Összeesküvés

 

Hamar megszokássá vált már

a fémes érzés a bőr alatt.

Egy húzás csak a leolvasón,

amin a test áthaladt.

Csupán közeg vagyok már

az áthaladó jeleknek,

miket szilícium gerjeszt

és bensőmben remegnek.

Elkábított

s fertőző petéket rakott belém

egy alattomos óriáspók.

Körbefont a rusnya rém.

Szabadulnék folyton tőle,

de bűvkörébe ragad

az ördögi méregtől

megtévesztett akarat.

Időzített bombákat ölel

a parázna hús.

Csak lassan ébred a szellem,

e szunnyadó kolosszus,

hogy egy titkos érintéstől

fellázadjon végre

s kivesse az élősdiket

a külső sötétségre.

 

 

Abszolút

 

Nem foghat meg

 az idő.

A romon

az új fű kinő,

azért,

hogy az agyunkba vésse

a homokszemek

konok pergése,

hogy semmi sem örök,

de nincs új a nap alatt.

Mi késztet,

hogy a mának éljek,

ha aggódó szívem

a jövőbe réved?

S ha nem léphetek kétszer

ugyanabba a folyóba,

önmagam megismerése

hiábavaló próba.

Az univerzum

egy önmagát toldozó hiba.

Ez a létező világok

leges legjobbika.

S ez ingatag rendszer

kínzó vágya

a remélt dolgok

bizonyossága.

 

 

 Útkereső

  

Kétség marja szívem,

mint savas eső.

Bolyong a pusztában

az útkereső.

Szavaim szétszóródnak

a forró homokon.

Minden ördögszekér

lelki rokonom.

Kérdéseim mellett

elszáll a bolond szél.

Révülve kóvályog.

magában beszél.

Délibábok közt

hányódok-vetődök.

Feszüljön a szivárvány.

Mennyei szemöldök

felhők könnyfolyama felett

remény hídja legyen.

S törjön meg az átok

odafenn a hegyen.

A sötétség kárpitja

hogyha megreped,

feltámadó győztes Fény,

áldom szent Neved.

 

 

 

Ki fog majd szeretni?

 

Eltorzult a világ.

Váladéktól részeg.

Egybegerjedő hús

lepi az egészet.

Kirakják a porondra

a nászi ágyat.

Korbáccsal hajtanak

az elferdült vágyak.

Zászlójukká teszik

mocskos lepedődet

a majmok rokonai,

kik uralják a földet.

Görbe tükröt tart

sok gondolkodó állat

lélek nélküli teste

az Isten képmásának.

Aktív szenny hálózza be

a mosott agyakat.

Érzékiség börtönében

szenved az akarat.

Hormonok hullámzása

oszt neked igazságot.

Atomok múló játéka

önazonosságod.

Ordító magányod

természetfeletti.

Ha elvirágoztál,

ki fog majd szeretni?

 


Falak

 

Rossz keménység az,

ami eltakar,

mint a telet hívó

sárga holt avar.

Mikor már az élet

betokozódik,

Nem jut el a friss szellő

a sűrű bozótig.

Mert a szabadságnak

mindig útját állja

sötét töviserdő

tömör tankcsapdája.

Lidércfény ül

e belső, zordon betűkre.

Sós gyöngyöket harmatoz

a lélek tükre.

Maró párája felszáll

az égre.

Fellázad a Favágó

s fejszét fog végre.

Hull a pudvás forgács

és leomlanak

az ember-gondolta

vastag falak. 



 

Önelemzés

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

 

Felszáll a pára

s nincs alatta semmi.

Olyan,

mint egy délibáb árnyát keresni.

Mint

egy önmagának feszülő óra,

melyben mágnest raktak

minden mutatóra…

Babrálok az egómmal

zavarodottan.

Nem tudok szabadulni,

mert rácsavarodtam.

Fejtegetem magamat

s hatalmasat nézek,

mert a végén

egy nagy nulla jön ki eredménynek.

Átlényegült a személyem

és lila köddé lettem.

Ki tudja,

hogy leszek-e még valaki az életben.

 


 

Múltidézés

 

Kitömött bagoly

a koponya fölött…

Denevérszárnyak közt

a tanár füstölög.

E sekélyes elmének

az a legszebb öröm,

ha összeköt öt pontot

egy szabályos körön.

Röhög, vakaródzik

a lusta diákság

s az előadáson

a múltat kiássák.

Szekrénybe akasztva

lógnak a csontvázak.

Baloldalt felirat:

a múmia támad!

Serény az öreg prof.

Emlékek közt matat.

Vitriolos üvegbe

mártogat szavakat.

Görbe tükör előtt pózol

és csak ekkor látja,

lángra kapott

egója rozoga korlátja.

Vigyázzon, ki tűzzel játszik.

Eléri a végzet,

mert saját maga alatt

gyújtja fel a széket.

 


Tudod

Tudod, Én megvenném azt a hajót,
ha értelme volna…
Dolgoznék érte éjt nappallá téve
a lap fölé hajolva
vagy fényesre súrolnám a homályos tejúton
a csillagokat.
Ha nem, hát varrótűm lenne égi kelmén
ragyogó rímfogat.
Csak ne fognád e bűnös város kezét
imádattal,
hol sötét szövetség csalétkét kínálja
zsivány asztal.
Mérgezett csontokra cseréled
szent morzsáid
s a mézes madzag hirtelen
rabláncoddá válik.
A csapda rád zárul.
Nem tehetek mást,
mint hogy megmutatom
a legtisztább forrást
s rábocsátom
e drága, kis papírhajókat,
melyekre véremmel írtam neked
szerelmes szókat.


 

Nézed némán

 

Nézed némán,

ahogy a szél forog.

A sívó homokot

megkötni nem fogod.

Csak állsz tehetetlenül

s a légbe markol kezed.

Kiperegnek ujjaid közül

a homokszemek.

Hiába várod,

hogy neked megáll

a sivatagi vihar,

a forró halál.

Befészkel szívedbe,

mint gyenge fuvallat.

majd bömbölő orkánként

mindent learat

s pusztítva, rabolva

magadra hagy téged

egykor doromboló,

kedves vendéged.

Ne várj tőle szánalmat

sem pedig hűséget.

Tűzhelyed lángját felkapja

s tövestül kiéget.

Csak Annál gyógyulsz meg,

Aki szívből szeret

és az Élet partján

eresztesz gyökeret.

 

 

 

Lebegés

 

Alélt táj fölött

merengek csendben.

Hatalmas keselyű

kapott fel engem.

Bronz delemen függök.

Némaságban érek,

mint a fösvény föld gyomrában rejtőző

telérek.

Minden megállt körben.

Lebegésünk titka,

hogy az egész lét

egy levegő-kalitka.

Ismeretlenné váltam.

Elhagytak a jelek.

íztelen nyelvemmel

zsibbadtságot nyelek.

Közönyre ébredő

szellemem lázad.

A hazugság szemével

minden csak látszat.

Hadd keljek életre.

Zúgjanak harangok.

Küldj, Uram, értem

fentről egy galambot.

 

 

Tavaszi mondóka

 

Jég csontja roppan.

Dér könnye koppan.

Izzad a tél

nagy patakokban.

Zöldszínű lándzsák

testét átjárják.

Ráönti a Nap

fényei árját.

Fut a fagy verve.

Rongyai szerte.

Hófoltok között

haldoklik terve.

Várja a szelet.

De jő a kikelet

s mint édeni kertben,

lakozik veled.

Eléd teríti

virágpalástját

és behódolnak

a szívbeli bástyák.

Ujjong a természet.

Szabadul végre.

Millió madárszárny

feszül az égre.

S ezer trillából

összeszőtt ének

zeng dicsőítést

Teremtőjének.

 


Néha már


Néha már úgy nézem életem,

mint egy levetett álruhát.

Mintha idegen rongya lenne,

melynek csak gondja hárul át.

Olyan elfásulttá tett 

a sok hiábavaló kopogtatás.

Szívem morzéja kőfalról hullt vissza.

Nem hallotta senki más.

Összekulcsolt ujjak csapdája

görcsös ördöglakat.

Egymáshoz rozsdálta az egyhangú idő

a makacs markokat.

A szemek már nem olvassák

a sóvirágok számát,

melyek az elnyűtt zugokban

szúrós szirmukat kitárják.

S ha egyszer-egyszer átcikáz

mögöttük egy kóbor gondolat,

maradandó ráncok vetnek a bőrön

múlandó hullámokat.

Mégis végigsimít néha egy kéz

az örökléten át

s magamba szívhatom

az Isten gyógyító illatát.



 

Szerző: b.cermidoff  2012.03.08. 14:41 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr584297719

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.