Büszkeség

 

Fegyverrel vágom keresztül lelkem

a tájon.

Magamat véres viharokba

vájom.

Szavak mázsás málhája görnyeszti

életem.

Gyöngyöző könnyek terhe nő

énemen.

Szégyen pírja

Nehéz palástom.

Zuhanó brokát skarlátja

minden álmom.

Varjak károgása

egyetlen énekem,

lábon kihordott

fájdalom, félelem.

S amihez kemény szívem hozzáér

egy szálig,

keserű haragjától

mind átokká válik.

A semmi habján hányódó kísértethajó

lettem,

ki keresi kikötőjét

e tetőző őrületben.

Sóhajom súlyát

haló imáim hordozzák.

Bús, lázongó lényem

hadd szelídüljön Hozzád.


 

Ima esőért

 

Lángoló szívek közt járok.

Nyögnek a fájdalomtól.

Csak az enyém nem jajgat,

míg e tűzvész tombol.

Olthatatlan a szomjuk

fájó kérgük alatt.

Aszalódik a kínzó vágytól

sok elárvult gondolat.

Sátán korbácsa hajtja őket.

Megannyi forrón maró könny 

nem segít az izzó poklon,

mely pusztít mélyükön.

Támad az őrjítő űr.

Mindent magába szívna

csak hogy betöltse ördögi éhét.

És az akarat kába.

Emelkedne felfelé,

ám a vágyak súlya alatt

vesztegelve

a test szurkos csapdájába ragad.

Már a remény is máglyán ég

e kohó-sivatagban.

Királyi dacommal

egyedül maradtam.

S e tébolyban letérdelve lázadok, Én jöttment,

kinek egyszerű imája

eső-ünnepként száll győztesen vissza

a mennyből a tájra. 



 

Négy betű

 

Sebeimen só virága,

fogaim közt homok,

hátam mögött

vértől csatakos lábnyomok.

Nem rezgett az éter.

Csak itta a csendet,

mit az esőtlen sötét

fülledtsége termett.

Torz tükrű lelkek,

elfajzott erők

vicsorogtak Rám

egy csupasz vitorlarúd előtt.

Felbőszült a pokol.

De aztán egyszerre

mennyei húr feszült

egy csodás hangszerre.

Rubin rózsák nyíltak

áldó tenyeremben.

Az Élet hajójának

vitorlája lettem.



 

Fagyos reggel

 

Ma érnek a betűk

aranyos szavakká nehezülve.

Koszfoltokká zsugorodnak a ködök

jelen időt szülve.

Fáradt őszi nap teríti szét

fénytincseit.

A fagy ezüstös dérrel nyálazza

Pest kilincseit.

Keleti kényelem bolházkodik

a léhaságon.

Jeges nyikorgást ringat

a szél az ágon.

Névtelen félelemtől reszketnek

búvó árnyak.

Az ember dolgozni kél

és téli álomra hajtja fejét sok állat.

Varjak károgása rebbenti szét

a tündérmeséket.

Fegyelmezett józanságra eszmélve

ébred az élet.

 

 

 

Magány

 

Úgy érzed, börtön az életed,

melyben perceid fojtogatnak.

Türelmed nem tart már soká, szétreped.

De szívedre nem nyílik ablak.

Fájóan aszott sivatag,

eltévedt érintések

szomjúhozzák a Forrásban

visszhangzó tükörképet.

Izzó homokszőnyegen

hason csúszik a lélek.

A viszonzatlan jajkiáltás

lassan ölő méreg.

A lehetőségek karavánját

elkéslekedted.

Üres ölelések mentek el némán

melletted.

S most Isten keze vezeti fáradt tollad

az útinaplóban.

Végrendelkezel a magánynak:

örökre szakadj le rólam! 

 


Úrivezető

Fagyosan közömbös
világegyetemek
behunyt szemmel úsznak el
egymás mellett.
S a légüres térben
örökre eltévedt jelek
várják a megmentő lökést,
hogy feléledjenek.
Itt minden pálya párhuzamos.
Derékszögek nincsenek.
S így szegletek sem rejthetnek
titokzatos kincseket.
És az önmagába visszatérő
dögunalom
ismétli íves botlását
a körutakon.
Bárcsak ne sírnék könnyeket
a semminek.
Bárcsak ne lenne a gúny-közöny
ily hideg.
Rád fékezek,
hogy leakadjon végre rólam ügyetlen múltam
és megbocsátást nyerjek Nálad,
mert egyszer gyáván elfordultam.



 

Könnyek

 

Magas a fal, ami előtt gubbasztok.

A sóhaj nem száll át felette.

Nyomorult koldusa vagyok a létnek,

kinek nevét a sors elfeledte.

Kapuk, kapuk, táruljatok!

Mennyek zsilipjei nyíljatok!

Vigasztaljátok sivatag lelkem

tömjénes balzsamillatok.

Miből vagyok én,

hogy e terhet elhordozzam,

ami alatt egy hegycsúcs háta

is megrozzan?

Sas-e haló leheletem,

hogy a mennyig szálljon?

Eső-e könnyes szavam,

hogy gyöngyözzön a tájon?

Adjatok enyhülést

mennyei kezek.

Öleljétek életre

meggyötört szívemet,

hogy amint tőletek

kínt vagy örömet kapok,

hálával áldjam Annak Nevét,

Kinek gyermeke vagyok.

 


 

Űzöttség

 

Kicsúszik az idő a kezeim közül.

Sietni kell! Sietni kell!

Hiszen a késlekedés tespedtséget szül

s a rozsda csókja belehel.

Kapkodok ide-oda az álmaimért.

Majd menekülök. A szabadság kell.

Összetiprom a saját életem,

de tébolyomban ez sem érdekel.

Összetörök mindent,

mibe megvadult szívem akad.

Lelkem

őrült rohanásom csapdájába ragad.

Nem vagyok más,

mint egy hagymázas szenvedő szerkezet,

melynek csupán akadályok

a baráti kezek.

Versenyt futok az idővel.

Megszállottan kergetek

távlatok ködébe

elillanó perceket.

De lábam alól elfogy az út.

Leborulok s végül

könnyek között, megtörve

hívlak segítségül.

 

 

Láng-ének

 

Főnixek fészke,

izzó szív-meleg,

húzódj hozzám közel,

hogy elhiggyelek.

Elmém fásult, ernyedt

hitem vérszegény,

hogy áttörjön

a rám kövült bűnök rétegén.

Bárcsak jönne a tűzvihar

s beszippantana

a lángolva létezés

lázító tana.

Beléd hevülve

sorsom az nekem,

hogy a világ megvesse

parázs énekem.

Hiányod telében

éheződ vagyok.

Ne engedd,

hogy elnyeljenek

néma, kék fagyok.

Még ma ölelj Magadhoz,

mert holnap már késő,

lelkem a létemről

leveri a véső.

 

 


Barátom

 

Én, aki ismerem a boldogtalanságot,

hogy lehetnék már gonosz feléd?

Nem elég súllyal telepszik ránk

a kenyérharccal terhelt lét?

Sírok a fal felé fordulva

tenyerembe pergő könnyekkel.

Kifordultál az életemből

és nélküled ért a reggel.

Ó, hogy örülnék most

a boldogságodnak,

csak tudnám, barátom,

hogy megbocsátasz holnap.

Látnálak felhőtlen

szabadságodban,

én, aki reád

szívfájdalmat hoztam

magamra öltve

a féltékenységet.

Mázsás kolonccá vált

így az élet.

Erőm elhagy

a megbánás helyén.

Nem marad számomra más,

csak a remény.

Imával tépem ki lelkemből

a gyűlöletet,

hogy ismét felemelhessem a legszentebb Nevet

- veled.

 

 

 

Nem múlok el

 

Lassan halad a rozsda

előre az éveken.

Lapozza a penész

hullámzó életem.

Csüggök a csillagokon

csodákat várva,

én,

fűszálakkal együtt elmúló árva.

Vagyok vízcsepp-villanás,

pillanatok átka,

az enyészet félfáján

egy újabb rovátka,

álmok függvénye,

délibáb sziréndala,

bolond lyukból fújó széllel

elszálló mandala.

Kerge ördögszekérként

hajtok minden percet.

Hiányod hajója

horgonyt hol vethet?

Az őrület tengerén

összeteszem két kezem

és Neveddel

egy időtlen országba érkezem.

 

 


Járásom – gizda dal

(Hát én szeretek gyalogolni)

 

A halál betonszobra

a lakótelep,

hullamereven bámuló

ablakszemek.

Nem érdekel,

mit súgnak a kopasz fák.

Hadd temesse a tompa tél

önmagát.

Mit bánom én

a füsttől mocskos eget

s a posványt,

mit a város ereget,

a mesterséges

trágyahegyeket,

melyek bekereteznek,

ahol csak megyek.

Az egész világ

egy bomlásnak indult metafora.

Mégsem ragad lelkem

a kutyagumis hóra.

Mert engem vár

-->

Szerző: b.cermidoff  2011.11.22. 23:21 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus ember versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr933404763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.