Vártam rád

 

Öröktől fogva vártam rád

és kőszikla lettem.

Érted volt a Golgotám,

bűnödért keresztem.

Beszéltél a hűségről,

de sosem kerested.

Délibábok tükre volt

ingatag tested.

Tán szerettél volna,

ám, mit érintettél,

megbabonázottan

annak rabja lettél.

Szemeiddel beúsztad

a vágyak óceánját.

Öklendő, sós habjait

pilláid kihányják.

Ölelsz most mindent,

mi eléd sodródik.

Hadd vigyen az árral

néma koporsódig.

S ha majd a véletlen lök rád

szemfedelet,

Csak a varjak kárognak

széthullt szavaid felett.

 


 

Gyom

 

Túlburjánzik

és mindent elnyom

a felsőbbrendű

darwini gyom.

Beszövi a földet

keresztbe-hosszába.

A tudatalatti sárba

gyökerezik szára.

Hormonfelhő ózonja

termel babonákat.

Ágaskodó egó alatt

domináns űr támad.

Mindent elpusztít,

mi nincs beparcellázva

az emberi agy nevű

szűk kis magházba,

trónra ültetve

a testi jelent,

mely önmaga köré

legendát teremt.

Csakhogy kiábrándítja

majd az ébredés,

ha gyomlálni kezd

egyszer a „Kertész”.

 

 

Mivé lettem

 
Ma erős széllel vitorlázom el

örökre

s nem emlékszem többet

az egymásba vésett körökre,

melyek között

kényszerpályám róttam

megszokottan.

Most zavarodottan

hányódom fent

lehunyt szemmel

én,

idegen elemmel küzdő ember.

Tegnap még terveim közt

biztosan jártam,

ma csak átutazó vagyok

a félhomályban.

Ó, Uram, minek is adtál

éltemnek szárnyakat,

ha szabadságom súlya

hirtelen rám szakadt.

Letéptél rozsdámról

tíz körömmel

de a mindenen túl

a Minden jön el.

 

Tűzvihar

 

Gyönyörű haragod

száguldó lángoszlop.

Felkap és megforgat,

megtépáz. Tántorgok.

Férge a földnek,

eleven sár vagyok.

Cseréppé éget a tűz,

amely rám ragyog.

Forró rubinod

szép, belső fájdalom.

Lámpásoddá izzít

vezeklő vágy-dalom.

Térdre hull a világ.

Megvakul a látnok,

fáklyaként ég táncodban,

mennyei Zsarátnok.

Viharodban a lelkek

vér-szikrákká válnak.

Parázs-sebei lesznek

a sötét halálnak.

 

 

 

 

 

 

 Megbékülés

 

A szürkéllő ködös

végtelenben

hullámzó kék sivatag

kísért engem.

Szikla szörnyek közt

a tenger cápaszája

a megriadt gyengéket

hamar magába zárta.

S most békévé simulnak össze

a percek.

Vén dongáim közt

a szívem perceg.

Erre a csendre

vártam régóta.

Hánykódásomnak

ütött a végóra.

Mert csontig hatoltak már

a viharos hetek.

A biztos alapra

ím horgonyt vetek.

 

 

Türelem

 

Gyengéd játékos vagy

és bevársz mindig,

akkor is,

mikor már a sót a vérre hintik

és nehéz gőzöktől

terhes a lég.

Más már rám szólna,

hogy: elég!

Fáradtan zihálva

hányszor kezdted újra…

Hagytad,

hogy fellángoljak szívedbe bújva.

És mégis elbuktam

vissza a múltba

fájdalmas sebekbe

beleavulva.

S mikor már csak hajszál választ el attól,

hogy mondd:

keresztény vagyok

és nem bolond,

akkor Istenhez fordulva

csodálattal látod,

hogyan újul meg

imádban felemelt barátod.

 


 

Élősdi

 

Lelkemen hurcolok

egy izzó drágakövet.

Összenőtt velem,

mint vázzal a szövet.

Kínnal szülöm meg

minden lépésemet,

melyet a vetélő akarat

eltemet.

Ahányszor mozdulok,

sebeket szerzek.

Behúzott karmom

néma fegyverzet.

Hogy is bánthatnám jelem,

hisz hozzáedződtem.

Ha eltaszítanám,

szívem kitépné belőlem.

Mint betű a papírosba,

belém gyökerezett.

Életem színén égő

szépséges, vad erezet.

Gyötrelmétől szabadulnék,

de szeretem, Istenem.

Adj tanácsot gyermekednek,

hogy terhével mit tegyen.

 


 

Az én Kedvesem

 

Az én Kedvesem nem egy álomkép,

melyet elhalványít a nyár.

Mit nekem a tenger múló kékje,

ha engem Országa vár.

 

Az én Kedvesem soha sem alszik.

Uralkodik kék fagyok felett.

Talpa alatt nyög ezernyi démon.

Beragyogja fénye lelkemet.

 

Az én Kedvesem virraszt mellettem.

Szava mennyei láng

és hűségét, mellyel betakar,

irigyli a világ.

 

Az én Kedvesem fogja a kezem.

a mennyekig emel.

Közel von Magához, szívébe foglal

tiszta szerelemmel.

 

Az én Kedvesem maga az Élet,

a legszentebb forrás.

Csodái dallamát játssza bensőmben

úgy, ahogy senki más.

 


 

Sívó homok

  

Pillanatelmék

felragyognak

köd-glóriáiban

a homoknak,

melybe a szél

ha belekapott,

felsejleni láttam

egy rémalakot,

kiről nagyanyáink mondtak

legendákat,

amikből még ma is

szörnyű vérszag árad.

Minden történetnek

megvolt az ára,

mementóként fröccsent

a nyomor falára.

Nyomában

a retardált emlékezet

még most is

sajnálatot kéreget.

S a könnyeibe fúlt

végítélet

átkai magjából

újraéled.

 

Istenem!

 

Villámok pallosa

kellene ide,

mint kezdetben,

Ádám idejibe’,

hogy az ember,

e lázadó pára

lehajtsa fejét

lábad porára.

 


 

Most múlik éppen

 

Most múlik éppen,

a szalag szakad.

Zsákutca végén

némaság-vakablak…

Szétszórt perceimet

ki szedi majd fel?

Feloldom kínomat

bódító szerekkel.

Jön majd egy szellő.

Elfúj a házig.

Bensőmben eső hull.

Szívem elázik,

hogy rá szálljon

mindenféle pára,

hályogfüggönyt vonva

fájó ablakára.

A világ elhagyott.

Egyedül maradtam.

Tengeribeteg föld

inog alattam.

Azt sem tudom,

érdemes-e még hazamennem.

De az az egy Név világít

makacsul még bennem.

 

 

Hideglelés

  

Az éjszakába burkolva

erjedni kezd a képzelet.

Lepetéz benne a nap gondja,

pátyolgat lárva-képeket.

Megindul minden egy perc alatt.

Lélegezni kezd az éter.

Megtelik balsejtelmes,

testen túli titkos léttel.

Ül a gyermek ágya szélén reszketegen,

meg se nyikkan.

Amit minden felnőtt tagad,

ismét eljött, újra itt van.

A bolondok órája kezdi ketyegését

minden lyukban.

Idegen árnyak suhannak.

Remeg a lég sóhajukban.

Feltolul az egész lélek

s feltátja bűzös mélyét.

Ha az ember önmagát emészti,

a démonok miért kíméljék?

Összekulcsolódnak ekkor

Isten-hívó kicsiny kezek.

Kétségbeesett fohászra

szívmélyből jő a felelet:

nagy hatalom halál s pokol,

de még nagyobb a szeretet.

Ha a világ hazudik is,

Én mindig itt leszek veled.



 

Hazárdőr

 

Annyiszor játszottál lenge hajódon,

míg hánykódtál a tengeren.

Kísértetted a vaksi végzetet

és élvezted, hogy engedem.

Felhergelted a bősz habokat.

Kihívtad a sorsot magad ellen.

Packázni mertél, te, mutatványos,

szánalmas, könnyelmű, gyenge jellem.

Nevetted mások kínját, félelmét,

ha a hullámok összecsaptak.

S míg sután csetledeztél a pallón,

életed beszakadt alattad.

Nyakadra tekeredett a kötél,

melyet idáig forgattál.

Kicsúszott kezedből a vihar.

Elnyelt a szürkés szemhatár.

Miből gondoltad, ócska posztó,

hogy lopott hatalmad megmarad?

Lelketlen, virtuóz hazárdőr voltál

s bitóra ítélted tenmagad.

Ám ne utasítsd el békejobbom,

mert oly hamar elillan az élet.

Ha most elfogadod kegyelmemet,

a menny vár odafenn téged.

 

 

Szerző: b.cermidoff  2011.12.20. 04:35 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr743477180

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.