Ma parancsoló a hallgatás.
A pillantásom fáj.
Lúdbőrzik belém szemlesütve,
léha tükör a táj.

Barna vagyok és földnehéz,
de sassá nemesedem.
S a csönddé növő némaság
trónol egyenesen.

Ma komolyság jár a pusztákon
és ellentmondást nem tűr
a bordó szüretet kolduló
betölthetetlen űr.

Oly sokáig vártam felfeszülve
a rezzenetlen égre,
hogy érett gyümölcsként aláhulljak
s kezedhez illjek végre.

Most irdatlan sajtók nyílnak.
S én meghajtom szép fejem.
Hadd legyek méltó zsengéd
felszentelt préseden.

Elvegyülve és kiválva újra,
egy égi visszhang bennem ezt fújja:
csak a fénynek nyílj meg, mint a virág
s szótlanul szeress, akár a fák!