Tükör

 

Lángol a fényes máz

s én feldúltan nézem,

 hogy bámul rám

a legjobb színészem.

Mutat egy arcot,

mi sohasem létezett.

Mint vetített betűn

a képzelt ékezet…

Egyszer

öntelt, hamis nyugalmat ad,

másszor borzong felém

ködös sugalmakat.

Bolondít engem,

ha úgy tartja kénye

s visszanéz rám

a mások véleménye.

Sziporkázik

s robban, mint az atom.

Játszadozik velem

saját hangulatom.

Mindig felmagasztal

és ha felfűt a láz,

jeges pillantással

ím a porig aláz.

Csalóka árnyjáték

briliáns darabja,

melyért hőn rajong

e délibáb sok rabja.

Ám nem leszek majma

egy hazug tükörnek.

Hamis varázslat,

hitemmel megtörlek.

 

 

Lúzerdal

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

 

Próbáltam

jó gyerek lenni.

Izzadtságos álmaimból

nem jött be semmi.

Hiába éltem

nappali életet én,

mindig felriadtam

az éjszaka közepén.

Oly nagyon akartam

pénzt keresni.

De az nem talált rám

és kezdtem szétesni.

Megint csak

ott voltam az utcán.

Osztoztam az undorral

az űzöttség cuccán.

Az ingyenélés

rozsdáló megszokása

a visszatérés tervét

örökre elásta.

És ismét jövök,

miután magam összeraktam.

Ez javíthatatlan!

- röhögnek rajtam.

Délibábos vágyak

kísértenek még,

sok mérgezett mézes madzag,

halálos emlék.

S majd síromon

a varjú ismerős nótát károg:

leszek én még valaki ismét,

meglátjátok!

 

 

Józan ének

 

Szelídül az éjszaka.

Szavaim alá

hajtva fejét

válik hajnallá.

Szemedbe nézve

mondok Én neked

szeretettel zengő

józan éneket.

Bárcsak savanyú lenne

a szőlő.

De látom benned

a hiába vesződő,

önmagába kapaszkodó,

meddő akaratot,

mely izzadtságot vetett

s görcsöt aratott.

Mert nem érted,

hogy e csalóka remény

megfogan

képzeleted délibáb egén.

Mész utána,

mert másnak is szabad

s aztán légvárad

lelkedre szakad.

Mikor e fájdalmakat

konokul keresed,

könnyek közt leszek

tanítómestered.

 


 

Rémálomutazás

 

Egy fémkaszniban

döcögök

a és b pont

között.

Az átható bűz

agyamig árad.

Fásultan nézem

a robogó tájat.

Küszködöm

a rosszulléttel

s a foghíjas szájakból fröcsögő

étel

keveredik

a trágár beszéddel.

Befelé is szúr

a soknapos borosta

és a visszaútig várhat

a borocska.

Mert nincs nekem semmim,

csak mit a kosz megesz.

És megint a díler bukszája

lesz degesz.

Tudom,

hogy nem nyüglődik velem hosszan.

Egyszer megun

s ott végzem egy hűtődobozban.

Egy reményem maradt csak énnekem,

az Isten,

hogy e földi pokolból

kimenekítsen.

 

 

Akarsz-e

 

Akarsz-e igazán ismerni,

hogy megmenthesselek

s a szeretet lángja ragyogja be

üres szívedet?

 

Akarod-e eldobni béklyód,

ami a föld porához köt

s a széllel szállva megtagadni

a meddő, holt rögöt?

 

Akarod-e kirabolni a sátánt

s szemébe nevetni, hogyha jön

bömbölve, mint dühös hímoroszlán,

akit követ a vérözön?

 

Akarsz-e osztozni áldozatomban,

hogy a halálon túl

lásd, a pokol megszégyenül

és lelked megtisztul?

 

Akarod-e a kezem megfogni,

mely világot formált,

hogy Velem ülhess a trónomon

egy örökléten át?

 

 

Csalfa, szép vitorlás

 

Hiába ígérte meg neked

a messzeséget,

csalfa, szép vitorlásod

még sem várt meg téged.

Hasztalan kerested

vágyaid öblében.

Elnyelte a cinkos éj,

mely sötét, mint az ében.

Elszakadt a kötél

s ő azonnal otthagyott.

Fájón vágyod

a sós párát s a fedélzetillatot.

Nem sokáig bírod már

ezt a kínos szerepet.

Álmaidban öleled

kedves kormánykereked.

E belső viharban

lelkedet őrlöd

s a díszletek mögött

nevet az ördög.

De imám végigsimít

s a nyugalom tája

igaz reménységével

szívedet várja.

 

 

Holt költők

 

Te csak szenvedjél, bohóc.

Arcod mázas kripta.

Életerőd elapadt.

A papír felitta.

 

Ripacskodj a balekoknak.

Bolondítsad őket.

Tódítsd nekik

a meg sem élt régi szép időket.

 

Lelked katakombájában egód,

e kísértet

várja, hogy a hűlt betű

majd lángra lobban érted.

 

Vágyad rajongott múzsái

rég elporladt holtak.

Nekik adtad ifjú élted.

Aztán kiraboltak.

 

Mind megcsaltak

s büszke szíved maró könnyed issza.

Elmúlt korok poétái

sosem térnek vissza.

 

 

Hályog

 

A világ lábánál hasaltál

és nyelted a port,

mit a bolond szél

a szemedbe szórt.

Tűrted, hogy Rám olvasson

minden hazug vádat,

csak hogy fémmel, papírral

megtömhesd a szádat

s a mammon szelleme

vakargasson téged,

számok halmazáról

szólhasson az ének.

Egyetlen emésztéssé

sűrűsödött élted.

Eldobtad Nevem

s egy gyomorra cserélted.

Hiába kínáltam

Magam mellett helyet.

Keresztül néz Rajtam

üres tekinteted.

Vakká nyomorított

a lelki hályogod.

Közénk ült a pénz

s annak kezét fogod. 


 

Jómadár

 

Egyik fészekből

másikba száll

a tébolyult potyázó

kakukkmadár.

Épp megmelegszik

fenéktájon

s máris viszket,

hogy továbbálljon.

Ártatlan külseje

betolja rendre

mindenhova

s nincs gondja trendre.

Etetik-itatják

ingyen, bérmentve.

A mások hülyesége

kedvenc étrendje.

S ha már részükké vált

mélyen szívtájon,

úgy tépi ki magát,

hogy vérezzen s fájjon.

Jómadár! Ezúttal téged csal meg

a látszat,

Nem hazudhatod kalickává

e házat.

Barátom,

végre te is tanultá’

Az örökkévalóságot

nem teheted múlttá.

Szerző: b.cermidoff  2012.04.05. 00:52 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr744364542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.