Mások terhe

 

Rezdül a levegő teste

mikor üzenetek járják át.

Feszül az éteri gerinc.

Lúdbőrzik rajta a hát.

Tülekedő betűraj

tudattalanná ájulja magát.

Mikor az egó önkifejez,

szavakból épül a gát.

Egymás mellett elsikló

egyesek és nullák

íztelen, szagtalan,

eleven hullák.

Kiáltásuk magánügy.

Létük érdektelen.

Közömbösen nyeli el

a világegyetem.

Belefúlnak a zajmasszába.

Nincs, aki segíthet.

Elnyomja őket a tömegmagány,

mint egy ócska csikket.

Ó, én agyatlan versgyár,

arra ébredtem egyszer,

hogy a firkász is fájni tud,

mert ő is egy ember.

Hagytam, hogy az akáctövis

szívemet szaggassa

s könnyek közt emeltem

mások terhét magasba. 

 

 

Altatódal

 

Máma’ béke van,

hát béke a hold alatt.

Egy rémálom sorozatnak

vége szakadt.

Megmártózom újra

Lelked csendjében

és Beléd bújok,

mint egykor régen.

Benn nem bömböl

a megvadult szél

s a szerelmes csend

Rólad beszél.

Drága nyugalmad

rejtekében

barátom lesz

az éji ében.

Ölelésedben,

a bűntől távol

őrzi elmém

az angyaltábor.

Elringatsz

s megtalál a legszebb álom.

Szíved mélyén

élem valóságom.

 

 

 Könnyű a léptem

 

Könnyű a léptem.

Lebegek

súlytalanul

a föld felett.

Nincs nyomatéka

a szavamnak.

Láthatatlan sínek

haladnak

eltéríteni szívem

Ellened,

de lázadó mozdonyom

Szellemed.

Eleven szénként

lángoló

erőskezű

Pártfogó,

a beteges éjt

letépve rólam

fájva felizzítasz

a szívkohóban

 s magasra

emelve az Életet,

a halál felett

hirdetsz ítéletet.



 

Logosz

Kitárt szárnyakkal
vitorlázok a szabad szélen.
Hátára hasalok
s látni vélem
a felszín alatt
a béke arcát.
E megkínzott táj
megszenvedte sarcát
a világ s a bűn
romboló terhének.
Hadd szóljon végre
Életről az ének,
hogy megnyugodva
magához térjen
a lélek
a csontokkal határolt térben
és kicsírázzon
a Gondolat
a feszülő
bőrborítás alatt.

 

 



Vihar után

 

Cikázó villámokkal

az üvöltő vihar elvonult.

Gyengéd szavad rám hajolt

s elpárolgott a múlt.

Frissesség harmatcseppjei

remegnek a pillanatokon.

Ránk köszön a meghittség,

mint rég látott kedves rokon.

Terítsd rám, Szépség

mennyei palástodat.

Hadd húzódjak sátra alá,

hol kegyelmed fogad.

Illeszd szíved szívemre,

hogy összeforrjanak

és légy pecsét lelkemen,

mely úgy ragyog, mint a Nap.

S egész valóm Neked zengi

a felhőtlen öröm dalát:

íme, itt jön a Hódító,

Ki legyőzte a halált.

 

  

Giccs

 

Könnyed képek,

tetszetős szóhasználat,

gördülékeny stílus -

az emberi vadállat.

 

Egy frázist beszúrni,

aztán ellibbenni.

Kívül áramvonalak,

mögötte semmi.

 

Légnemű témák,

miket egy gyermek un.

Virtuóz giccstárlat.

Bűvészkedő faun.

 

L'art pour l'art szóhuzat,

feledhető fáma,

az öngyönyörködtetés

magas tudománya

 

Jól vigyázz, barátom,

be ne csapjon téged.

Kerüld el e parfümös,

cukormázas mérget.

 

Nem ártalmas szellem.

Nem irigy senkire.

Csak az Igazságot

kerüli messzire.

  

 

 

Bálványimádó

Életet hazudsz a képekbe,
miket tollad papírra táncol.
Kárhozott lelkek füstje a tintád,
amely a sárhoz láncol.
Csalóka szavak csillámporát
szórod az elegybe,
penésszel csipkézett rozsdakristály,
mit a kígyó fon egybe.
Nyállal kevert cián a zöld,
romlott vér a barna.
E sóhajok hídján nyüzsög
a pokol minden barma.
Megidézett kurafik,
akasztófavirágok,
kiknek oltárán áldozol
és nevüket imádod.
Ifjú éveidet
torkon ragadva
viszed a guillotine alá
veszni a vérpadra.
Hátha drága erejüktől
mégis újra éled
elevenen rohadásra ítélt
televényed.
De csak játszik veled a képzelet.
Megcsalnak érzéseid.
Gondosan megalkotott világod
az Igazság fényénél szétesik.
Feldobott játékszered
lezuhan csörögve.
Hiába ér délibábod az égig.
Holt maradsz örökre.

 


 

Drágakő

 

Drágakövet hordok szívemben,

eleven szenet.

Mennyei parázs illata

a legdrágább kenet.

Melegénél megszállva

keres menedéket

a hiábavalóságtól

meggyötört sok lélek.

Fellobbant bensőmben

a Szellem lámpása,

hogy fényénél mindenki

az Igazságot lássa

s megvakulva kihunyjon

az emberi hiúság,

hogy a megtört szív ím

megtagadja húsát.

Angyalok zenéje

gyöngyharmatot hint

és a szomjas lelkek

befogadják mind.

Gyönyörű Terhem

magukban hordozzák,

mikor tiszta hangom

egyként visszhangozzák.

 


 

Hadd legyen

Hadd ne legyen most
drámai a dal.
Hadd frissülhessek fel
csengő hangoddal
és engedd, kérlek,
hadd gyönyörködtessen
a tisztaság gyöngyharmatja
elnyűtt szívemen.
Hadd emeljek nyíltan
oltárt itt benn
Szövetségünknek
árva lelkemben.
Hadd kápráztasson el
minden érintésed,
melytől életet kap
s megújul a lélek.
Igazság forrása,
örök tavasz vagy,
Kitől megszégyenül
a halál s a fagy.
Hadd emeljem magasra
a drága szabadságot,
amelyben Veled
győzelmesen járok,
és igen, hadd lázadjak
örömmel a bánat ellen.
Pusztuljon végre
a sötét szellem.

 


 

 

Ijesztő hűség

 

Lázadni jöttem e földre,

melynek szokásai porhoz tapadnak.

Vicsorgok mindenre, mi lehúz

s nem vagyok része az anyagnak.

Tőmondataimtól fájdalmában

vonyítva menekül a sötétség.

Tiszta és kemény gyémánt vagyok.

Hogy mondjam meg, hogy megértsék?…

De értük a Lélek lángján

eleven szénné válok.

Koromfeketévé szenvedem magam,

mocskossá, mint az átok.

Ó, ember, a száraz fa vért virágzott

s örök gyümölcsöt termett.

Felfoghatja-e halandó elme

e csodás szerelmet?

Mert hisz évszázadok óta

annyian meghaltak érted.

De ki érheti fel

a sírral dacoló, ijesztő hűséget?

 

 

 

 Pesti Golgota

 

Janus-arcú bohóc izzad

molyrágta tollakkal.

A rakpart és a körút közt röpköd.

Azt játssza, hogy angyal.

Magasból zuhan alá kezéből

a sok mérgező mag

s felcsipkedik a kultúrhüllők,

a városi jómadarak.

Tülekednek az elmúlásért

és egymásnak rontanak,

majd felszippantja őket az idő

s helyükön űr marad.

Különös párbajt vívok a halállal

a guanópöttyös téren.

Magához ölel egy halott fa

és kicsordul tőle a vérem.

Belehalok e viadalba,

de aztán mégis győztesen

a Mindenség ágán trónol

feltámadott szívem.



 Lángok

 

E város,

melyet a kígyó lágyan átölel,

sziréndalával csalogat magához

s közben rád lövell

halálos mérget,

mely örökre megvakít,

hogy ne kerülhesd el

éhes vérpadjait

s aztán agyatlan vámpírként

lézengve tovább

szaporítod

 a szélmalomharcban edzett holt költők sorát.

Tegnap még kezem alá tetted

szép, bús fejed,

hogy megbocsájtsak végre

s áldást adjak neked.

Ma már

a máglya lángja kész,

melyben halálba küldi forrását

a béklyót vesztett ész.

Ó, becsapott lélek, hányszor kell még az ártatlan vér,

hogy megtisztítsd önmagad?

Nem tanulsz. Szívem eleven szén. Tűz nem árthat neki.

Örökre megmarad.

  

 

Hamis békesség

 

Vihar előtti csend van,

mert a penész alatt

feszeng béklyóiban

az elfojtott akarat.

A tolerancia

megjátszott pózában

bájolog az egó

versben és prózában.

Az elvárt mosoly

tanult mozdulata

védelmében nyugszik

e profi diplomata.

Délibábok előtt hajbókol

a struccpolitika.

Hisz ez a létező világok

legeslegjobbika,

hol kötelező gyűlölni

a zűrös idegent,

Ki dühöngve felborít

mindent idebent

s elefántcsont tornyod

bálványára támad

felkavarva poshadt kicsiny

komfortzónádat.

Kétségbe ejtve,

megzavarva, megtörve téged,

kétélű kardot hoz életedbe,

nem békességet.

 


 


Szerző: b.cermidoff  2011.09.05. 23:58 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr233205521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.