Ma parancsoló a hallgatás.
A pillantásom fáj.
Lúdbőrzik belém szemlesütve,
léha tükör a táj.

Barna vagyok és földnehéz,
de sassá nemesedem.
S a csönddé növő némaság
trónol egyenesen.

Ma komolyság jár a pusztákon
és ellentmondást nem tűr
a bordó szüretet kolduló
betölthetetlen űr.

Oly sokáig vártam felfeszülve
a rezzenetlen égre,
hogy érett gyümölcsként aláhulljak
s kezedhez illjek végre.

Most irdatlan sajtók nyílnak.
S én meghajtom szép fejem.
Hadd legyek méltó zsengéd
felszentelt préseden.


Elvegyülve és kiválva újra,
egy égi visszhang bennem ezt fújja:
csak a fénynek nyílj meg, mint a virág
s szótlanul szeress, akár a fák!

 

Szerző: b.cermidoff  2014.07.03. 19:02 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus amatőr természet keresztény krisztus költészet ember versek Brondel Cermidoff

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr1006471191

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.