Ez Szerelem!
Szeressék mások az izzadtság szagát.
Én inkább Veled megyek.
Forró, fűszeres, lét-lehelet vagy.
Bordóra fested a vak eget.
Zuhanjon más aléló kőként
vissza a porba nedvesen.
Lángoló főnixszé tesz érintésed,
szivárvány szívű Kedvesem.
Hajszoljon más tűhegynyi álmot,
amelybe bezárja önmagát.
Elmédbe foglalva részeddé válok.
Átölelek egy néma fát.
Keressen más szűk nyirkosságot,
ahol a fülledtség eltemet.
Véred a szívemen gyújt örök lángot
trónodig emelve lelkemet.
Kívánja más a bomló húst,
mit megmásznak a döglegyek.
Mámoros magasság mennyedben vár.
Rajongó porszemed hadd legyek.
Tavasz
Tudat alatt és természet felett
rezegnek titokzatos jelek.
Nem tudhatod, ám de sejtheted,
mi járja át minden sejtedet.
Átadják egymásnak ízek-idegek
a hajnali füveket borzoló hideget.
Hallgatagon rejtegetik benned a mélységek
az öntudatlan szendergő szív-reménységet.
Ösztönöd fürkészi, mit súg a kósza szél.
Ősi lantok húrjain lúdbőrözve beszél.
Egy rég elfeledett nyelven ébresztve alvó géneket
mond a föld porának zönge éneket.
Arról, hogy hiába búg benned a téli bús magány
s hiába károg recsegve a varjú a puszta fán.
A csendesen lázadó makacsság a tavasz terhét hordja
s lassan éled a kéreg alatt a sarjadás akkordja.
Egy vércsepp kihajt a fényre s boldogan dalolni kezd
ördögűző, győzelmes szerelmi éneket.
A vén, bolond halál önmaga felett mond ítéletet,
mert semmi sem győzheti le az Életet.
Csillag
Szívembe zártam egy csillagot,
mit többet el nem engedek.
Nem vonzanak a hamis rejtélyek
s távoli tengerek.
Nem követek sok csalfa fényt,
mely mindig elhagyott.
Könnyeim mossák öt sebét
Annak, Kivel egy vagyok.
Bánom is én, hogy miről zengnek
léha kis dallamok,
angyalok lantja szól bensőmben
s ájultan hallgatok.
Vérével írta be sorsomba
gyönyörű Nevét,
Az, Aki által rút haldoklásból
Életté vált a lét.
Mint zongora billentyűzetben
elefántcsont és ében…
Aranyba foglalt gyémánt lettem
Lelke ölelésében.
Play-station
Mottó:
A hókuszpókuszra oly nagy a kereslet,
hogy már a bölcsek köve is aranyeres lett.
Olyan a világosság nélküli tudomány,
mint huhogó bagoly egy üres koponyán.
Luca székén pucsít az emberi elme
s buzog a magasba erejét feszítve,
hogy az alagsorból önmagát felküzdje
zászlaját feltűzve a hetedik szintre.
Bátorítja egóját: ha e show-t kiállod,
jutalmad lesz néked saját kis világod.
Miközben ezt mondja, ideje sem marad,
mert az ócska palló alatta beszakad.
Magához tér, mint a pokol örökös vendége.
Nem segít a bűvésztrükk, se Münchausen cége.
A hangosbemondót hallja mielőtt elmerül a lébe:
sz*r alá merülés! Cigarettaszünet vége!
Ajánlás:
Vándor, szíved óvjad jobban mindennél,
nehogy örökre száműzött legyél.
Igaz Élet kútfejéről válaszd inkább üdvödet,
bolondok aranya helyett a drága Szegletkövet
Keret a szóköz körül
(Herr Kindmacher songja)
Folyékony aranyba
foglalnák kezem,
Amikor a papíron
tollal vétkezem.
Létrát támasztok
egy porszem oldalának,
hogy felérjem ésszel,
milyen a nagy átlag.
Szellememet a palackból
jól kieresztem,
megnézem, hogy nő-e szőr
a Mount Everesten.
Kisbaltával pucolom
az ablaküveget.
Egy véna a guanóban
a hadüzenet.
Fú, de bazi sztár vagyok,
mindenki nyomat.
Mistic rúzzsal vakolom
a guillotine-omat.
Összetöröm szívedet,
nagyon remélem.
Megdögölhet minden nő,
csak az enyém nem.
Fogaim közt sárga rózsa,
csupa szeretet.
Lájkojjá’, mer’ kitépem
az ütőeredet!
Felragyog…
Istenem, bocsájtsd meg énnekem
széllel bélelt énekem.
Merek gyermeki énemmel
eggyé válni éhemmel.
A Szeretet koldusa vagyok,
de a világba öltözve megfagyok.
Emelj fel engem vakságomból,
ha rémült szívemben vihar tombol.
Segíts, kérlek, estemben,
ne tévedjek el a testemben.
Végy szárnyadra drága Lélek,
ne legyek bolondja minden szélnek.
Az Igazság tükrében megtisztul éltem
a vértől, mely a kereszten onttatott értem.
S törékeny szívemben felragyog
Lényed, mint a csillagok.
Több, mint hódító
Az én Kedvesem győztes harcos.
Szivárványfénye ködöt taszít.
Lelkemből elkergeti a varjakat.
Lantja szívemben lángot szít.
Nevét lélegzi a föld,
mikor a felhők könnye hull.
Ünneppé válik a lét
s keze alá simul.
Mikor hadiösvényen jár,
lába nyomába lépek én.
Zászlaját csendben viszem mögötte
a csaták mezején.
A pokol büszkeségén tapos.
Páncélja ragyog, mint a Nap.
Kezében szikrázó pallos.
Körötte démonok hullanak.
Az én Kedvesem Élet forrása.
Igéje bátorító.
Felemelt a porból szívére,
Aki több, mint hódító.
Harag
Izzó tűzgömb a szívem,
forrongó bolygó, s haragja
Makacsul lobogó lánggal ég,
benne fortyog a tenger habja.
Kérdések kartácsa korbácsol.
Egómban felingerli a szelet.
Dühöngő viharrá dagadva arat
a haragvó képzelet.
Előtörnek a tudat mélyéből
gyilkos lávafolyamok.
Őrjöngve zúdul a vér ereimbe,
ha a harag foglya vagyok.
A lángoló űrben válaszra vár
minden mardosó kétség.
Kozmikus lázban szenvedő elme
várja a Szellem hűs érintését.
Mustármagnyivá zsugorodik
egyetlen reményem.
Uram, szabadító esődért esdeklek
a vöröslő égaljú éjben.
Őszinte bohóc
(Han Bingli songja)
Fákról hulló rozsda,
halott levelek,
megint rám unt a hűtlenség,
eggyel kevesebb…
Hányódok sorstól-sorsig
s hol beengednek,
testemet elfogyasztják,
dobják lelkemet.
Hisz kinek kell e házaló,
ki szívét kívül hordja
s őszinte bohócként lesz
a szerelem bolondja,
boldogan ölelve magához
egy meghitt pillanatot,
melyet a szentnek hitt érzés
tévedésből adott?
Avagy hamis vigaszt vesz
a boros pohárból.
Szőlő vérére hajol
- szép emlék a nyárból.
S este fájón markolja
azt a párnavéget,
melynek gyilkos illata
jaj, pokolként éget.
Szélfútta porszem vagyok,
vágyak játékszere.
Szívembe mart egy emléket
a hiány kényszere.
Mikor senki sem lát,
Nevedre könnyezek
s összetört szívemre simulnak
átszegezett kezek.
Agymenés
Látom, baj van.
Forró a homlok.
Feszül a koponya.
Az agyvelő fortyog
Keresel mindenütt.
Nyílnak a könyvek.
Izzad az egó.
Az akarat görnyed.
Zaklat a múltad.
Jönnek a könnyek.
A jövőt lenyúlná
zöldszemű szörnyed.
Tajtékzó szájjal
firtatod éned:
miért nem vagyok
Én is egy géned?
Becsődöl a tudomány.
Felsül az ész.
Az emberi elme
a semmibe vész,
mert egy kiszáradt fának
gyümölcse érett
s kriptafalak közül
kihajt az Élet.
Nem szegezhettél
örökre kereszthez.
A szegletkő vagyok,
Akitől rettegsz.
Nem vagyok bálvány,
mit ráraksz egy sírra.
A Szó vagyok,
makacs, szívlakó csíra.
A valóság elég,
hogy észhez térítsen?
Nietzsche meghalt.
Aláírás: Isten.
Ébredés
Bőröm alatt hordozom
Neved eleven lüktetését.
Borsódzik bensőmben az ébredés.
Nyújtózkodik a lét.
Formálódik a félhomályban
s lassan alakot kap
egy félszeg lámpás tűzgömbje.
Felkel bennem a Nap.
Ritmusodra feszíti vér
a szűk érfalakat.
Illatos harmat száll a porra
a szivárvány alatt.
Bizseregve ébred a forrás.
Titkokat súg lelkembe.
Ezüst mintát hímez habja
míg gyöngyöz elmerengve.
Szemem egén felhőtlen kékség.
Beléd pezsdülök én.
Szívem szívedre helyezem
a Kőszikla tetején.
Homokóra
Átlátszó börtön
kristályfalakkal
rád zárult egyszer
és tényként marasztal.
Folysz együtt a tömeggel
s hiába várod,
hogy odakinn meghallják
néma kiáltásod.
Magával ránt, lefelé húz
a halálos örvény.
A percek gravitációja
kegyetlen törvény.
Minden magas teória
gyáván cserben hagy.
Tehetetlenségednek
rabszolgája vagy.
Mint egy megunt játékszert
könnyedén átlépnek
a fejed fölött bezáruló
szabályszerűségek.
Tébolyodott szívedben
sejtelmek égnek
lényegtelen részeként
a véletlenségnek.
Átkozod magad,
hogy nem jöttél rá korábban,
csak egy porszem vagy
egy szörnyű homokórában.
Makacs imáddal
hívod azt a Kezet,
melytől darabokra törik
e sátáni szerkezet
és friss, szabad szelének szárnyára
vesz az Élet
az örökkévalóságba
felemelve téged.
Vértanú
Emelt fővel megyek végig.
Elvonul a sok évszázad.
Csak lélekhang ér az égig,
ezért szájam némán lázad.
Arénák falai közt
disznók előtt gyöngyözött vérem.
Eleven játékszer voltam
egy mocskos, vandál játszótéren.
Hányszor vakítottak meg
vagy törtek kerékbe…
S mulatott kínzásomon
az utca söpredéke.
Börtön, éhség, üldöztetés,
gályarabság vártak
vagy koponyám dísze lett
egy bálványoltárnak.
Pogányok nyilaitól
átlőve elestem.
Szörnyű lángok közé alélt
megkorbácsolt testem.
Meggyaláztak, megköpködtek,
megköveztek nyíltan.
Nem kárhoztattam őket.
Még csak nem is sírtam.
Kétezer éve
könyörgőn néznek Rád a Fiúi szemek:
Atyám, bocsáss meg nekik,
nem tudják, mit cselekszenek.
Eleven lámpás
