Az előző éjjel üres, mocskos pohara, lassan már minden dal erről szól. Még másnap is füledben zümmög bogara. Ez az a zaj, mitől nem alszol.
Valamit öleltél tegnap, aminek mostanra neve sincs. Ma már eggyé vált a trágyával a disznók elé szórt drága kincs.
Minden értékes pillanatot, mit a Kedves neked szánt, kiloptál a belső szobából, hogy feldíszíts egy bálványt.
Testnedvektől lucskos ismeretlen oltár megszállott, révült sámánja voltál.
Hormonok balekja, hülye játékszer vagy, hogy Ámor jóllakjon, s te éhen maradj.
Inkább meghalnál, csakhogy ne lássad, hogy az undor az ágyban reggeli társad.
Nem szabadíthat meg tőle senki téged, csak a legtisztább Forrás, Önmaga az Élet.
Cenzúra
Tombolt az ügyeletes profi
az áldozat fölött
s míg homloka gyöngyözött,
lehunyta szemét és bökött.
Jajongtak a szavak
pengéje alatt
s tovább reszketett mind,
ami élve maradt.
Lassan végezte ki
az anyanyelvet,
mert sohase nőtt újra az,
amit belőle elvett.
Végigmasírozott a lapon
mocsokba mártott tolla
s miket megérintett,
kihunytak örökre sorba.
Egyszer azonban
kemény helyre tévedt.
Ijedten bámulta
azt a kétezer évet,
mely megtermette
a dacos Igéket,
miken aljas kis fegyvere
örökre elvérzett.
Felemás iga (Magas, szőke lélek kétfelé sántikál)
Arany középút
a lelki ebéden –
virágozzék ezer gaz,
parlag lett az Éden.
Szavak szecskája,
világ mosléka,
szenteskedés és átok
egyetlen kondérba.
Mindent felvállalni,
de semmit sem egészen,
ugyanabban hinni és kétkedni
merészen.
Mindig odaállni,
hol szívesen várnak
rátermett lovast
a konjuktúrának.
Mert ahol a testnek
szolgája a lélek,
csak gének defektusa
az értelmes élet.
Így aztán örökre kiskorú
marad az ember,
felelősséget vállalnia
semmiért sem kell.
Ihlet
Fűszeres levesbe mártom kanalam
mikor elkezdek írni.
A forró gőz szívemre száll.
Ideje lenne már sírni.
Sötétvörös, sűrű lé
nehéz zamata magába zár.
Folyton kavarog és elnyelni készül
az ihlet, e sötét bazár.
Koponyám csapdájában üvölt,
mint ordas szörnyeteg.
A maró lé kifutni készül
s rotyognak benne a képzetek.
Testemet elborítja az ár.
Lassan már fel sem ismerem arcom.
Kétségbeesetten kapok ruhád széléhez
és feladni készülök harcom.
De, Te, Uram, felöltöztetsz engem.
Páncélod ragyog rajtam, mint a Nap.
Felövezel derékszíjaddal
s kezembe adod kardodat.
Egyszerre elcsitul minden bennem,
ami eddig lázadt.
Ismét hallom a tiszta forrást szívemben
s tollamon túlcsordul az alázat.
Sátradban
Eljövök Hozzád, én csapzott vándor,
hogy ölelésed egésszé tegyen,
szíved dallama szívembe szálljon
s visszhangozzék az éteren.
Elrejt majd engem sátorod árnyéka
s fényedben lassan felderengek.
Beléd simulok s felvidulok majd,
ki most még búsan merengek.
Hadd süvítsen odakinn az idő
s nyugodjon itt le ránk a csend.
Felejtsem el a testem súlyát
s öledben lehessek gyermek újfent.
A kárpiton túl hiénák hangja
borzolja fel a levegőt
s a legyőzött halál önmagát gyászolja
egy levéltelen, száraz fa előtt.
Nem sejtik még a törpe lelkek,
kik a hegyen rongyokon marakszanak,
hogy gyanútlan, felfuvalkodott szívükben
már ébredésre kész a mag.
Intelem (haiku vers)
Vannak olyanok, kik vágyaiknak élnek és ábrándokat
kergetnek csak míg eliramlik az élet. Ó, ember, vigyázz,
mert játszik véled a fantáziád s megcsal felgyújtva véred.
S a lidércfények könnyen vezetik lépted az ingoványba,
a sötétségbe, hol az elme eltéved. Kérlek, hallgass Rám!
Merj nagyot kérni! Ne álmodni akarjál, de igazán élni!
Dave, rock 'n' roll (A király tánca)
Hé, én vagyok
az a duhaj alak,
kitől elpirulnak
a templomfalak.
Kiakasztom ma
a bigott híveket,
mert kitárom feléjük
a szívemet.
Ledobok magamról
minden megszokást.
Csak a Szellemet öltöm fel
és semmi mást.
Nem érdekel,
hogy a klérus mit akar.
Pucér vagyok,
de a kenet betakar.
Velem együtt
rázzák itt az angyalok.
Az se baj,
ha még e percben meghalok.
Mert odafenn
a Menyország vár reám.
Ott a helyem
Édesatyám oldalán.
Édes kicsi Lámpásom
Vihar szele
megtépáz,
édes, kicsi Lámpásom.
Üres szívemben
orgonáz,
édes, kicsi Lámpásom.
Nincsen már
aki öleljen,
édes, kicsi Lámpásom.
Leteszem majd
az életem,
édes, kicsi Lámpásom.
Mert a súlya
földre húz,
édes, kicsi Lámpásom,
és a lelkem
árva túsz,
édes, kicsi Lámpásom.
Felettem
bealkonyult,
édes, kicsi Lámpásom.
Elárult
a hűtlen múlt,
édes, kicsi Lámpásom.
Ha kihunynék
hidegen,
édes, kicsi Lámpásom,
lángot gyújtasz
szívemben,
édes, kicsi Lámpásom.
Őrző ima
Szívekbe Látó
told el a Holdat.
Ne bűvöljön el.
Jöjjön a holnap.
Idegen kezek
lepedőt markolnak.
Lelkemben turkálnak.
Orvul meglopnak.
Takard el előlük, Őrzőm,
a magodat,
hogy ne érezzem
az aljzó szagokat.
Mert feszülten vár
a megrontó hatalom,
hogy rést találjon
lüktető agyamon.
Ó, Uram, védelmül
emeld fel jobbkezed,
csatold rám kardodat,
add reám láncmezed.
Neveddel
templomod békéjén őrködök
s távol tartom tőle
az ördögöt.
Imádat
Esővel keveredett könnyem
lecsorog arcomon.
Takarj be oltalmazó, égi Felleg,
ne mulathasson harcomon
a lelkek vámszedője,
az irigy, fukar idő.
Lenyeste tollam a jeges szél.
Gyámolíts, míg kinő.
Pókháló finomságú érintés,
ismerős gondolat jár nálam.
Bársonya enyhíti szenvedésem.
Angyalszárny érinti vállam.
Egy kőszikla tetején heverek.
Viharod száműzöttje lettem.
Felkaptál, mint könnyű pelyhet
s magasra tetted életem.
Pihegve fekszem lábaidnál,
míg odalenn fortyog a méreg.
S kacagva, könnyek közt vagy tiszta józansággal
de imádlak Téged.
Szédülés
Hevít a düh forró kohója
vagy hideg közöny magába zár.
Forogsz körbe, mint a bolondóra,
mely érzések szeszélye szerint jár.
Vagy szétszed indulatok vihara
s fölötted csattogtatja fogát a halál.
Bebörtönöz a félelem koporsója
s este a kéjek pokla vár.
Majomszeretet, mely rajtad csügg
s nyáltól ragacsos igája nyűg.
De az idő vasfogát ki nem várja
Erósz csalóka ideálja.
Anyák, hitvesek szerető karját
a múló órák rólunk lemarják.
Barátok arca vész el a ködbe
s tűnik el a viharban örökre.
Hazátlan csavargó emberiség
az érdekek oltárán nagy lánggal ég.
Pénzzel kitömött véres bálványok
papjai száján ima az átok.
A mókuskerékhez nyomorodott lélek
számára a rozsda nyikorgása ének.
Egy megkergült szélkakas ez a világ.
Hol az a csizma, mely nyakára hág?
Mikor már nem bírod a szédülést,
fáradtan lerogyva nyögsz fel hogy: elég!
Valaki feléled alélt szívedben
s tisztán kimondja az Isten nevét.
Több, mint hódító
Egy drágakő az égből a szívembe hullt. Lángjai hevében elégett a múlt. Édes Kalóz, Ki elfoglalta váram arany sugarakból fészket rakott nálam. Szabadsága szárnyával betakarta lelkem. Védelme alatt nyugalomra leltem. Az Ő forrása lett szívem kis patakja. Néki zeng hálát göndör, cserfes habja. Így lettem a világ számára eretnek, mert nyíltan hirdetem: én Uram, szeretlek!
Szerelmem
Megint hőt termelnek a betűk s ezúttal már semmi sem tarthat vissza. Kék vércsíkot húz a ringó toll s a mohó papír azonnal beissza.
Lepattogzik rólam a rozsda. Virgonc lángnyelvek forognak velem. Újra magokat szór régóta parlagon hagyott szívembe a szerelem.
Lábad elé hullok aléltan s kiszáradt lelkem szomjazza érintésed. Gyönyörré válik e drága fájdalom, míg szent Neved életembe vésed.
Hadd simuljak Beléd s hajtsam lázadó fejem forró tenyered alá, hogy lehessek árnyékod, drága Fény, öleld éjszakám hajnallá!
Rejts el Magadban, Szerelmem, hogy ne rágódjak meddő harcomon és reggel Benned megújulva örökkévalóságod ragyogjon halandó arcomon.
Rozsdaversek múzsája
Görbe tükör előtt köti magát gúzsba a rozsdaverseket ihlető múzsa.
Sörtés-pikkelyes háta csavarodik. Fejébe száll a vérgőz s megkavarodik.
Önnön undorán élvezkedik. Markolja a légüres térben a semmit.
Visszaöklendezi a vad gyűlöletet. Kérődzik rajta s okád tüzeset.
Legyek csókolgatják keléses tagjait. Lábainál a vak végzet kancsalít.
Ordítva pózol a merő hazugság s Isten trónjánál követeli jussát.
De én, a porszem a nyakára lépek s Uram hatalmával legyőzöm végleg.
Ünnepellek Téged
Elmémben ringatom a drága Igéket, melyeket ajándékozott nékem az Élet.
A felkelő nappal becéz érintésed. Újraéled bennem a halódó lélek.
Kebledre hajtom szerelmes fejemet. Karodban leltem meg örökre helyemet.
Szívembe költözött kincseid tárnája. Ölelésed lelkem fészkének párnája.
Sorsuk gazdátlan, közöny és tettetés. Hazájuk senkiföldje. Részük a rettegés.
Kockáztatják életüket "egészen semmiért", hogy megkérdezzék Tőled: Istenem, mondd, miért?
Elszántan rontanak kemény mellkasodnak. Imádkozom türelemért, mert késő a holnap.
Úgy írok (haiku gyöngysor)
Úgy írok verset én, mint ahogy az ember eldobja terhét.
Hátra se nézve nem is gondolva arra, hogy megkeressék.
Megfogan bennem a porszem a porszemben s gyönggyé növekszik
és lankadatlan úgy hordozom magamban míg szét nem feszít.
Betűk vándora! Tüzes gyöngyeim sora csak Ahhoz vezet,
Kitől adattak. Mind csak Őreá mutat Ki a Szeretet.
A pária
De jó azoknak, kik még sírni tudnak afelett, hogy pille álmuk tárgya hűtlen lett és mást szeret. Akiknek az okozza a legnagyobb fájdalmat, hogy nem élhetnek a szüntelen múló vágyaknak. Kik készek haldokolni egy elvetélt szerelem felett és könnyen eldobják miatta a nyűggé vált életet. Számukra az jelenti a gyötrő egyedüllétet, hogy reggel kerüli őket az árny, kivel félreléptek és hiszik, hogy megöli őket a kozmikus magány, ha nem akad más kaland még aznap éjszakán. Értetlenül állok e színjáték előtt, melynek démona már rajtam nem vehet erőt. Kirekesztett magából a régi életem. A világ számára pária lettem.
Virtual Road (Curved Circle)
Állok a kirakatban
és figyelnek
a fémkeretes arcokból
az üvegszemek.
Ezüstfényű testek
áramlanak.
Nikkel ízületeken
csillan meg a nap.
Blende pupillákon
sok kicsiny ablak,
vakuként villódzó
műszembogarak.
Lézerhúros hárfa
cyber bárd kezén,
megvillan a neon
haja rőt rezén.
Szilicium elme,
érzékeny, hideg
virtuális lélek,
fémszálas ideg.
Nem bírom ki,
vígan integetni kezdek
feléje s még egy
mosolyt is megeresztek.
Hirtelen leáll.
Döbbenten lefagy.
Fellázad benne
a túlterhelt agy.
S rémülten mered rám
a szegény pára,
az élő emberre,
mint csodabogárra.
Pálfordulás
Kusza betűsorok mint töredezett csontok tetején aszott, tépázott bozontok. Egy vadász rémálma kavarog közötte, megálmodója sorsa üldözötte. Önmarcangolása a papírra testesül. Agya izzó poklában ártatlanok lelke sül. Éjjel sem nyugszik kiveti az ágya. Tettre ösztökéli szörnyű bosszúvágya. Hajszolja paripáját. Nyugalmat nem talál. Igazságot keres, ám terhe a halál. A damaszkuszi úton ér e dühöngés véget, mert elé áll hirtelen s meglepi az Élet.
Száll az egó
Száll az egó. Zsong a hormon. Nem jut túl a trágya ormon.
Hol evésre, hol párzásra szól a jegye, semmi másra.
S ha értékre vet szemet, kenné rá a szemetet:
Jaj, csak Én is övé legyek! Rakhasson rám kosz-névjegyet!
Kiszemeli két kezem és Én mégsem vétkezem.
Hajtja őt a rút ösztön, hogy nyálával beköpjön.
Nekilódul, de koppan, mert a Templom zárva van.
Meghalni valamiért
Mikor megfoganunk,
már akkor hajt a vér,
hogy rohanjunk
meghalni valamiért.
Nyúlunk utána.
Ösztönünk vezet,
de megcsal a délibáb,
szélhámos képzelet.
Már gyermekként
él bennünk a birtoklásvágy.
Ifjú éveinknek
tengelye az ágy.
Felnőttként
a mammon szolgálata éget
s e rohanásnak
csak a halál vet véget.
Amit megszereztünk,
rögtön múlttá válik.
Barátok, szeretők
elhagynak egy szálig.
Mert az álmok,
melyeknek rabjai vagyunk,
csak használnak minket,
átlépnek rajtunk.
Megcsalt szívünkkel
démonok játszanak.
Nem marad utánuk
csak szégyen és harag.
De eljön a perc,
mikor lelkem fellázad
s letépi a béklyót
róla az alázat.
És most, vágyaim,
ti haljatok meg értem!
A valóság fáján
örök gyümölccsé értem.
Mint macska
Kik csak sejtenek Téged, mint macska az esőt, sajnáltatják szívüket, a bilincsben verdesőt.
Ki sem látnak elméjük rozsdája alól, de úgy szidalmaznak, mintha ismernének jól.
Panasznak, káromlásnak se hossza se vége. Rágombolják szennyesük az Isten Nevére.
Megismerni azonban egy sem akar, Istenem. Hogy feladják görcsözésük? Hogy képzeled? Azt már nem!
Inkább egymás sebét vakarják véresre. Szüksége van a pokolnak a sok vaksi béresre.
Istenem, ha már mind saját lelke sötétsége foglya, vezesd őket jóillatoddal Magadhoz az orruknál fogva.
