Nagy ego a Kősziklánál

 

Soraid kemények, mint a kő.

Páncélod boldogtalanság.

Oly gyorsan száguldasz tolladdal,

hogy szavaid szele szinte vág.

 

De ereidben megállt az idő.

Rémálmaidba beleakadt a szád.

Kísérteni visszajáró múltad

magas lovat ad alád.

 

Legyeknek terítesz asztalt.

Lantoddal zenged a halált.

Szíved rothadást magasztal.

Nem látsz tovább önmagadnál.

 

Sötétben szedett rímekkel dobálsz.

Önsajnálattól kéjjel szenvedő

parányi dühöddel eltalálsz.

Csakhogy a Sziklának nem árt a kő!

 

Vigyázzál jól magadra,

mert egyszer szikrát vetek

s ha túl közel merészkedsz Hozzám,

felgyújtom kiszáradt szívedet! 



 

Csúfolódók széke

Legyintenek:
ez egy kődarab.
Istenhez láncolt,
átkozott rab.
Szolgalélek,
kinek nincs saját élte.
Urán kívül nem ismer mást,
halna is érte.
Nyavalyás bérenc,
kinek nyála csorog a béklyóra,
míg bolond nyelve
egyre csak a zsolozsmákat rója.
Csípőre tett kézzel
kérkednek egymás közt.
A halált heccelve
eresztik ki a gőzt.
De mikor
életük kocsmája bezárul,
csalódnak magukban,
méghozzá betyárul.
Az utolsó pillanatban
nem mered rájuk más,
csak örök kárhozat,
mint üvegszemű pillantás.
S míg nyakukat
a gonosz halál jeges marka fogja,
rájönnek, senki sem oly szabad,
mint az Isten foglya.



Nem leszek 

Nem leszek a kedvedért 
az a sápadt bálvány, 
kit lencséért elcserélsz 
s kiröhög a sátán. 

Nem változok madárrá, 
kit vásott gyermekek 
puszta élvezetből 
felszegezhetnek. 

Nem leszek zörgőcsontú, 
koravén rémalak, 
kiből örök élet helyett 
csak könny és vér fakad. 

Nem teszem egyszerűbbé, 
könnyebbé dolgodat, 
nem válok zombivá, 
ki élve elrohad. 

Még gondolatban se 
próbálkozz csábítással. 
Nem bukom el soha 
sem veled sem mással. 

Nem leszek gyenge, 
asszonyi, gyermeteg, 
delíriumos, paranoid, 
debil, idegbeteg. 

Mert a legnagyobb rendelőn 
az Én Nevem ragyog. 
Mindenfajta bűn számára 
fogyatékos vagyok.

 


 

Tábortűz holdfogyatkozásnál

 

Úgy, ahogy

egy film szakad,

rám zuhan

az alkonyat.

 

Szúnyogoktól zsong a lég.

Egyedül vagyok.

Ezüstös fényt sírnak rám

az árva csillagok.

 

Holdtalan a haldoklás.

Szigorú az éj.

Most minden csak Érted kiált,

mert kell, hogy élj,

                hogy élj,

                 létezzél!

 

Sötétbordó lángok,

sárga tincsecskék

szórják a szikrát,

a drága kincset szét.

 

Nincs az éjszakában

egy tenyérnyi hely,

mit be nem világítasz

szereteteddel.

 

 

Csalfa szerető

 

Halandó testem,

régi kedvesem,

nem voltál igaz

hozzám sosem.

 

Szelet vetettem,

vihart arattam.

Veled mégis

a porhoz ragadtam.

 

Cicáztál velem,

csak hitegettél

s most elpecsétel téged

a súlyos tél.

 

A fekete földdel

nászágyra mész.

Menyasszonyi ruhád

a hófehér mész.

 

Mert rád hallgattam,

nem tudtam meg soha,

hogy lehettél volna

a Lélek temploma.

 

 

Nehéz szülés

Erek között, inak között
zakatol az anyag.
Atomok rablánca alatt
izzad az akarat.

Nem jut ki a sárból
örökre bennragad.
Csontok börtöne rejti
a veszélyes vadat.

Feszül az agyvelő.
Vajúdni készül.
Nagy munkájához
a port hívja segítségül.

Farfekvéses a téma:
honnan a szeretet?
Miért van, hogy az ember
érte majd eleped?

Hiába a vallatás.
Nincs új a nap alatt.
A testhez kötött egó
boldogtalan marad.

A Kétélű Kard nélkül
a válasz bennreked,
mert csak az Alkotó
adhat feleletet.

  

 

 Saulus

 

Ím vonyít a rossz, kóbor eb,

kit a vére hajt.

Farkasnak hiszi magát

s keresi a bajt.

 

Gomolyog a völgyben

a megriasztott nyáj,

de úton van a Gazda

a gyilkos felé már.

 

Mint feszít az útonálló

az orom tetején!

Ócska csepűrágó csak.

most még nagy legény.

 

A pásztorkürt szavára,

a föld alatta

megindult hirtelen,

mint Jerikó fala.

 

Nem állt meg a dúvad

a Pásztor előtt,

mert kihívta maga ellen

a legnagyobb erőt.

 

Nem öllek meg. – szólt az Úr.

- Meghagyom élted,

mert mikor még nem ismertél,

fizettem érted.

 

S te, aki egykor

vicsorogtál rám,

leszel majd a munkában

a leghűbb szolgám.


 

 

 

Örök szerelem (haiku gyöngysor)

 

 

Az ember hűtlen.

Ma szeret, holnap megcsal.

Csalfa, mint az árny.

 

Vak szeszély rabja,

és vágyai szolgája.

Ingatag nádszál.

 

Mert elhagy akkor,

mikor nem süt rád a nap

s épp nincs szerencséd.

 

Vagy hideg észlény,

ki csak azt hisz, amit lát.

S látja-e eszét?

 

Nincs tudós, aki

képletbe foglalhatja

a szeretetet.

 

Csak Aki meghalt

és feltámadt bűneid

bocsánatára, 

 

csak Az szeret még

ijesztő hűségével

öröktől fogva.

 

Marcellinus


Testemre permetezett

valami eleven.

Végigzuhogott

gyilkos kezemen.


Szívembe égett

a sok forró gyöngy,

megtört alattuk

a súlyos közöny.


Addig játék volt

elvenni egy életet,

de Ő megrogyasztotta

büszke térdemet.


Nem védett meg

a patríciusok ruhája,

hiába voltam

a császár katonája.


Hasztalan akartam

magam megemberelni.

A valóságtól többet

nem mentett meg semmi.


Láttam,

mily tiszta fénnyel ragyog,

rájöttem akkor,

hogy csak porszem vagyok.
 –
Minden, miben hittem,

összedőlt egy perc alatt.

Segíts, Uram, a viharban,

mely rámszakadt.


Oly messziről jöttem

és most itt vagyok.

Te vagy az egyetlen jelzőfény,

akiben bízhatok.

  


Ifjúságod szerelme

Mikor elmentél,
sírtak a fák.
Lehullott róluk
a sok halott virág.

Haragos felhőkkel
teltek meg az egek.
Keselyűk köröztek
a fejed felett.

Szenilis ősszé
öregedett
az üde leheletű
kikelet.

Idegen szívek
kincseire vágytál.
Hiányod súlyát
nyögte a hazai táj.

Szívtelen délibáb
könnyen elcsalt téged
egy olyan vidékre,
hol értéktelen véred,

ahol szabadságod
kínzó magánnyá vált.
Megvetéstől meggyötörten
kívántad a halált.

Lehullott rólad
minden büszkeséged.
Szégyened súlya alatt
meghajlott térded.

De a te Istened,
Ki soha el nem hagyott,
küldött éjszakádba
vezérlő csillagot.



Junkfood (Gyorsétterem)

Repkednek a magasban
a bűzölgő húsok.
Konzíliumot tartanak felettem
a nagy intellektusok.

Tálcákat hoznak-visznek
tele szavakkal.
Suttognak: ennie kéne már,
ámde nem akar.

Tengeri herkentyűk,
fénylények, rózsák,
tündérek, szívecskék
díszítik a rozsdát.

Trágyaszószos virágszirmok,
kandírozott béka,
nyálba mártott meztelenség,
Ámor ivadéka.

Agresszív kismalac
szájában citrommal,
minimal art kockafej
leöntve sommal.

Deres-dohos fantasy,
mangák, pengekarmok,
politika, háború,
véresszájú barmok.

Ülök alant az etetőszékben
én, engedetlen gyermek.
Bármivel is traktálnak,
juszt sem érdekelnek.

Idegenekkel nem állok szóba,
ó, én lelkes állat.
Csak Atyámat ismerem fel,
egyedül Ő táplálha
t.



A kereső

Tántorog a pusztában
az elgyötört vándor.
Nevemet üvölti
s szívében elátkoz százszor.

Sivatag testébe
hálni jár csak a lélek.
Csalogató csemege
a keselyűk népének.

Konok, csontos keze
markolja a homokot.
Megszállottan ismétli,
mit korábban dohogott.

Szélhámos a nevem.
Belátom, nem vagyok bűntelen.
De ki vagy te, hogy játszol velem
s szenvedni hagysz szüntelen?

Ha világosság vagy igazán
s nem puszta, vak végzet,
mutasd végre meg magad,
hogy férfiként szemedbe nézzek!

Ha mindenható vagy,
ragadd meg a lelkem!
Győzz meg önmagadról
igaz küzdelemben!

S míg egója Velem birkózott vadul,
küzdött erő felett,
Szellemem szívét érintette
rajta hagyva Névjegyemet.

Ím hálaimával lelt békességet
a nyugtalan lélek,
melyben korábban mindig
a lázadás tüze égett.

Győzelmes sátramon
ragyog a csillagtenger.
Alatta alussza az igazak álmát
drága gyermekem, az ember.

 


 

A megbánásról (haiku vers egy barátomhoz)

 

Nem leszek társad

a színlelt megbánásban.

Nem könnyítem meg

 

dolgodat abban,

hogy bűnöd gyorsan átlépd

és megkönnyebbülj.

 

Csak komédia

s nincs mögötte megtört szív.

Aztán kinevetsz

 

a hátam mögött.

A megbocsájtásnak is

kell szilárd alap.

 

Isten előtt légy

töredelmes s utána

fordulj énhozzám.

 

 

 

Csapda


Pereg a vakolat.

Csepeg a csap.

A kígyó

saját farkába harap.


Nézed az órát.

Ideges vagy.

A szerelőt várod

s a nyár hidegen hagy.


Hiába lesed.

Nem fog megjelenni.

Noteszében te vagy

a legutolsó senki.


Megint csak késnek.

Hosszú a sor

s a végére löknek

majd valahol.


Neved, az nincs.

Csak vonalkód vagy

s a számítógép előtt

kihagy az agy.


Azt mondják,

nem látnak, nem létezel.

Nem tudják,

a rendszerből hogy tűntél el.


Tanácstalanul

bámulod önnönmagad

s lassan elhiszed,

hogy csak elmélet vagy.


Hazamész s vár

a családi fészek,

a magány tengerén

szétúszó részek.


S benned minden szép emléket

szana-széjjel tépnek

vámszedői

az Apa nevű béna zsetongépnek.


S a szertartás elmarad

Ámor gyűrött oltárán.

Az élő Vénusz úgy fekszik ott,

mint ledöntött holt bálvány.


Rájössz,

idáig úgy néztél tükörbe,

hogy nem vetted észre,

az milyen görbe.


Körbezárt a kígyó

s megremegsz belé.

Ráébredsz, innen nincs menekvés,

csak felfelé.

  

 

Önsajnálat

 

Görcsös sorok a sima papíron,

hogyhogy nem érzek együtt vele?

Idegesít a folytonos kínlódása

s vágya, hogy miért nem hal bele.

Minden mondat egy átkozott csomó,

ami önmagát szorongatja.

Utálom már ezt a vergődést,

ahogy magát a sárnak megadja.

Látom mocsokkal megtelő száját,

amint szánalomra vár.

Vicsorgó gyűlölet ül ki arcára,

de röhögve elkerüli a halál.

Meddig tart még e lefolyástalan,

belterjes, pangó önsajnálat?

Iszonyodva fordulnak el kik látják

s közben kifelé hátrálnak.

Átkokat szór magára a bolond

mialatt felette százágra süt a nap.

Körmeivel hasogatja bőrét

s körülötte dalolnak a madarak.

Segíts, Uram, mert vádló, vak lázadásban,

kétségek közt verdesve,

úgy haldokolja végig létét, 

tudva, hogy nem élt egy percet se.

 


 

 

 

 

 

Hűség

 

 

Hiába könyörgött a Révkalauz,

a Lámpás őrzője,

ha egyszer megindult a térképen

a kapitány körzője,

azt megállítani nem lehetett,

hasztalan sírtak a kétségbeesett

tengeri szelek.

Száz falon és vízen át is

hallatszott a szirének nótája,

a dal, mellyel Eldorado délibábja

halálos csapdáját rázárja.

Nem tartóztatta a Kedves 

csak állt és némán szenvedett.

Ahogy máskor is tette,

ragaszkodott és engedett.

Hosszú, mély álom volt a tengeri utazás

a felhőtől szennyes ég alatt.

Hogy élte túl a vizek börtönét a kalandor,

örökre titok marad.

Kinyitotta szemét

és egy rémálomra ébredt.

Szájából bűzös nyál csorgott

és egy bálvány előtt térdelt.

Nem bírt felkelni,

elméje béna volt és kába.

A lelke beleragadt a sárba,

mely makacsul magába zárta.

De a szabadság futára,

a friss szellő letett

hirtelen előtte

egy drága Levelet.

Szerelme küldetett

követet utána

a reménytelenségbe,

a kietlen pusztába.

S mint gyenge pókháló,

úgy foszlott le róla

a gonosz varázslat

fojtó béklyója.



 

Koldus

 

Alázatos vagyok.

Eljöttem idáig,

hol a szív éhsége

felér már a szájig.

 

És kivirágzik rajta

a napvilágra,

lombot hajt a nyomor

ezer apró ágra.

 

Bánom is én a korbácsot!

Könnyedén átlépem.

Eleven seb vagyok.

Fájdalom a létem.

 

Az ilyen koldusnak

nem elég a morzsa.

A zöldje is kell mindjárt

és nem csak a torzsa!

 

A jót is akarom,

nem csak a szépet.

Nem kevesebbet kérek,

mint Téged!


 

Szerző: b.cermidoff  2011.07.18. 10:39 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr813076371

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.