Bevártam

 

Könnyek közt fekszem Előtted.

Túléltem a fagyot.

Átlépett engem a tél némán

és még mindig itt vagyok.

Nyirkos gerjedés közepén

a múltból egy kis darab,

mint sivatagi szikla, száraz és kemény,

a jövő közepén marad.

Tehetetlenül vajúdik lelkem

s érzem azt a görcsöt,

mellyel megteremte a holt fa

azt a bizonyos gyümölcsöt.

Meg kellett volna halnom,

mert az sokkal könnyebb.

Élőként fekszem egy üres hanton,

mely súlyom alatt görnyed.

Hagyom, hogy megbocsájtsd bűnömet,

amiért nem múltam el.

Inkább bevártam a kezet,

mely a sárból felemel.

 

 

Szélmalomharc

 

Ez szélmalomharc.

Farkába harap a kígyó.

Áldozat maradsz.

Elhiszed magadnak, így jó.

Csak szemlélő vagy

s fejed felett

összecsapnak

idegen istenek.

Hányják-vetik lelked

mindenféle szelek,

mint

tehetetlen, száraz falevelet.

Szolgája leszel annak,

amit súgnak neked.

Elméd

hazug csapdák útvesztőjében reked.

Mikor már nyugodnál végre

a szélcsendben,

megmordul a távoli táj

ahogy a csont reccsen.

És te ima nélküli,

védtelen remete,

ki boszorkányseprűknek

voltál a szemete,

most lágy eső üdít

s végre tisztán látod

a puszta lét fölötti

csodás valóságot.

Kinyílik az ördögi kör.

Meghasad az éj leple,

mert kilépsz mögüle

magába az Életbe.

 

 

Téged

 

Mindent benő

a burjánzó lét.

Elfoglalja

az Élet helyét.

Lelkem ablaka

a ragyogó Nap volt.

Függönyt vont rá

egy átkozott vakfolt.

Kérdéseim

a földre hulltak.

Maró, sós könnyek

idézték a múltat.

S az ima nélküli

válaszok

átkozott gyümölcse

rám aszott.

Cefréje

szívemig égetett sebet.

Ijedt izomcsomó

legyet hesseget.

Pengeélen járom

magányos utamat.

Botladozva vágom a fát

magam alatt.

S habár csak

a varjak kárognak utánam,

makacsul feléled

Hozzád húzó vágyam.

Hadd legyen,

ha mégis tükörbe nézek,

ne a bűnt lássam benne,

hanem, Uram, Téged.

 

Takarj be

 

Bárcsak belepne engem

a feledés avarja,

de a harag viharja

újra felkavarja.

Bárcsak áttetsző lennék,

mint a lég

s mint röpke buborék,

elrepülnék.

Bárcsak tudnám,

mi ez az átkozott varázslat,

mely mindig olajat ad

e kínzó parázsnak.

Múlt jár a nyakamra.

Fülembe sutyorog.

Kavarognak fejemben

vérlázító sorok.

Szívemen lebzsel

e zombisereg,

dohszagú, nyirkos

kísértetek.

Ó, csak ez a rémálom

megszűnne végleg

s lakója lennék

egy biztos menedéknek.

Nincs hova rejteni

meztelen lelkem.

Sokszínű Kegyelem,

takarj be engem.

 

 

 

Jöjj, eső

 

Jöjj, eső, mosd el

sivatag lelkem.

Lágy érintésedben

enyhülést nyertem.

Fájón szikes világom

repedezett seb.

Alattad, áldott felleg,

békét keresek.

Rám fagyott a mosoly

a közöny telén.

A könny sóvirága vert gyökeret

belém.

S most, hogy sziluettem

nyár hevétől ég fel,

sajgó lankáimat

dajkáld szelídséggel.

Csitítsad el

a sűrű sóhajok szelét.

Mennyei áldás,

hadd simuljak Beléd.

 

 

Kitárom szárnyam

 

A varjú károg,

azt hiszi rólam,

elástam magam

az érzelmi hóban,

hogy a lelkemet

őrlő gyilkos hideget

nem bírták már

a málló idegek.

Hiába várja,

hogy zsákmányát megkapja.

Lehúzza kolonca,

kísértő tegnapja.

Szeretne rajtam

győztesen nevetni.

Erőlködése

oly emberfeletti,

hogy lassacskán

legyőz minden vágyat

s mellette még

az életösztön is elbágyad.

A felszínes lét szélén

ül hanyag daccal,

kit birtoklási vágy

 hatalma marasztal.

De kitárom szárnyam.

Most végleg döntöttem.

Nem hagyom szívem

e jeges börtönben.


 

Amerre járok

 

Csak robbanjak ki

e négy fal közül.

A Szó, amit itt hagytam

néma eszközül,

Nélkülem is

majd az útját járja.

Fekete az éj,

mint a bíró talárja.

Elboldogul hát

a korhadt fakereszt.

Rozsdás három szege

mégis csak ereszt.

Nem fognak meg

súlyos kárpitok

s a messze derengő

régi száz titok.

Nem bánom én,

mit hagyok magam mögött.

Nem siratom

az átkozott rögöt.

Ámulnak csodámon

a lélekbúvárok.

Szívem gyöngye pereg,

amerre járok.

 

 

Elviszem

 

Csak álltam ott szomorúan

és minden szavad égetett.

Két ujjal fogta undorom

a bocsánatkérésedet.

Ellenáll a színjátéknak

szívem, e szeplőtlen, konok.

Csak annyira valódi megtörtséged,

mint szilícium közt a szilikonok.

Eléd hoztam mindent,

mi bensőm  földjén nőtt

s most bámulok néma döbbenettel,

mint kutya a rossz gazda előtt.

Zavartan potyogtatod szét

a nagyképű szavakat.

Könnyeim s vérem gyöngyén taposol,

miközben elvicceled magad.

Hálálkodsz alázat nélkül

s kezed tördeled.

De hiába színlelsz megtörtséget.

Neked mindig csak ács leszek.

Elmegyek hát e meddő tájról,

mely téged élve eltemet.

Elviszem innen győzelmemet

s fájó Lelkemet.

 

 


Szerző: b.cermidoff  2012.03.30. 03:00 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr654349300

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.