Járásom – a lakótelepi gizda songja

(Hát én szeretek gyalogolni)

 

A halál betonszobra

a lakótelep,

hullamereven bámuló

ablakszemek.

Nem érdekel,

mit súgnak a kopasz fák.

Hadd temesse a tompa tél

önmagát.

Mit bánom én

a füsttől mocskos eget

s a posványt,

mit a város ereget,

a mesterséges

trágyahegyeket,

melyek bekereteznek,

ahol csak megyek.

Az egész világ

egy bomlásnak indult metafora.

Mégsem ragad lelkem

a kutyagumis hóra.

Mert engem vár

egy ennél hosszabb túra

a láthatón és megfoghatón

túlra.



 

Beragyog

 

Amikor mázsás, sötét gyöngy szakítja át

életed kupoláját,

beléd süvít a halálos szélvész

s az elmúlás akkor rád lát.

És eljön, hogy úrrá legyen

összetört, néma testeden.

Nem segít ezen mágia, varázslat.

Valódból mindenre jogot formál magának.

Hiába az összes mesterkedés,

hogy megállítsd, arra az egód kevés.

Visszafordíthatatlan kerekek

morzsolják le rólad a kezeket,

melyek idáig nagy hévvel öleltek.

Szíved lankadt kamrái kifosztott kertek.

Szemedből kivesztek az eleven fények.

Már nem védhetnek meg a régi erények.

Fekete szárnyak nyílnak ki feletted.

Valami megragadja és vinné is lelked.

De az a Név csak kibuggyan belőled

megidézve félelmes, ördögűző erőket.

Mennyei Szó tép ki a szorításból téged

s a győztesek Útján beragyog az Élet.



 

Szökevény

 

Hajnallá fakult

az ében est.

Egy okkal több,

hogy ne keresd

a hűtlen árnyat,

mi az elmúlásba égett.

Ezután már

nem ringat téged.

Puha léptének

falaz a talaj.

Kushad a por,

lapít a zaj,

hogy cinkosa legyen

szabadulásának

s ne maradjon őrnek nálad

csak a bánat.

Könnyek gyöngysorával

keretezett levél

bocsánatot kér

a sok fájó sebért.

Szép színjáték,

de hazug minden sora.

Mert aki örökre elhagy,

nem bán meg semmit soha.

 


Ki vagyok Én?

 

Ki vagyok Én,

hogy még mindig szépnek látlak,

mikor elhagytak

az erősek, a bátrak,

mikor megcsal téged

a hírnév, a mammon

s már én is csodálkozom

Önmagamon,

mikor már a gyávaság lesz

a hitvallásod

és életmóddá válik,

hogy sírodat ásod,

mikor a világ nyelve lesz

a mértéked

és rothadó húsod

tanácsol téged?

Ki vagyok Én,

hogy még ezután is makacsul szeretlek?

Miként lehetek

ily ostoba eretnek,

hogy nem érdekel,

ha hétszer s hetvenszer megalázol?

Megbocsájtok neked, a porszemnek,

még ezerszer és százszor.

S habár ennél mélyebbre

nem hajolhattam tényleg,

mocskod sötétjében

lázadó fáklyaként fénylek. 



 

Főnixek tánca

 

Áramvonalas test

lassan életre kel.

Megtelik szíve

forró szelekkel.

Felizzik benne

százezernyi atom

s megindul mélyében

tüzes áramlaton.

Főnixek tánca

ritmust dorombol.

Kiválik a láng-lehelet

az izzó koromból.

Rubin szárnyú angyal

felkap és megpörget.

Hajnalpír harsona

széttépi a csöndet.

Felbuzog

a nyughatatlan, örökmozgó lélek.

Keskeny, egyenes Utat ad alá

az Élet.

 

 

Önelemzés

 

Érintések a szíven,

jéghideg kezek.

Lehunyom a szemem

s bemerítkezek

abba, ami

ragadós nyálkájába fogad

s vég nélkül költi ki

a rémálmokat.

Koraszülött sejtés,

mely magtalan marad,

kotorász a szennyben

a tudat alatt.

Félelmek, fájdalmak,

retardált fóbiák…

Botladozok egómban,

mint egy bukott diák.

De hiába kábítanak

mákonyos képzetek,

e sötét hipnózisból

reggel Rád ébredek.

 

 

 

 

 

Félek…

 

Félek, egyszer átlépsz egy határt,

ahol már nem tudsz parancsolni a gyűlöletnek.

Élvezettel, kéjjel keresed majd annak vesztét,

ki tőled nem retteg.

Félek, egyszer majd úgy beszűkül

elragadóan sokszínű világod,

hogy tükörbe nézve

egy élőhalott tűszúrásnyi pupilláit látod.

Hova vezet ez az egész?

Ártatlan játék volt először.

Most már vér folyik a szavakból,

melyek mögé elrejtőzöl.

Egyik hazugság szüli a másikat.

A sátánnak templom épül,

amin a te elefántcsont tornyod

szolgál majd erősségül.

Vess csak meg, amiért szeretlek.

Nevezz bolondnak, magadat meg szentnek.

S míg meszelt falakat csókolgat számítóan sima szád,

lepereg rólad a vakolat, mert Isten szeme mindent lát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ma este

  

Ma este nem jöttél.

Elhagytál engem.

Elutaztál örökre

egy leheleten.

Gúnyos nótát dalol

a kályhában a láng.

Nem terít

több nyoszolyát alánk

a közös árnyék szürkesége.

Minden azt sóhajtja:

vége, vége.

Könnyekbe foglalva

őriznélek még téged.

Forróságod illata

tudatom alá égett.

De hiába kísért

lüktetésed emléke,

elfedi

a lomhán pergő percek törmeléke.

Néma sikollyal

markolok az éjbe.

Az élet megy tovább.

Jaj, de mivégre?

Lázam tüze

lassan ellobban.

Megtörten, fakón

fekszem a porban.

Hagyom,

hogy megöleljen a kemény szeretet

és átemelje lelkem

a lezárult koporsó felett.

 

 

Kövek

 

Ma a kövek

könnyeznek mind

s a néma csend

figyelemre int.

Narancsszínű porban

förgetegek járnak.

Homoktengerbe

jeleket ír a bánat.

Négyezer év

vérrel kevert mocska

lett e feszült tájba

beletaposva

vasalt sarukkal,

szegelt patkókkal,

öngyilkos dogmákkal,

júdási csókkal.

A kiválasztottak sorsa

s a dicsőséges múlt

makacsul kemény

szívekbe szorult.

A hallgatag szájak

magukba zárják

kihűlő szavak

haló parazsát

és a forró zeniten

reszkető Nap

várja,

hogy a kövek kiáltsanak.

 


 

Ócskavas

 

Ócskavas lennék

és korlátolt?

Igaz, amivel

a kor vádolt.

De kiszolgál még

a régi tengely.

Nem siklottam ki

a korhelyekkel.

Egyenes úton

konok alázat

köt Hozzád,

míg züllik a század.

A Mindenséghez

feszül a hátam.

Rettegő démonok

köpnek utánam.

Vaskalapom

időtlen ragyog.

Az elfajzottaknak

fájó seb vagyok.


 

 

 

Főszerep helyett

 

 

Lett volna időd,

hogy ne akarj játékszer lenni.

Inkább éheztél,

 Tőlem mégse kellett semmi.

Jobb volt neked

a megvetés lábánál kuksolni.

Mint egy megunt ajándék,

fölösleges holmi...

Visszaszerettelek volna.

De álnokságod bére,

büszkeségedhez szegődtél szolgának

az ördög kedvére.

Létezik rosszabb dolog is

a gyűlöletnél.

Sorsod átjáróvá vált,

melyben megtűrt lettél.

Szánalmas alak vagy,

ki életével házal,

lohol a lábtörlők közt

mások papucsával.

Most még nem bánsz semmit.

Nem érdekel, ki lát.

Ám félő,

elmúlásodat átlépi a világ.

Lelkeddel malmozol.

Zabot hegyezel.

Egy dilettáns életrajzban

majd légypiszok leszel.

  

 

Kicsi ének

 

Szalmán nyílt

fényvirág,

gyümölcstermő

száraz ág,

érintetlen kehely

cseppje,

Te, rejtélyek

legszentebbje,

leheletbe burkolt

pára,

galambszárnyak

kis oltára,

porszembe zárt

Mindenség,

a Te Neved dicsértessék!



 

 

Vártam rád

 

 

-->

Szerző: b.cermidoff  2011.12.08. 04:08 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr413447165

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.