Isten firkásza

 

Felkapja fejét

a gyengéd hangra.

Megszólal válaszul

szíve nagyharangja.

Úgy lelkesedik,

lángra kap e gyermek,

ragyog buzgó lelkén

a szellemi fegyverzet.

Imára nyíló ajkai

drága gyöngyöt szólnak.

Minden egyes leírt szava

gyönyöre a tollnak.

Kezei kulcsolódnak

s meghajlik a lába,

így hajtja magát

az áldott igába.

Leteszi oltárodra

 egész életét

s odaszánja

élő felajánlásként.

Szemeidben könnyek,

mikor rátekintesz.

Firkászodra

balzsamos, hűs kenetet hintesz.

 

 

Mit vársz

 

Mit vársz a félhomálytól,

melyet magukra zártak hideg falak,

hol örökre fához szögeznél,

mint csenevész madarat?

Csak bámulsz e mázolt kriptára,

hol elmúlt idők szelleme borong.

Ide álmodsz meleg otthont,

melynek lámpása a napkorong?

A rozettán megtörő fény elterül

- halotti lepel a ravatalon…

Kísérteni jár ide sok holt lélek,

két lábon járó imamalom.

Meredt szemekkel néznek rád

a dohos kőhulla-bálványok.

Megcsaltál ezekkel mind

s betakart egy szemfedél-hályog.

Börtönrácsokká vált betűk

rabságukban tartanak.

Koporsóba zárnál engem is

s elítélnéd önmagad.

Engedj hát mozdulni engem.

Húzd ki kezemből a szeget,

hogy a valódi szabadságra

nyithassak ajtót neked.

 

 

Tenger

 

Ez nem az a tenger,

amely befogad.

Nem horgol bokád köré

lanyha fodrokat.

 

Nem találod benne

sellők dús honát.

Cápák hada kísérget

éjszakákon át.

 

Ez nem az a tenger,

mi szerelembe ringat

s kagylóhéjként rejti

sziget-titkainkat.

 

Folyékony sós sivatag.

Míg a szem ellát

zavaros tajték lepi

bűnök zátonyát.

 

Ez nem az a tenger,

mely felüdít téged.

a kín kicserzi lelked

s hólyagosra éget.

 

Reménytelen létbe

kapaszkodik tested.

Milliónyi dögevő

várja elested.

 

De feldereng az éjben

ezer árnyalat

s láthatatlan kapu nyílik

szivárvány alatt.

 

Galamb hoz a csőrében

zsenge olajágat.

Bárkád a Kősziklán

oltalmat találhat.

 

 

Óda

(széljegyzet az Énekek Énekéhez)

 

Minden szépség

Rólad énekel.

A szó, a dallam, a ritmus

táncra kel.

Szívemben

hála rak immár fészket.

Örömmel hódol Néked

a művészet.

Verssorok végén

rímek ölelkeznek.

Koronává válik

a betűn az ékezet.

A toll

a papírt csókolja lázasan.

Örvend minden angyal

mennyei házadban.

A szem nyitott ablakán

beragyog e pompa

s visszhangzik a számon át

Érted rajongva.

Felemelik a hangokat

fürge szellőszárnyak

földöntúli ragyogást adva

minden tárgynak.

A teremtés húrjain

Hozzád szól az ének,

szeretet forrásából

buzgó örök Élet.

 

 

 

Kerültelek

 

Kerültelek,

mint kutya az ostort,

mint ledér lélek

a szűzi kolostort.

Taszított érveid

szabályossága,

mely tiszta szigorod

zárta magába.

S mint napfényben

rezzenetlen lovag páncélja,

ragyogott fel logikádban

az élet célja.

A sorok mögé bújtam.

Ám kilógtak a hibák.

Csámpás verslábaimon

röhögött a világ.

Teljes erődből

fellökted a csendet,

ami addig

egómnak rejteket jelentett.

Elváltam a portól

elejtve a múltat

s Te rohantál elém,

hogy a karodba hulljak.

 

 

Függőben

 

Most ködbe burkolóztál

és bennem áll a csend.

A hír nélküli veszteglés

fülel odabent.

Semmit kérődzik

a bambán vegetáló agy.

Lebeg

és egy köztes állapotban hagy.

Még a lélegzetnek sincs

szaga se szele.

Fennakadt

s a pillanat is a rostán vele.

Rezzenetlen légben

átlátszó fonálon

átlóg a múltból

egy hibernált álom.

Majd ha lesüllyed egyszer

a halálig,

láthatatlan érintéstől

reménységgé válik.

Felemelsz Magadhoz

a szivárvány íven.

Mennyei lámpássá teszed

a szívem.



 

Potyautas

 

Markolom a papír szélét

és pislogás nélkül

rezzenetlen pillantásom

 levegőbe révül.

Viselőssé vált

balga szívem megakad.

E szűk kis helyre

hogy rejtetted be magad?

Lélegzetem is

lábujjhegyen surran.

Hallgat a hang

a láthatatlan húrban.

Figyel a gondolat.

Ámul az elme.

Ráfeszül a csend,

e ránctalan kelme.

Megszelídül

a vér muzsikája.

Halkan dorombol

a hazai pálya.

És lelkem,

amely idáig pangott,

befogad most

egy mennyei hangot.

 

 

Krézi

 

Dühöngő szívemre lóg

az eső lába.

Fortyog belsejében

eleven vér-láva.

Villámok cikáznak

fenn az agyvelőben.

Zuhog a rőt húsra a hormon,

de bőven.

Megfeszül az egó

s gyürkőzik vitézül.

Isten Szellemével

nagy csatára készül.

Ijedten morzéznak

a sejtek szerteszét:

alá kell dúcolni

a harcos-szent eszét!

Mert ha sürgősen

nem lel támaszra,

e jákobi harc

bizony kifárasztja.

És ha feladja

e konok szerkezet,

ki ír majd helyette

vasbeton verseket?

 

 

 

 

Szerző: b.cermidoff  2012.04.15. 05:25 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr554437117

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.