Ez Szerelem!

 

Szeressék mások az izzadtság szagát.

Én inkább Veled megyek.

Forró, fűszeres, lét-lehelet vagy.

Bordóra fested a vak eget.

Zuhanjon más aléló kőként

vissza a porba nedvesen.

Lángoló főnixszé tesz érintésed,

szivárvány szívű Kedvesem.

Hajszoljon más tűhegynyi álmot,

amelybe bezárja önmagát.

Elmédbe foglalva részeddé válok.

Átölelek egy néma fát.

Keressen más szűk nyirkosságot,

ahol a fülledtség eltemet.

Véred a szívemen gyújt örök lángot

trónodig emelve lelkemet.

Kívánja más a bomló húst,

mit megmásznak a döglegyek.

Mámoros magasság mennyedben vár.

Rajongó porszemed hadd legyek.

 

 

 

Tavasz

  

Tudat alatt és természet felett

rezegnek titokzatos jelek.

Nem tudhatod, ám de sejtheted,

mi járja át minden sejtedet.

 

Átadják egymásnak ízek-idegek

a hajnali füveket borzoló hideget.

Hallgatagon rejtegetik benned a mélységek

az öntudatlan szendergő szív-reménységet.

 

Ösztönöd fürkészi, mit súg a kósza szél.

Ősi lantok húrjain lúdbőrözve beszél.

Egy rég elfeledett nyelven ébresztve alvó géneket

mond a föld porának zönge éneket.

 

Arról, hogy hiába búg benned a téli bús magány

s hiába károg recsegve a varjú a puszta fán.

A csendesen lázadó makacsság a tavasz terhét hordja

s lassan éled a kéreg alatt a sarjadás akkordja.

 

Egy vércsepp kihajt a fényre s boldogan dalolni kezd

ördögűző, győzelmes szerelmi éneket.

A vén, bolond halál önmaga felett mond ítéletet,

mert semmi sem győzheti le az Életet. 

 

 

Csillag

 

Szívembe zártam egy csillagot,

mit többet el nem engedek.

Nem vonzanak a hamis rejtélyek

s távoli tengerek.

Nem követek sok csalfa fényt,

mely mindig elhagyott.

Könnyeim mossák öt sebét

Annak, Kivel egy vagyok.

Bánom is én, hogy miről zengnek

léha kis dallamok,

angyalok lantja szól bensőmben

s ájultan hallgatok.

Vérével írta be sorsomba

gyönyörű Nevét,

Az, Aki által rút haldoklásból

Életté vált a lét.

Mint zongora billentyűzetben

elefántcsont és ében…

Aranyba foglalt gyémánt lettem

Lelke ölelésében.

 


Play-station

Mottó:
A hókuszpókuszra oly nagy a kereslet,
hogy már a bölcsek köve is aranyeres lett.
Olyan a világosság nélküli tudomány,
mint huhogó bagoly egy üres koponyán.


Luca székén pucsít az emberi elme
s buzog a magasba erejét feszítve,
hogy az alagsorból önmagát felküzdje
zászlaját feltűzve a hetedik szintre.
Bátorítja egóját: ha e show-t kiállod,
jutalmad lesz néked saját kis világod.
Miközben ezt mondja, ideje sem marad,
mert az ócska palló alatta beszakad.
Magához tér, mint a pokol örökös vendége.
Nem segít a bűvésztrükk, se Münchausen cége.
A hangosbemondót hallja mielőtt elmerül a lébe:
sz*r alá merülés! Cigarettaszünet vége!

Ajánlás:
Vándor, szíved óvjad jobban mindennél,
nehogy örökre száműzött legyél.
Igaz Élet kútfejéről válaszd inkább üdvödet,
bolondok aranya helyett a drága Szegletkövet

 

 

 Keret a szóköz körül

(Herr Kindmacher songja)

Folyékony aranyba
foglalnák kezem,
Amikor a papíron
tollal vétkezem.
Létrát támasztok
egy porszem oldalának,
hogy felérjem ésszel,
milyen a nagy átlag.
Szellememet a palackból
jól kieresztem,
megnézem, hogy nő-e szőr
a Mount Everesten.
Kisbaltával pucolom
az ablaküveget.
Egy véna a guanóban
a hadüzenet.
Fú, de bazi sztár vagyok,
mindenki nyomat.
Mistic rúzzsal vakolom
a guillotine-omat.
Összetöröm szívedet,
nagyon remélem.
Megdögölhet minden nő,
csak az enyém nem.
Fogaim közt sárga rózsa,
csupa szeretet.
Lájkojjá’, mer’ kitépem
az ütőeredet!



 

Felragyog…

 

Istenem, bocsájtsd meg énnekem

széllel bélelt énekem.

Merek gyermeki énemmel

eggyé válni éhemmel.

A Szeretet koldusa vagyok,

de a világba öltözve megfagyok.

Emelj fel engem vakságomból,

ha rémült szívemben vihar tombol.

Segíts, kérlek, estemben,

ne tévedjek el a testemben.

Végy szárnyadra drága Lélek,

ne legyek bolondja minden szélnek.

Az Igazság tükrében megtisztul éltem

a vértől, mely a kereszten onttatott értem.

S törékeny szívemben felragyog

Lényed, mint a csillagok.


 

 

Több, mint hódító

 

Az én Kedvesem győztes harcos.

Szivárványfénye ködöt taszít.

Lelkemből elkergeti a varjakat.

Lantja szívemben lángot szít.

Nevét lélegzi a föld,

mikor a felhők könnye hull.

Ünneppé válik a lét

s keze alá simul.

Mikor hadiösvényen jár,

lába nyomába lépek én.

Zászlaját csendben viszem mögötte

a csaták mezején.

A pokol büszkeségén tapos.

Páncélja ragyog, mint a Nap.

Kezében szikrázó pallos.

Körötte démonok hullanak.

Az én Kedvesem Élet forrása.

Igéje bátorító.

Felemelt a porból szívére,

Aki több, mint hódító.

 

 

Harag

 

Izzó tűzgömb a szívem,

forrongó bolygó, s haragja

Makacsul lobogó lánggal ég,

benne fortyog a tenger habja.

Kérdések kartácsa korbácsol.

Egómban felingerli a szelet.

Dühöngő viharrá dagadva arat

a haragvó képzelet.

Előtörnek a tudat mélyéből

gyilkos lávafolyamok.

Őrjöngve zúdul a vér ereimbe,

ha a harag foglya vagyok.

A lángoló űrben válaszra vár

minden mardosó kétség.

Kozmikus lázban szenvedő elme

várja a Szellem hűs érintését.

Mustármagnyivá zsugorodik

egyetlen reményem.

Uram, szabadító esődért esdeklek

a vöröslő égaljú éjben.

 

 

Őszinte bohóc

(Han Bingli songja)

 

Fákról hulló rozsda,

halott levelek,

megint rám unt a hűtlenség,

eggyel kevesebb…

Hányódok sorstól-sorsig

s hol beengednek,

testemet elfogyasztják,

dobják lelkemet.

Hisz kinek kell e házaló,

ki szívét kívül hordja

s őszinte bohócként lesz

a szerelem bolondja,

boldogan ölelve magához

egy meghitt pillanatot,

melyet a szentnek hitt érzés

tévedésből adott?

Avagy hamis vigaszt vesz

a boros pohárból.

Szőlő vérére hajol

- szép emlék a nyárból.

S este fájón markolja

azt a párnavéget,

melynek gyilkos illata

jaj, pokolként éget.

Szélfútta porszem vagyok,

vágyak játékszere.

Szívembe mart egy emléket

a hiány kényszere.

Mikor senki sem lát,

Nevedre könnyezek

s összetört szívemre simulnak

átszegezett kezek.

 

 

 

 

Agymenés

 

 

Látom, baj van.

Forró a homlok.

Feszül a koponya.

Az agyvelő fortyog

 

Keresel mindenütt.

Nyílnak a könyvek.

Izzad az egó.

Az akarat görnyed.

 

Zaklat a múltad.

Jönnek a könnyek.

A jövőt lenyúlná

zöldszemű szörnyed.

 

Tajtékzó szájjal

firtatod éned:

miért nem vagyok

Én is egy géned?

 

Becsődöl a tudomány.

Felsül az ész.

Az emberi elme

a semmibe vész,

 

mert egy kiszáradt fának

gyümölcse érett

s kriptafalak közül

kihajt az Élet.

 

Nem szegezhettél

örökre kereszthez.

A szegletkő vagyok,

Akitől rettegsz.

 

Nem vagyok bálvány,

mit ráraksz egy sírra.

A Szó vagyok,

makacs, szívlakó csíra.

 

A valóság elég,

hogy észhez térítsen?

Nietzsche meghalt.

Aláírás: Isten.

 


Ébredés

Bőröm alatt hordozom
Neved eleven lüktetését.
Borsódzik bensőmben az ébredés.
Nyújtózkodik a lét.
Formálódik a félhomályban
s lassan alakot kap
egy félszeg lámpás tűzgömbje.
Felkel bennem a Nap.
Ritmusodra feszíti vér
a szűk érfalakat.
Illatos harmat száll a porra
a szivárvány alatt.
Bizseregve ébred a forrás.
Titkokat súg lelkembe.
Ezüst mintát hímez habja 
míg gyöngyöz elmerengve.
Szemem egén felhőtlen kékség.
Beléd pezsdülök én.
Szívem szívedre helyezem
a Kőszikla tetején.



 

Homokóra

 

Átlátszó börtön

kristályfalakkal

rád zárult egyszer

és tényként marasztal.

Folysz együtt a tömeggel

s hiába várod,

hogy odakinn meghallják

néma kiáltásod.

Magával ránt, lefelé húz

a halálos örvény.

A percek gravitációja

kegyetlen törvény.

Minden magas teória

gyáván cserben hagy.

Tehetetlenségednek

rabszolgája vagy.

Mint egy megunt játékszert

könnyedén átlépnek

a fejed fölött bezáruló

szabályszerűségek.

Tébolyodott szívedben

sejtelmek égnek

lényegtelen részeként

a véletlenségnek.

Átkozod magad,

hogy nem jöttél rá korábban,

csak egy porszem vagy

egy szörnyű homokórában.

Makacs imáddal

hívod azt a Kezet,

melytől darabokra törik

e sátáni szerkezet

és friss, szabad szelének szárnyára

vesz az Élet

az örökkévalóságba

felemelve téged.



 

Vértanú

 

Emelt fővel megyek végig.

Elvonul a sok évszázad.

Csak lélekhang ér az égig,

ezért szájam némán lázad.

Arénák falai közt

disznók előtt gyöngyözött vérem.

Eleven játékszer voltam

egy mocskos, vandál játszótéren.

Hányszor vakítottak meg

vagy törtek kerékbe…

S mulatott kínzásomon

az utca söpredéke.

Börtön, éhség, üldöztetés,

gályarabság vártak

vagy koponyám dísze lett

egy bálványoltárnak.

Pogányok nyilaitól

átlőve elestem.

Szörnyű lángok közé alélt

megkorbácsolt testem.

Meggyaláztak, megköpködtek,

megköveztek nyíltan.

Nem kárhoztattam őket.

Még csak nem is sírtam.

Kétezer éve

könyörgőn néznek Rád a Fiúi szemek:

Atyám, bocsáss meg nekik,

nem tudják, mit cselekszenek.

  

 

Eleven lámpás

 

 Ülök a szabadság közepén

talpig rozsdás vasban,

mint élőhalott bálvány,

míg eközben lassan

utolér átváltozásom

főnix fészkem ormán.

Emberi fáklyává nyílok

tűzszirmaim bontván.

Lángok palástjával

betakar a lenge szél.

Halhatatlan szívemben

százezernyi szent beszél.

Parázstollaim hada

táncot jár a légben.

Angyalkéz simul a lanthoz

a vibráló égben.

Idáig csak haldokoltam.

most igazán élek.

Lázadó dalt énekel bennem

az örök Lélek.

Ti raktatok máglyát nekem

lángoló betűkből.

Eleven lámpássá lettem,

 kit a sátán gyűlöl. 


Szerző: b.cermidoff  2011.10.17. 00:20 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus ember versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr663308344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.