Nem beszélhetek, mert belém tört a szó.
Cserben hagyott az emlékezet.
Léha álom, mint átutazó,
olyat ígért, mi nem létezett.
Feszül a hold csorba sarlója.
Alatta néma csillagok.
Távoli árny a nevem sorolja.
Kiáltanék, hogy itt vagyok.
Nekem a csodák már nem felelnek.
A józan ész is itt hagyott.
Kapaszkodom, én makacs eretnek,
mert a hallgatás titka fog.
És csak egy Folyót hallok, mi bennem
halhatatlan ösvényre lép.
Visszhangozza egy eleven vércsepp
ördögűző, szent énekét.
Nekem a lámpást már rég eloltották.
Intett a lét sokat sejtetőn.
Nem látok semmit, csak azt a holt fát,
mely virágba borult a hegytetőn.

 

 

Szerző: b.cermidoff  2014.07.03. 19:17 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus amatőr természet keresztény krisztus költészet ember versek Brondel Cermidoff

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr256471241

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.