Eleven szenet öleltünk

 

Szivárványt lapoztunk

könnyed ujjakkal.

Betakart minket

szárnyával egy angyal.

Szemed ablakán át

szívedbe néztem.

Lámpásod fénye

én puha fészkem.

Lelked lantján

szent szavak szóltak.

Új életre keltek Benned

reménytelen holtak.

Tavaszod sugarán

minden kivirult.

Megszégyenült a halál.

Menekült a múlt.

Felemeltél engem.

Csodákban fürödtünk.

Muzsikált a mennyország népe

körülöttünk.

Forró gyémántok gurultak

szívünkből szerte széjjel.

Eleven szenet öleltünk együtt

egész éjjel.



 

Puszta

 

Nomegaztánban esett a hó.

A tevék patája alatt a homok égett,

olyan dermesztő hideget zenélt

bennem az emberi természet.

Délibábok közt vezetett utam.

Lelkemre csavartam a meleg sálat.

Jobb időkről álmodozott a hajcsár.

Ködöt lehelt terhe alatt az állat.

Kezemen fagyos kéreg volt a kesztyű.

Egy álló hete nem láttam a napot.

Csak a sivatag hajója nem feneklett meg ott,

ahol már az egó is léket kapott.

Megkövült szavak záporoztak rám,

célt tévesztett ítélkezések.

Ám hiába borított be forró vérpalást,

nem hagyott halni az Élet.

Koldussá tettem önmagam.

Eldobtam minden földi értéket.

Csakhogy elszakadjak a múlandóságtól

s szabadon szerethesselek Téged.



 

Modern

 

Sétál a szavak közt

csípőre tett kézzel

a betűk nagy zsonglőrje,

Hexensusszos Lézer.

 

Lökhajtásos csókokat

dobálgat a Múzsának,

hátha szabadítója lesz

szőrös nyelve gúzsának.

 

Gumimakaróni húrján

kósza ihlet kóvályog.

Repedező dobhártyákra

rászakad a szóvályog.

 

A csodálók kíváncsi raja

még sohasem látott

ékezetek s központozás

nélküli pusztaságot.

 

Nincs egy árva nagybetű sem

a mondatelőben.

Tetőzik az izomláz

benn az agyvelőben.

 

Tehet egy szívességet

a nyelv buzgó őre.

Vonuljon el bujálkodni

a mágneses mezőre.

 

Szellemi táplálékot oszt

a korszerű lélek.

Tintás kondérja felett

legyek döngicsélnek.

 

A hatalmas kanálban

bizony nincsen semmi.

Tessék mondani,

ezt mind be kell venni?

 

 

 Gyengéd hang

 

Földig hajoltak a fák.

Így lett az erdő pusztaság.

Átvágtatott a tűzvihar a dombon.

Reszketegen pislákolt a parázs a hamvadó lombon.

Nyomában kettészakadt az ég.

Kegyetlen gyémántesőként hullott alá a jég.

Ami eddig nem hódolt be, legyőzőre talált.

Megadón ölelte magához a táj a halált.

Szörnyű pillanatképpé merevedve,

nyitott szemekkel feküdt a farkas, a medve.

Madarak fészkét hurcolta a megvadult ár.

Örvényén keringett egy döglött szamár.

A természet égi korbácsütések alatt nyögött.

Szúrós esőcseppek verték az ezernyi rögöt.

Aztán hirtelen félbeszakadt minden.

Még a vér muzsikája is elcsitult alélt ereimben.

S egy gyengéd hang szólt az ijesztő csöndben:

szeretett gyermekem, vigasztalni jöttem.



 

Vélemény (rap)

 

Az emberi állat

egy olyan lény,

kinél hamar kinő

a vélemény.

Mindig számolni

kell vele.

A múlandó hangulat

fegyvere.

Egók porondján

szócsaták,

dübörgő betűk,

mint lópaták,

eltaposnák

a Lelkedet,

de hozzáérni

nem lehet.

Magasan felettük

kitárja szárnyát

és beragyogja

az elme árnyát.

Hisz a halandók szava

meg nem rontja.

A nem láthatónak

nincs gyengepontja.

 


 

Az oroszlán

 

Mennyei tükör,

szép, szomorú arc,

megviselt Téged

e kiújuló harc.

Tépett vitorlákkal,

de győztesen

megtérek Hozzád,

Kedvesem.

Az oroszlán,

kit az ebek téptek

s lándzsáját döfte belé

ezer sunyi vétek,

immár megnyugszik

szíved fészkében.

Pedig haragja súlyos volt

sötét, mint az ében.

Vedd hódolatomat,

dicsőséges Úr.

Hálás lelkem harangján

örömdal kondul.

Szivárvány húrjain

angyalok zenélnek.

Fogadd magadba hangom,

legtisztább Ének.

 


 

 

 

Inkább...

 

 

Annyian kísértek,

míg etetted őket,

de inkább választották

a puccos temetőket

a keselyűkkel járó

rémalakok.

S csak azok maradtak,

kiknek az Illés lelke adatott.

Elcsalta hát a szirén ének

a birkanépet,

melynek gyomra a pásztora

s most a farkas farmján béget

csapdába esve

feledve Téged

egy olyan haldoklásban,

mely többé nem ér véget.

Uram, adj nekem

vas akaratot,

mely a világ előtt

sohasem dadog

és inkább tagadjon meg engem

léha testem,

mint hogy szívem

Helyetted mást kövessen.

 

 

 

 

 

 

 

Hadd váljak haboddá

 

Addig lapozza a halandó

a földi szerelmeket,

míg lyukassá kopnak az évek

és a lényeg kinnreked.

Öregedő kezeink közül

kicsúsznak álmaink

s tehetetlen belenyugvással

viseljük el, amint

zászlóinkká válnak

egy céltalan utazásban.

Keressük a tökéletest

egy elnagyolt képmásban.

Homályosuló szemekkel

támaszkodunk a ravatalnak

mosatlan kezekkel,

mert a tiszták korán halnak.

És az ember

annak a keréknek lesz a bolondja,

melyben megtöretik

szíve is, akár a csontja.

De én, lázadó,

csak Neked hajtok térdet,

mennyei trónról áradó

drága, örök Élet.

Ne vigyél engem át

a másik partra.

Hadd váljak haboddá,

vegyél a hátadra.


 

 

 

A nagy szélhámos

 

Színes virágokba bújtatott

rozsdatemető,

rózsába font kígyó,

álnok kötekedő,

baráti jobbnak álcázott

halálos tőr,

angyali mosolyú,

aljas szózsonglőr.

Aranyozott penész

lelke titkos ruhája.

Mocskos szíve tövéről

átkot virágzik szája.

De teszi ezt mind

szemrebbenés nélkül

s egy-két alattomos szúrással

próbálkozik, végül

hogyha még ez sem jön be,

őszintésdit játszik,

aztán balekjaitól

beszedi a gázsit.

Lepereg arcáról

az ájtatos máz.

Kivigyorog alóla

Samu, a csontváz.

Ne hallgassál rá soha,

akárhogy is lázad.

Az Igazság Sziklájára

épült a te házad.

 

 

 

Ördögi kör

 

 Egy reménytelen szerkezet

szétrobbanni készül

saját fojtó ölelésében

és elfásul végül.

Ám kényszerű pályáján

a forgást előlről kezdi.

A megszokott témákat

újra szerkeszti

a zsibbadt agyban

az a pár gondolat,

mely mozgásban tartja

a hormonokat.

Cicázva fellobban

és könnyen lelohad,

mint minden múlandó,

mi egyszer elrohad.

Az élő anyag sorsa

csupa véletlen.

Az időzítés pocsék,

Az eredmény életlen.

A könyörtelen vasfogak

lassan széteszik,

addig is szenved attól,

hogy létezik.

Ó, Uram, hozz végre frissességet.

Elfáradt elmémet járja át Élet.

Hadd dobjam le Nálad,

mi hitemben gátol.

Szabadíts meg, kérlek,

az egóm súlyától.

 

 

 

 

 

A próféta

 

 

Tüzet viszek csont lámpásban.

Eleven szén izzik bordáim közt.

Messziről rettegi ellensége

a két lábon járó üstököst.

 

Saját átkukba hullanak

kifordult szemű vajákosok.

Arat köztük a parázsló métely,

amit magamban hordozok.

 

Hiába őrült énekük, táncuk.

Nem oltja el a zsarátnokot.

Lángolva szakad minden láncuk.

Nem tartja vissza a látnokot.

 

Forró rubint gyöngyöz az ajkam.

Kígyókon, skorpiókon járok.

Acsargó démonhad lábam szőnyege.

Köpnek utánam a lélekkufárok.

 

Angyalok pallosa jobbkezemben,

szivárvány palástja hátamon.

Koldusként, mégis győztesen

életem Atyámnak átadom.

 


 

Szabadulj

 

Ha a szívedre ülő könnyharmattól

nehéz lelkivilágod,

ha a jelenedre köd telepszik

és jövődet nem látod,

ha a papír s toll násza nem terem

csak penészvirágot,

ha az emberi szellem dohos taplója

nem fog többet lángot,

ha csődöt mondanak a fennkölt elvek,

melyeknek éveidet szántad,

ha kerge szélkakas életedben

majma voltál sok délibábnak,

ha múló, léha szerelmeid sora

teljességet sohasem ad,

ha puszta léted gyógyíthatatlan, sajgó seb

s elátkozod magad,

ha már nem látod a cső végét

és elnyelni készül a kozmikus magány,

szabadulj, hagyd, hogy egód kilépjen végre

elefántcsont tornya ablakán.


 

Szerző: b.cermidoff  2011.10.04. 00:45 Szólj hozzá!

Címkék: regény novella irodalom isten jézus keresztény krisztus versek novellák

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr543276815

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.