Úgy éreztem, mindjárt

a nagy kést döföm belé.

 

Öklöm ráztam a képre,

mely szomorúan nézett.

Gyilkos dühömtől

saját lelkem vérzett.

 

Szíven ütött akkor,

mit a Szellem mondott:

 

az Egyházban

csak ami múlandó, emberi,

az a romlott.

 


Konkoly (Ádám fohásza)

Zuhan a mélybe
a hallgatag,
penészvirágos,
mérgezett mag.

Nem hajt ki könnyen.
Kényes a napra.
Csak lidércfénynél
nő meg magasra.

Gyökere behálóz.
Indája fojt.
S tovább terjeszti
a tébolyt.

Boszorkányok átka,
gyilkosok nyílmérge,
tüskéje szíven szúr,
éget a kérge.

Magam a lucskos földből
kivakartam
s csak néztem a fertőzött tőre
zavartan.

Megtört szívem
Előtted kitakartam:
Atyám, segíts,
én nem ilyen virágot akartam!


Szerző: b.cermidoff  2011.07.09. 00:37 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr563051947

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.