- Az asszony azt mondta, hogy menjünk innen el. Azt akarta, hogy kertes házba költözzünk. Pedig milyen szép itt. Egy kőszirten lakunk. Panel-sziklán. Igazi sasfészek. Nem adnám ezt a kilátást a világ minden kincséért sem. Nappal olyan, mint egy óriási vadászles. Mert hát zöldövezetben lakunk. Éjjel meg ragyog az egész táj, mint a gyöngyökkel kivarrt fekete bársony. Felül a csillagok, alul a lámpák milliárdjai. Nekem senki ne mondja, hogy a talajszinten beinhalált vizelet és okádékszag egészségesebb, mint itt ez a friss hegyvidéki. Mert hát falun minden út a kocsmából vezet haza. És mind a más ablaka alatt… És az éjszakák egyetlen zaja az összevissza tántorgó részeg korhelyek gajdolása… Ilyen a tizediken nincs. Hiszek az egyetlen igazi városi legendában. Mégpedig abban , hogy olyan emberből   soha sem lesz paraszt, akinek az elődei három generációra visszamenően városi prolik voltak. A vér nem válik vízzé. Sasból nem lesz földigiliszta. Nem nézem én le a vidékieket, csak azt mondom, hogy belőlem pocsék gazda lenne. Megfulladnék egy kertes házba bezárva.

Különben is rémtörténeteket hallottam erről a témáról. Egy munkatársam elcserélte házra a lakhandit és egy hétre rá vadidegenek bemásztak az ablakán. Mindenét elvitték, ami nem volt odaszögelve. Még a félig érett gyümölcsöket is leszedték a fákról. Amikor később kutyát vett, a szomszédja megmérgezte azt, mert állítólag lopkodta a baromfit. A hab a tortán az volt, amikor valamelyik éjszaka egyszerre lovasították meg a kocsiját és a biciklijét. A rendőrség soha sem találta meg egyiket sem. Szóval a kollégának sokba került az a kertes ház. Megmondom őszintén, hiszek neki, mert megbízható, jó srác. Most mindene odavan, mert ezek után a felesége is otthagyta a gyerekekkel együtt. Ott ül egyedül az üres házban.

Valahogy én nem akarok ebbe a nyomorba leköltözni. A városi rablóknak legalább arcuk van. Azok nem tudnak csak úgy eltűnni a ködben. Mert itt minden kő beszél. Ott meg csak a süket pusztaság vesz körül.

De most abba kell hagynom, mert az asszonnyal megyünk a bankba és utána találkozónk van az ingatlanossal is…

 

Azt mesélik, Királygyalogfalván van egy ház, aminek a tetején mindennap órákig fenn ücsörög a tulaj. Fura alak. Csak akkor jön le onnan, amikor eszik, iszik, szüksége van vagy dolgozni megy. A faluban mindenki úgy hívja, hogy a sas-ember. A városból jött és évek óta nem tud megbékélni a hellyel, ahova költözött. De marad, mert szereti a feleségét, aki súlyos szívbetegsége és asztmája miatt nem bírja a panelt …

Szerző: b.cermidoff  2015.08.17. 22:26 Szólj hozzá!

Címkék: novella irodalom amatőr szeretet ember abszurd Brondel Cermidoff

 Isten firkásza

 

Felkapja fejét

a gyengéd hangra.

Megszólal válaszul

szíve nagyharangja.

Úgy lelkesedik,

lángra kap e gyermek,

ragyog buzgó lelkén

a szellemi fegyverzet.

Imára nyíló ajkai

drága gyöngyöt szólnak.

Minden egyes leírt szava

gyönyöre a tollnak.

Kezei kulcsolódnak

s meghajlik a lába,

így hajtja magát

az áldott igába.

Leteszi oltárodra

 egész életét

s odaszánja

élő felajánlásként.

Szemeidben könnyek,

mikor rátekintesz.

Firkászodra

balzsamos, hűs kenetet hintesz.

 

 

Mit vársz

 

Mit vársz a félhomálytól,

melyet magukra zártak hideg falak,

hol örökre fához szögeznél,

mint csenevész madarat?

Csak bámulsz e mázolt kriptára,

hol elmúlt idők szelleme borong.

Ide álmodsz meleg otthont,

melynek lámpása a napkorong?

A rozettán megtörő fény elterül

- halotti lepel a ravatalon…

Kísérteni jár ide sok holt lélek,

két lábon járó imamalom.

Meredt szemekkel néznek rád

a dohos kőhulla-bálványok.

Megcsaltál ezekkel mind

s betakart egy szemfedél-hályog.

Börtönrácsokká vált betűk

rabságukban tartanak.

Koporsóba zárnál engem is

s elítélnéd önmagad.

Engedj hát mozdulni engem.

Húzd ki kezemből a szeget,

hogy a valódi szabadságra

nyithassak ajtót neked.

 

 

Tenger

 

Ez nem az a tenger,

amely befogad.

Nem horgol bokád köré

lanyha fodrokat.

 

Nem találod benne

sellők dús honát.

Cápák hada kísérget

éjszakákon át.

 

Ez nem az a tenger,

mi szerelembe ringat

s kagylóhéjként rejti

sziget-titkainkat.

 

Folyékony sós sivatag.

Míg a szem ellát

zavaros tajték lepi

bűnök zátonyát.

 

Ez nem az a tenger,

mely felüdít téged.

a kín kicserzi lelked

s hólyagosra éget.

 

Reménytelen létbe

kapaszkodik tested.

Milliónyi dögevő

várja elested.

 

De feldereng az éjben

ezer árnyalat

s láthatatlan kapu nyílik

szivárvány alatt.

 

Galamb hoz a csőrében

zsenge olajágat.

Bárkád a Kősziklán

oltalmat találhat.

 

 

Óda

(széljegyzet az Énekek Énekéhez)

 

Minden szépség

Rólad énekel.

A szó, a dallam, a ritmus

táncra kel.

Szívemben

hála rak immár fészket.

Örömmel hódol Néked

a művészet.

Verssorok végén

rímek ölelkeznek.

Koronává válik

a betűn az ékezet.

A toll

a papírt csókolja lázasan.

Örvend minden angyal

mennyei házadban.

A szem nyitott ablakán

beragyog e pompa

s visszhangzik a számon át

Érted rajongva.

Felemelik a hangokat

fürge szellőszárnyak

földöntúli ragyogást adva

minden tárgynak.

A teremtés húrjain

Hozzád szól az ének,

szeretet forrásából

buzgó örök Élet.

 

 

 

Kerültelek

 

Kerültelek,

mint kutya az ostort,

mint ledér lélek

a szűzi kolostort.

Taszított érveid

szabályossága,

mely tiszta szigorod

zárta magába.

S mint napfényben

rezzenetlen lovag páncélja,

ragyogott fel logikádban

az élet célja.

A sorok mögé bújtam.

Ám kilógtak a hibák.

Csámpás verslábaimon

röhögött a világ.

Teljes erődből

fellökted a csendet,

ami addig

egómnak rejteket jelentett.

Elváltam a portól

elejtve a múltat

s Te rohantál elém,

hogy a karodba hulljak.

 

 

Függőben

 

Most ködbe burkolóztál

és bennem áll a csend.

A hír nélküli veszteglés

fülel odabent.

Semmit kérődzik

a bambán vegetáló agy.

Lebeg

és egy köztes állapotban hagy.

Még a lélegzetnek sincs

szaga se szele.

Fennakadt

s a pillanat is a rostán vele.

Rezzenetlen légben

átlátszó fonálon

átlóg a múltból

egy hibernált álom.

Majd ha lesüllyed egyszer

a halálig,

láthatatlan érintéstől

reménységgé válik.

Felemelsz Magadhoz

a szivárvány íven.

Mennyei lámpássá teszed

a szívem.



 

Potyautas

 

Markolom a papír szélét

és pislogás nélkül

rezzenetlen pillantásom

 levegőbe révül.

Viselőssé vált

balga szívem megakad.

E szűk kis helyre

hogy rejtetted be magad?

Lélegzetem is

lábujjhegyen surran.

Hallgat a hang

a láthatatlan húrban.

Figyel a gondolat.

Ámul az elme.

Ráfeszül a csend,

e ránctalan kelme.

Megszelídül

a vér muzsikája.

Halkan dorombol

a hazai pálya.

És lelkem,

amely idáig pangott,

befogad most

egy mennyei hangot.

 

 

Krézi

 

Dühöngő szívemre lóg

az eső lába.

Fortyog belsejében

eleven vér-láva.

Villámok cikáznak

fenn az agyvelőben.

Zuhog a rőt húsra a hormon,

de bőven.

Megfeszül az egó

s gyürkőzik vitézül.

Isten Szellemével

nagy csatára készül.

Ijedten morzéznak

a sejtek szerteszét:

alá kell dúcolni

a harcos-szent eszét!

Mert ha sürgősen

nem lel támaszra,

e jákobi harc

bizony kifárasztja.

És ha feladja

e konok szerkezet,

ki ír majd helyette

vasbeton verseket?

 

 

 

 

Szerző: b.cermidoff  2012.04.15. 05:25 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Tükör

 

Lángol a fényes máz

s én feldúltan nézem,

 hogy bámul rám

a legjobb színészem.

Mutat egy arcot,

mi sohasem létezett.

Mint vetített betűn

a képzelt ékezet…

Egyszer

öntelt, hamis nyugalmat ad,

másszor borzong felém

ködös sugalmakat.

Bolondít engem,

ha úgy tartja kénye

s visszanéz rám

a mások véleménye.

Sziporkázik

s robban, mint az atom.

Játszadozik velem

saját hangulatom.

Mindig felmagasztal

és ha felfűt a láz,

jeges pillantással

ím a porig aláz.

Csalóka árnyjáték

briliáns darabja,

melyért hőn rajong

e délibáb sok rabja.

Ám nem leszek majma

egy hazug tükörnek.

Hamis varázslat,

hitemmel megtörlek.

 

 

Lúzerdal

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

 

Próbáltam

jó gyerek lenni.

Izzadtságos álmaimból

nem jött be semmi.

Hiába éltem

nappali életet én,

mindig felriadtam

az éjszaka közepén.

Oly nagyon akartam

pénzt keresni.

De az nem talált rám

és kezdtem szétesni.

Megint csak

ott voltam az utcán.

Osztoztam az undorral

az űzöttség cuccán.

Az ingyenélés

rozsdáló megszokása

a visszatérés tervét

örökre elásta.

És ismét jövök,

miután magam összeraktam.

Ez javíthatatlan!

- röhögnek rajtam.

Délibábos vágyak

kísértenek még,

sok mérgezett mézes madzag,

halálos emlék.

S majd síromon

a varjú ismerős nótát károg:

leszek én még valaki ismét,

meglátjátok!

 

 

Józan ének

 

Szelídül az éjszaka.

Szavaim alá

hajtva fejét

válik hajnallá.

Szemedbe nézve

mondok Én neked

szeretettel zengő

józan éneket.

Bárcsak savanyú lenne

a szőlő.

De látom benned

a hiába vesződő,

önmagába kapaszkodó,

meddő akaratot,

mely izzadtságot vetett

s görcsöt aratott.

Mert nem érted,

hogy e csalóka remény

megfogan

képzeleted délibáb egén.

Mész utána,

mert másnak is szabad

s aztán légvárad

lelkedre szakad.

Mikor e fájdalmakat

konokul keresed,

könnyek közt leszek

tanítómestered.

 


 

Rémálomutazás

 

Egy fémkaszniban

döcögök

a és b pont

között.

Az átható bűz

agyamig árad.

Fásultan nézem

a robogó tájat.

Küszködöm

a rosszulléttel

s a foghíjas szájakból fröcsögő

étel

keveredik

a trágár beszéddel.

Befelé is szúr

a soknapos borosta

és a visszaútig várhat

a borocska.

Mert nincs nekem semmim,

csak mit a kosz megesz.

És megint a díler bukszája

lesz degesz.

Tudom,

hogy nem nyüglődik velem hosszan.

Egyszer megun

s ott végzem egy hűtődobozban.

Egy reményem maradt csak énnekem,

az Isten,

hogy e földi pokolból

kimenekítsen.

 

 

Akarsz-e

 

Akarsz-e igazán ismerni,

hogy megmenthesselek

s a szeretet lángja ragyogja be

üres szívedet?

 

Akarod-e eldobni béklyód,

ami a föld porához köt

s a széllel szállva megtagadni

a meddő, holt rögöt?

 

Akarod-e kirabolni a sátánt

s szemébe nevetni, hogyha jön

bömbölve, mint dühös hímoroszlán,

akit követ a vérözön?

 

Akarsz-e osztozni áldozatomban,

hogy a halálon túl

lásd, a pokol megszégyenül

és lelked megtisztul?

 

Akarod-e a kezem megfogni,

mely világot formált,

hogy Velem ülhess a trónomon

egy örökléten át?

 

 

Csalfa, szép vitorlás

 

Hiába ígérte meg neked

a messzeséget,

csalfa, szép vitorlásod

még sem várt meg téged.

Hasztalan kerested

vágyaid öblében.

Elnyelte a cinkos éj,

mely sötét, mint az ében.

Elszakadt a kötél

s ő azonnal otthagyott.

Fájón vágyod

a sós párát s a fedélzetillatot.

Nem sokáig bírod már

ezt a kínos szerepet.

Álmaidban öleled

kedves kormánykereked.

E belső viharban

lelkedet őrlöd

s a díszletek mögött

nevet az ördög.

De imám végigsimít

s a nyugalom tája

igaz reménységével

szívedet várja.

 

 

Holt költők

 

Te csak szenvedjél, bohóc.

Arcod mázas kripta.

Életerőd elapadt.

A papír felitta.

 

Ripacskodj a balekoknak.

Bolondítsad őket.

Tódítsd nekik

a meg sem élt régi szép időket.

 

Lelked katakombájában egód,

e kísértet

várja, hogy a hűlt betű

majd lángra lobban érted.

 

Vágyad rajongott múzsái

rég elporladt holtak.

Nekik adtad ifjú élted.

Aztán kiraboltak.

 

Mind megcsaltak

s büszke szíved maró könnyed issza.

Elmúlt korok poétái

sosem térnek vissza.

 

 

Hályog

 

A világ lábánál hasaltál

és nyelted a port,

mit a bolond szél

a szemedbe szórt.

Tűrted, hogy Rám olvasson

minden hazug vádat,

csak hogy fémmel, papírral

megtömhesd a szádat

s a mammon szelleme

vakargasson téged,

számok halmazáról

szólhasson az ének.

Egyetlen emésztéssé

sűrűsödött élted.

Eldobtad Nevem

s egy gyomorra cserélted.

Hiába kínáltam

Magam mellett helyet.

Keresztül néz Rajtam

üres tekinteted.

Vakká nyomorított

a lelki hályogod.

Közénk ült a pénz

s annak kezét fogod. 


 

Jómadár

 

Egyik fészekből

másikba száll

a tébolyult potyázó

kakukkmadár.

Épp megmelegszik

fenéktájon

s máris viszket,

hogy továbbálljon.

Ártatlan külseje

betolja rendre

mindenhova

s nincs gondja trendre.

Etetik-itatják

ingyen, bérmentve.

A mások hülyesége

kedvenc étrendje.

S ha már részükké vált

mélyen szívtájon,

úgy tépi ki magát,

hogy vérezzen s fájjon.

Jómadár! Ezúttal téged csal meg

a látszat,

Nem hazudhatod kalickává

e házat.

Barátom,

végre te is tanultá’

Az örökkévalóságot

nem teheted múlttá.

Szerző: b.cermidoff  2012.04.05. 00:52 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Bevártam

 

Könnyek közt fekszem Előtted.

Túléltem a fagyot.

Átlépett engem a tél némán

és még mindig itt vagyok.

Nyirkos gerjedés közepén

a múltból egy kis darab,

mint sivatagi szikla, száraz és kemény,

a jövő közepén marad.

Tehetetlenül vajúdik lelkem

s érzem azt a görcsöt,

mellyel megteremte a holt fa

azt a bizonyos gyümölcsöt.

Meg kellett volna halnom,

mert az sokkal könnyebb.

Élőként fekszem egy üres hanton,

mely súlyom alatt görnyed.

Hagyom, hogy megbocsájtsd bűnömet,

amiért nem múltam el.

Inkább bevártam a kezet,

mely a sárból felemel.

 

 

Szélmalomharc

 

Ez szélmalomharc.

Farkába harap a kígyó.

Áldozat maradsz.

Elhiszed magadnak, így jó.

Csak szemlélő vagy

s fejed felett

összecsapnak

idegen istenek.

Hányják-vetik lelked

mindenféle szelek,

mint

tehetetlen, száraz falevelet.

Szolgája leszel annak,

amit súgnak neked.

Elméd

hazug csapdák útvesztőjében reked.

Mikor már nyugodnál végre

a szélcsendben,

megmordul a távoli táj

ahogy a csont reccsen.

És te ima nélküli,

védtelen remete,

ki boszorkányseprűknek

voltál a szemete,

most lágy eső üdít

s végre tisztán látod

a puszta lét fölötti

csodás valóságot.

Kinyílik az ördögi kör.

Meghasad az éj leple,

mert kilépsz mögüle

magába az Életbe.

 

 

Téged

 

Mindent benő

a burjánzó lét.

Elfoglalja

az Élet helyét.

Lelkem ablaka

a ragyogó Nap volt.

Függönyt vont rá

egy átkozott vakfolt.

Kérdéseim

a földre hulltak.

Maró, sós könnyek

idézték a múltat.

S az ima nélküli

válaszok

átkozott gyümölcse

rám aszott.

Cefréje

szívemig égetett sebet.

Ijedt izomcsomó

legyet hesseget.

Pengeélen járom

magányos utamat.

Botladozva vágom a fát

magam alatt.

S habár csak

a varjak kárognak utánam,

makacsul feléled

Hozzád húzó vágyam.

Hadd legyen,

ha mégis tükörbe nézek,

ne a bűnt lássam benne,

hanem, Uram, Téged.

 

Takarj be

 

Bárcsak belepne engem

a feledés avarja,

de a harag viharja

újra felkavarja.

Bárcsak áttetsző lennék,

mint a lég

s mint röpke buborék,

elrepülnék.

Bárcsak tudnám,

mi ez az átkozott varázslat,

mely mindig olajat ad

e kínzó parázsnak.

Múlt jár a nyakamra.

Fülembe sutyorog.

Kavarognak fejemben

vérlázító sorok.

Szívemen lebzsel

e zombisereg,

dohszagú, nyirkos

kísértetek.

Ó, csak ez a rémálom

megszűnne végleg

s lakója lennék

egy biztos menedéknek.

Nincs hova rejteni

meztelen lelkem.

Sokszínű Kegyelem,

takarj be engem.

 

 

 

Jöjj, eső

 

Jöjj, eső, mosd el

sivatag lelkem.

Lágy érintésedben

enyhülést nyertem.

Fájón szikes világom

repedezett seb.

Alattad, áldott felleg,

békét keresek.

Rám fagyott a mosoly

a közöny telén.

A könny sóvirága vert gyökeret

belém.

S most, hogy sziluettem

nyár hevétől ég fel,

sajgó lankáimat

dajkáld szelídséggel.

Csitítsad el

a sűrű sóhajok szelét.

Mennyei áldás,

hadd simuljak Beléd.

 

 

Kitárom szárnyam

 

A varjú károg,

azt hiszi rólam,

elástam magam

az érzelmi hóban,

hogy a lelkemet

őrlő gyilkos hideget

nem bírták már

a málló idegek.

Hiába várja,

hogy zsákmányát megkapja.

Lehúzza kolonca,

kísértő tegnapja.

Szeretne rajtam

győztesen nevetni.

Erőlködése

oly emberfeletti,

hogy lassacskán

legyőz minden vágyat

s mellette még

az életösztön is elbágyad.

A felszínes lét szélén

ül hanyag daccal,

kit birtoklási vágy

 hatalma marasztal.

De kitárom szárnyam.

Most végleg döntöttem.

Nem hagyom szívem

e jeges börtönben.


 

Amerre járok

 

Csak robbanjak ki

e négy fal közül.

A Szó, amit itt hagytam

néma eszközül,

Nélkülem is

majd az útját járja.

Fekete az éj,

mint a bíró talárja.

Elboldogul hát

a korhadt fakereszt.

Rozsdás három szege

mégis csak ereszt.

Nem fognak meg

súlyos kárpitok

s a messze derengő

régi száz titok.

Nem bánom én,

mit hagyok magam mögött.

Nem siratom

az átkozott rögöt.

Ámulnak csodámon

a lélekbúvárok.

Szívem gyöngye pereg,

amerre járok.

 

 

Elviszem

 

Csak álltam ott szomorúan

és minden szavad égetett.

Két ujjal fogta undorom

a bocsánatkérésedet.

Ellenáll a színjátéknak

szívem, e szeplőtlen, konok.

Csak annyira valódi megtörtséged,

mint szilícium közt a szilikonok.

Eléd hoztam mindent,

mi bensőm  földjén nőtt

s most bámulok néma döbbenettel,

mint kutya a rossz gazda előtt.

Zavartan potyogtatod szét

a nagyképű szavakat.

Könnyeim s vérem gyöngyén taposol,

miközben elvicceled magad.

Hálálkodsz alázat nélkül

s kezed tördeled.

De hiába színlelsz megtörtséget.

Neked mindig csak ács leszek.

Elmegyek hát e meddő tájról,

mely téged élve eltemet.

Elviszem innen győzelmemet

s fájó Lelkemet.

 

 


Szerző: b.cermidoff  2012.03.30. 03:00 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Összeesküvés

 

Hamar megszokássá vált már

a fémes érzés a bőr alatt.

Egy húzás csak a leolvasón,

amin a test áthaladt.

Csupán közeg vagyok már

az áthaladó jeleknek,

miket szilícium gerjeszt

és bensőmben remegnek.

Elkábított

s fertőző petéket rakott belém

egy alattomos óriáspók.

Körbefont a rusnya rém.

Szabadulnék folyton tőle,

de bűvkörébe ragad

az ördögi méregtől

megtévesztett akarat.

Időzített bombákat ölel

a parázna hús.

Csak lassan ébred a szellem,

e szunnyadó kolosszus,

hogy egy titkos érintéstől

fellázadjon végre

s kivesse az élősdiket

a külső sötétségre.

 

 

Abszolút

 

Nem foghat meg

 az idő.

A romon

az új fű kinő,

azért,

hogy az agyunkba vésse

a homokszemek

konok pergése,

hogy semmi sem örök,

de nincs új a nap alatt.

Mi késztet,

hogy a mának éljek,

ha aggódó szívem

a jövőbe réved?

S ha nem léphetek kétszer

ugyanabba a folyóba,

önmagam megismerése

hiábavaló próba.

Az univerzum

egy önmagát toldozó hiba.

Ez a létező világok

leges legjobbika.

S ez ingatag rendszer

kínzó vágya

a remélt dolgok

bizonyossága.

 

 

 Útkereső

  

Kétség marja szívem,

mint savas eső.

Bolyong a pusztában

az útkereső.

Szavaim szétszóródnak

a forró homokon.

Minden ördögszekér

lelki rokonom.

Kérdéseim mellett

elszáll a bolond szél.

Révülve kóvályog.

magában beszél.

Délibábok közt

hányódok-vetődök.

Feszüljön a szivárvány.

Mennyei szemöldök

felhők könnyfolyama felett

remény hídja legyen.

S törjön meg az átok

odafenn a hegyen.

A sötétség kárpitja

hogyha megreped,

feltámadó győztes Fény,

áldom szent Neved.

 

 

 

Ki fog majd szeretni?

 

Eltorzult a világ.

Váladéktól részeg.

Egybegerjedő hús

lepi az egészet.

Kirakják a porondra

a nászi ágyat.

Korbáccsal hajtanak

az elferdült vágyak.

Zászlójukká teszik

mocskos lepedődet

a majmok rokonai,

kik uralják a földet.

Görbe tükröt tart

sok gondolkodó állat

lélek nélküli teste

az Isten képmásának.

Aktív szenny hálózza be

a mosott agyakat.

Érzékiség börtönében

szenved az akarat.

Hormonok hullámzása

oszt neked igazságot.

Atomok múló játéka

önazonosságod.

Ordító magányod

természetfeletti.

Ha elvirágoztál,

ki fog majd szeretni?

 


Falak

 

Rossz keménység az,

ami eltakar,

mint a telet hívó

sárga holt avar.

Mikor már az élet

betokozódik,

Nem jut el a friss szellő

a sűrű bozótig.

Mert a szabadságnak

mindig útját állja

sötét töviserdő

tömör tankcsapdája.

Lidércfény ül

e belső, zordon betűkre.

Sós gyöngyöket harmatoz

a lélek tükre.

Maró párája felszáll

az égre.

Fellázad a Favágó

s fejszét fog végre.

Hull a pudvás forgács

és leomlanak

az ember-gondolta

vastag falak. 



 

Önelemzés

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

 

Felszáll a pára

s nincs alatta semmi.

Olyan,

mint egy délibáb árnyát keresni.

Mint

egy önmagának feszülő óra,

melyben mágnest raktak

minden mutatóra…

Babrálok az egómmal

zavarodottan.

Nem tudok szabadulni,

mert rácsavarodtam.

Fejtegetem magamat

s hatalmasat nézek,

mert a végén

egy nagy nulla jön ki eredménynek.

Átlényegült a személyem

és lila köddé lettem.

Ki tudja,

hogy leszek-e még valaki az életben.

 


 

Múltidézés

 

Kitömött bagoly

a koponya fölött…

Denevérszárnyak közt

a tanár füstölög.

E sekélyes elmének

az a legszebb öröm,

ha összeköt öt pontot

egy szabályos körön.

Röhög, vakaródzik

a lusta diákság

s az előadáson

a múltat kiássák.

Szekrénybe akasztva

lógnak a csontvázak.

Baloldalt felirat:

a múmia támad!

Serény az öreg prof.

Emlékek közt matat.

Vitriolos üvegbe

mártogat szavakat.

Görbe tükör előtt pózol

és csak ekkor látja,

lángra kapott

egója rozoga korlátja.

Vigyázzon, ki tűzzel játszik.

Eléri a végzet,

mert saját maga alatt

gyújtja fel a széket.

 


Tudod

Tudod, Én megvenném azt a hajót,
ha értelme volna…
Dolgoznék érte éjt nappallá téve
a lap fölé hajolva
vagy fényesre súrolnám a homályos tejúton
a csillagokat.
Ha nem, hát varrótűm lenne égi kelmén
ragyogó rímfogat.
Csak ne fognád e bűnös város kezét
imádattal,
hol sötét szövetség csalétkét kínálja
zsivány asztal.
Mérgezett csontokra cseréled
szent morzsáid
s a mézes madzag hirtelen
rabláncoddá válik.
A csapda rád zárul.
Nem tehetek mást,
mint hogy megmutatom
a legtisztább forrást
s rábocsátom
e drága, kis papírhajókat,
melyekre véremmel írtam neked
szerelmes szókat.


 

Nézed némán

 

Nézed némán,

ahogy a szél forog.

A sívó homokot

megkötni nem fogod.

Csak állsz tehetetlenül

s a légbe markol kezed.

Kiperegnek ujjaid közül

a homokszemek.

Hiába várod,

hogy neked megáll

a sivatagi vihar,

a forró halál.

Befészkel szívedbe,

mint gyenge fuvallat.

majd bömbölő orkánként

mindent learat

s pusztítva, rabolva

magadra hagy téged

egykor doromboló,

kedves vendéged.

Ne várj tőle szánalmat

sem pedig hűséget.

Tűzhelyed lángját felkapja

s tövestül kiéget.

Csak Annál gyógyulsz meg,

Aki szívből szeret

és az Élet partján

eresztesz gyökeret.

 

 

 

Lebegés

 

Alélt táj fölött

merengek csendben.

Hatalmas keselyű

kapott fel engem.

Bronz delemen függök.

Némaságban érek,

mint a fösvény föld gyomrában rejtőző

telérek.

Minden megállt körben.

Lebegésünk titka,

hogy az egész lét

egy levegő-kalitka.

Ismeretlenné váltam.

Elhagytak a jelek.

íztelen nyelvemmel

zsibbadtságot nyelek.

Közönyre ébredő

szellemem lázad.

A hazugság szemével

minden csak látszat.

Hadd keljek életre.

Zúgjanak harangok.

Küldj, Uram, értem

fentről egy galambot.

 

 

Tavaszi mondóka

 

Jég csontja roppan.

Dér könnye koppan.

Izzad a tél

nagy patakokban.

Zöldszínű lándzsák

testét átjárják.

Ráönti a Nap

fényei árját.

Fut a fagy verve.

Rongyai szerte.

Hófoltok között

haldoklik terve.

Várja a szelet.

De jő a kikelet

s mint édeni kertben,

lakozik veled.

Eléd teríti

virágpalástját

és behódolnak

a szívbeli bástyák.

Ujjong a természet.

Szabadul végre.

Millió madárszárny

feszül az égre.

S ezer trillából

összeszőtt ének

zeng dicsőítést

Teremtőjének.

 


Néha már


Néha már úgy nézem életem,

mint egy levetett álruhát.

Mintha idegen rongya lenne,

melynek csak gondja hárul át.

Olyan elfásulttá tett 

a sok hiábavaló kopogtatás.

Szívem morzéja kőfalról hullt vissza.

Nem hallotta senki más.

Összekulcsolt ujjak csapdája

görcsös ördöglakat.

Egymáshoz rozsdálta az egyhangú idő

a makacs markokat.

A szemek már nem olvassák

a sóvirágok számát,

melyek az elnyűtt zugokban

szúrós szirmukat kitárják.

S ha egyszer-egyszer átcikáz

mögöttük egy kóbor gondolat,

maradandó ráncok vetnek a bőrön

múlandó hullámokat.

Mégis végigsimít néha egy kéz

az örökléten át

s magamba szívhatom

az Isten gyógyító illatát.



 

Szerző: b.cermidoff  2012.03.08. 14:41 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Idő

 

Lassan csorog az idő

testem belsejében.

A sötétség egyre sűrűbb.

Fekete ében.

Reménytelen egyhangúsággal

zuhannak alá a percek.

Bordáim rácsa mögött

szegény szívem perceg.

Egy srófra alszom el,

álmodok, kelek.

Egymásra tornyozódnak

a szünetjelek.

Zenei sorminták,

ritmusos rengések

sorsom összetartják

és ezért nem késnek.

Mégis titok előttem

elmúlásom napja,

mely e lüktetések láncát

végleg elharapja.

Bár tartóztatna testem tánca,

de minden hiába.

Átsiklom

egy idő nélküli, szent harmóniába.

 

 

Hisz a hangok is megmondták

 

Szörnyű erők vezetnek.

Kézen fog a semmi.

Nem is tudod,

miért kell menni, csak menni.

Hajtasz éjjel-nappal

s nem látod a célt.

Markolod elszántan

a vérrozsdás acélt.

Sejtelmes kényszer hajt.

Nincs saját életed.

Vakon öleled magadhoz

önnön végítéleted.

Barátaid

gyűlölt árnyakká váltak.

Követsz egy víziót,

mint a retardáltak.

Szeretteid eltaposod.

Megtagadod hited.

Görbe tükröd előtt

önmagad szédíted.

Nem manipulálnak téged.

Tied a legtisztább agy.

Hisz a hangok is megmondták neked,

hogy normális vagy.

 

 

Üvegszív

 

Üvegszív a kézben,

könnyű játékszer,

gyöngyöző kacagás,

csodás ékszer,

lélek dísze szép szó,

őszinteség,

hogy felékesítsen,

arra ez elég.

Hiába ad kalózjogot

a törtető világ

az erőszaknak,

mely mindent áthág.

Tárná ki száját,

elnyelné, amit lát,

ám nem érti meg soha

kudarca titkát.

Mocskos mancsát rátenné

a szívemre,

de próbálkozásai

bedőlnek rendre.

Mert mértékletesség,

türelem és szeretet

a pokol számára

elérhetetlenek.

 

 

Kőszívű bohóc

 

Ne hidd, hogy sokáig játszhatsz  a tűzzel

életed korlátolt játszóterén,

hol osztályos részed a szellemi fertő

és a visszás szív becsült erény.

A nagyralátó elbizakodottság

magas lovat ad alád

s a kárörvendés mulat hullásodon,

ha megbosszulja magát.

Megvetés követ majd árnyékként

és elbánik veled.

Megtipor s könnyedén kitépi kezedből

kedvenc játékszered.

Érdekek pályáján eszközzé válsz.

Hánynak-vetnek téged.

S tivornyákon majd

hajadba törölnek kezet a vendégek.

Senkik előtt fogsz hajbókolni,

hogy fillérekért tarthasd kezed.

S ha kifordult szemű hullád kidobják,

átlép az emlékezet.

Kinek kellesz te már most is,

harmadosztályú kóc?

Csak Én várok rád,

de elutasítasz, kőszívű bohóc.

 

 

 

Nem tartozol közéjük

 

Az értelem kapuja

mikor tárul már rád,

hogy eloszlassa agyadról

a ráülő párát?

Láthatatlan vámpírok

szívják a véred.

Lábon száradsz el

és te mégsem kéred

az Élet kútfejének

tiszta forrásvizét.

Aszalódó testedet

démon epeszti szét.

Súg a füledbe

bűvölő átkokat.

Korpa közé kever

porhoz nőtt kárhozat.

Kurafik, paráznák, latrok

társasága

húz le magával

a rothasztó sárba.

Azt hiszed, becsülnek,

ha mímelsz barátságot?

Hízelkedve

önmagad alatt a fát vágod.

Megunnak és eltaposnak.

Nézz szembe a tényekkel.

Nem tartozol közéjük.

Még időben ébredj fel.

 

 

Szívtavasz

 

Hangod tavaszt zsendít

fagyott szívemen.

Új színeket fest

szivárványívemen.

Lényed játszik húrjain

fénymelódiát.

Köszönti a szellem

az Isten Fiát.

Hódolnak a szavak

és gondolatok.

Örvendező lelkem,

amit adhatok.

A Te drága Neved

egyetlen imám.

A menny balzsamos illatát

permetezi rám.

Felemeli fejem a porból

szavad.

Örök Élet vizének

kútforrása vagy.

Igéd a Szentek Szentjének kapuját

kitárja.

Dicsőség Néked,

hitünk Kősziklája.

 

 

 

Nem mind arany

 

Tán kétes szerencsében bízol,

mihez vér tapad.

Ne fogadd el a sátán kezét.

Tőle védd magad.

Inkább legyél megvetett koldus

egy egész életen át,

mint hogy kitüntetésként hordjad

szövetsége átkát

végigrévülve napjaid

önkívületben,

gondolván, hogy parázna szerelme

az egyetlen.

Száz hamis csodája

el ne kápráztasson,

mitől szédül a világ,

e romlott szívű asszony.

Mert e délibáb gyönyörnek

kamatos árát elkérik.

Vizsgáld meg az Ige lángján,

mem mind arany, ami fénylik.

 

 

 

 

Ez nem az a futás

 

Ez nem az a futás,

mely végén béke vár.

Űzöttségnek hívják

és bére a halál.

Hiábavaló igyekezet,

melynek izzadtsága

rozsdát rügyezik

s vérszagú virága.

Oly utakat keresel,

melyeket úgy loptál

s hamis reményt dédelgetsz.

Azt hiszed adoptál

majd az a föld,

melyen potyázol.

Nem tanulsz sohasem

s pórul jársz százszor.

Sietsz jól helyezkedni.

Behízelegnéd magad.

Hiába a pózolás.

Ócska házfoglaló vagy.

Kitakarja önmagát

minden tetted, szavad.

A mások bőrében

sosem lehetsz szabad.

 

 

 

Ötödik sebem


Hagytad, hogy a kígyó megbűvöljön.

Most üvegcserepeken járok.

Elcsaltak téged sziréndalukkal

mocskos lélekkufárok.

Ezen a tájon emeltek

szeretteidre kezet.

S megállíthatatlanul arat

e gyilkos szerkezet.

Behálózzák agyad

a sötét praktikák.

Csapdáiba terel téged

a parázna világ.

Egymásra tornyozódnak

baljós véletlenek.

A disznók elé szórod

gyöngy életedet.

Adott szavad

árulóddá válik.

Ellened vall esküd

mind egy szálig.

Fájó jelként visellek

megtört szívemen.

Tékozló fiú,

te vagy ötödik sebem.

 

Dúvad

 

Az élet nem egy ócska játékszer.

Mikor más mezején aratsz...

Saját hasznodra tetted elégszer.

Hidegen hagyott jajszó s panasz.

Ígértél fűt-fát, kisvirágot,

nektáros, bódító tavaszt.

Jeged mindig a sűrűjébe vágott.

Hadd zörögjön csak a haraszt.

Mit bántad te a hulló zsengét!

S a kíméletlen szavakat

úgy használtad, mint éles pengét

ami után csak tarló maradt.

Könnyedén küldted savas esődet.

Megbüntettél, mert szerettelek.

Alélt földön vadkan szél csörtet.

Fagyos közöny virágzik telet.

Csak te mulass piros vérem tüzénél.

Könnyem legyen a fürdővized.

Talán sötét szíved megbékél,

ha bűneidért egy ártatlan fizet.

Nézzél vissza, te dúvad,

és lásd, hogy a láng átragad

a deres átkodtól haldokló tájra

s nyit néki főnix szárnyakat.

 

Szerző: b.cermidoff  2012.02.28. 03:46 Szólj hozzá!

Címkék: vallás

 

Viszály


Az igazságon

marakszik a világ.

Naponta megöli

az Isten Fiát.

Én sírok,

mint egy elemis diák,

miközben vérben áznak

lángszárnyú Bibliák.

 

Szív mérge, harag,

titkos métely,

áskálódás,

áspis kétely,

fondorlatos

indulat

feltűreti

az ingujjat.

Óriások feszülnek

dühösen egymásnak

de törpe jellemmel

orvul vermet ásnak.

S csak ámul rajta

az értelem,

hogy a kifogás

mily vértelen

s a szívben

mily kemény kőbálvány a dogma,

a valóság elől

fejét hogy dugja homokba

elvakult korlátoltság

és kicsinyes sértettség.

De én Téged szeretlek, Uram.

A Te Neved dicsértessék!

 

 Elvesztek mindent

 

Megyek és lehúz

a sok teher.

Lelkembe vág

a heveder.

Szolgája vagyok

a dolgaimnak.

Húsom

ingatag táncba ringat.

Ragadnak rám

a mocskos órák,

mint

összeizzadt, szűk anorák.

Tövises puszta

ösvénye hív.

Leszakad a múlt

és szabadul a szív.

Elvesztek mindent,

amit lehetséges,

nem marad semmim,

csak az örök Élet.

 

 

Pesti Grand Canyon

 

Szabályos betonsziklák közt

utamat járom.

Lecsorog rám a hideg fény

a felüljárón.

Most kopott rozsdafoltok

a hajdani fűtengerek.

Koszos hóban óriás porcica,

borzas galamb hentereg.

Álmos ritmust kopog a cipőm

a mesterséges láván.

Átölel a pesti Grand Canyon,

e fenséges látvány.

Valószínűtlen ragyogásban

délibábok égnek.

Százezernyi deres ablak

tükröt tart az égnek.

Zúzmarát fújnak lelkemre

bénító fagyok.

Ezen az idegen helyen

átutazó vagyok.

Szívemen üres ringli,

min átsüvít a szél.

Csomózz magadhoz, Uram

és el ne eresszél.


 

Pünkösdi királyság

 

Jaj nekem, hogy elszegődtem az éjszakához.

Fehér bárkám eladtam fillérekért.

Minden nappalom szégyene átkoz

s lelkem fekete terhe elér.

Kik torz vigyorral markoltak korsót

pénzemet áldották, ámde én

felőlük elrohadhatnék élve

a pokol mélységes fenekén.

Játékba s táncba könnyen visznek.

Aztán nevetve dobnak el.

Mondják, ugyan, vegyem csak viccnek

s jöjjek ismét, ha bolond kell.

Pünkösdi királykoronám

hervadt kórókoszorú.

Kókadt csörgősipkán kornyad.

Por lepi és mélabú.

Egyszer voltam nem is oly rég

szépreményű és hiú.

Most csak fekszem lenn a koszban

én, a tékozló fiú.

Törött szárnnyal a mocsokban

már csak egy esély maradt,

hogy Uram, szívedre emelj

s rólam lemosd a sarat.

 


BetűSzám

 

Látom,

ahogy az ajtót kitárod

s én rohanok

húzva a földön gitárod.

Felnézek rád

csillogó szemekkel.

Iszom a hangod

este és reggel.

Ám, mint

ismerős poháron az idegenszag..

Ijedten pásztázom

vonásaidat.

Filmszakadást hoz

a vekker világa.

Felébredek

a felnőtt józanságra.

Megcefrésedik

a gyermeki románc.

Éjjelibe lóg a kéz.

Pattog a zománc.

Árulásod

vad sikoly visszhangja szívemben,

mert hazudsz

s az univerzum dől össze bennem. 

 

 

 Kivándorló

 

Elvesztettem az iránytűmet

ezen az ismeretlen tájon.

A napóráról leesett az árnyék.

Az időt sem találom.

Elhagytak az illatok is.

Határok nélküli fogság...

Szívemre vastag kéreg hűlt.

Elhalt a boldogság.

Látásom megcsal engem.

A színek elpárologtak.

Levegőben lógnak a percek.

Értelmét vesztette a holnap.

Tollamra támaszkodom

a sorok között botorkálva.

Keresem a nagy műben helyem,

én, apátlan árva.

Szülőhazám amnéziás lett.

Egy idegen nevet kapott.

S azért van mindig éjszaka,

mert lopják a napot.



 

A harcos békedala

 

Annyi harcot

vívtam végig

és

viharvert szívem vérzik.

Hadd ne kelljen

lőni folyton

védekezve

minden fronton

és ne kényszerítene

semmi

árnyak miatt

ölre menni.

Inkább ne adjanak

értelmet

az életnek

kicsinyes sérelmek

s ha szóra is

nyitom számat,

az ne legyen

bosszúhadjárat.

Reményem,

hogy végre látom

rám táruló

szabadságom.

Adj, Uram, nekem

igaz békességet,

hogy szeretetben

megélhesselek Téged.

 

 

 Fantasy

(Krisztus a márkihoz)

 

Hedonizmus, mázas kripta…

Álcád mögött dohos titkok.

Pengess végre őszinte húrt.

Lássuk csak, hogy a gép mit dob.

Játszadozhatsz tündérekkel,

hogyha éjszaka

koponyákra szórsz sárgarózsát

s vonz a vér szaga.

Gyönyörködhetsz cikázó fecskékben

míg ítélkezel.

Guillotine mellől a papolásod

nem jut a szívhez el.

Hiába viszket mihaszna pennád.

Virtuóz semmittevés...

Meg kell halni és feltámadni.

Az ihlet ehhez kevés.

A múzsa csókja félbehagy téged

s csak a hátad tollas.

De a másé is lúdbőrös lesz,

hogyha téged olvas.

Megdöbbentő,

ám ez az igazság s nem magánvélemény,

a jó ízlésbe versz  szegeket,

nemcsak Énbelém.

 


 

Agymosás a máglyán

 

Láthatatlan húrokat penget

a csalfa képzelet.

Könnyed befelé mar utat.

Összekulcsolod két kezed.

Árnyak lopóznak tudatod alá

élősdi petéket rakva.

Elfajzott lámpás lidércfényénél kel ki

a félelem magja.

Valami körbejár termeidben

mindent máglyára hordva,

amiben akár csak fel is sejlik

az igazság akkordja.

Szürkévé mosná össze a szenny,

mit fehérre feketén írt

az a drága teremtő Kéz,

Kinek az Élet ad papírt.

De önnön mocska söpri el

az elvetélt terveket,

mert agyat mosni és máglyát gyújtani

egyszerre nem lehet.



 

Legyőzhetetlen

 

Rozoga bárka a lét.

de én kapaszkodom Beléd.

Mikor már cserben hagy

a számítóan hideg agy

s a nyár már nem él

a szív még remél

magában rejtve

az örök tavasz magját,

várva,

hogy kezeid róla lefaragják

azt a sok rozsdás órát,

melyet ráizzadt

a hiábavalóság.

Mikor friss szellő feszül

a szabad égre

hadd mondhassam a világnak

végre:

ez az a hajó,

melyen megtörik a sziklák fogsora

s melyet a sziréndal

nem csalhat el soha,

mert

legyőzhetetlen Nevet kapott,

rajta ragyog e pár szó,

hogy: Én Vagyok.

 

 

 Nekem a világ

 

Nekem

a világ jósága kevés,

átlátszó dolog,

álszenteskedés,

illanó káprázat,

porló mandala,

csalfa délibáb

csúf sziréndala.

Mert lepergeti

az idő ujja,

 a forgandó szél

gyorsan lefújja

sorsomról jelét

s az emlékezet

azt hazudja majd,

hogy nem létezett.

Nekem

az élő, szent Kőszikla kell,

Mely e süket nép közt

szívemnek felel.

Hadd visszhangozzam

mindegyik szavát

buzgó echóként

egy örökléten át.

 

Szerző: b.cermidoff  2012.02.11. 06:03 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Időgyilkos

 

Lélegeznek a falak.

Szeme van mindennek.

Ketyeg a sarokban

a pulzáló internet.

Fülelnek odaátról

a tapétába simult fejek.

Befalazott szavak lelke borzong

a kihűlő lapok felett.

Bekapcsol az üzenetrögzítő.

Megmondja neked, ki vagy.

Agyad barázdáin ugrik a tű.

Egész sorokat kihagy.

Érted nyúl a fehér zaj

és beszippantana

a semmivel együtt rezgés

kozmikus tana.

De megtorpan az elmúlás,

e lüktető orkán,

mert valami testidegen

megfeszül a torkán.

Megtörik az idő,

e rozsdás szerkezet,

mert szűrőjén fennakad

az örök szeretet.


 

Világfi

 

Ringtam távoli tengerek habjain.

Hívtak szirénhangok.

De fájó szívemben üresség kongott,

mint régi nagy harangok.

Lángolt a lelkem emelkedetten

nagyívű elvekért

s lezüllöttem ócska lebujokban,

mert sorsom elvetélt.

Irigyeltek engem a bölcsek

a mélység titkaiért.

Hódoltak nékem ragyogó szépségek.

A végzet mégis elért.

Bejártam én az egész világot,

ám porhoz láncolt bilincsem.

Széjjelszórtam drága perceim.

Eltékozoltam kincsem.

Menekültem magas meredélyekre.

Sasként szálltam a kéklő égben.

Végül nem maradt belőlem semmi sem.

Feloldódtam a messzeségben.


 

Cerkavers

(Pató Pál úr songja)

 

Mikor a rozsda

ellepi a szájad,

a szú eszi meg

ceruzádat

és az áporodottságtól

bágyad

a lőrédtől lankadtan

kóválygó moly,

 

mikor már

az ágy széle éget

s az iszapfürdő sem

fogad be téged,

mikor a penész s tetű

hálóvendéged

tündérekről Nekem

ne papolj!

 

Poros művirág,

pókhálós elme,

józan ész szégyene,

ép ízlés gyötrelme,

halld e tespedtségben

egy halk hang hozzád szól:

ébredj végre fel

másnaposságodból!

 

 

 

Senki sem szent…

 

Fordul a szél,

fordulj Te is vele.

Nem érhet el

a hitetlenség tele.

Nincs itt egy fűszál,

mi Neked teremne.

Víz nélküli helyeken

bolyong az elme.

Szédült perspektívák,

fordított képek

torz tükrei visszhangozzák

a tehetetlenséget.

Szíved mázsás terhe

megfeszít Téged

és minden egyes visszahullt szó

pokolként éget.

Ó, bárcsak ne forognának

úgy a csillagok

s mondhatnád végre:

bennetek virradok.

De csak haldoklik a lélek

a cserepes földön

s nem fogan szentséget

e terméketlen börtön.


 

Inkább hallgatnék

 

Sokszor az a legjobb,

ha elhallgatunk,

mert félő,

hogy a föld megnyílik alattunk.

Az ember egója

súlyos titkok tárháza,

mely elhordozhatatlan terhekkel

málházza.

Élünk nagy szájjal

bele a világba,

hol papol a méltóságról

a pokol királya.

Pálcát törünk

mások sorsa felett.

Elmondjuk

a betanult álszent szöveget.

A képmutatás,

melynek a kegyes halál felebaráti szeretet

könnyezve ölel keblére

egy kóbor ebet

s a magzat

csupán egy élősdi féreg,

belső nyúlványa

porhüvelyének.

Uram, mikor e ferde faj

rám bélyeget éget,

adj fáradó gerincemnek

egyenességet.

 


 

 

 

Csendes lázadás

 


Olyan csend van,

hogy harapni lehet.

Fáradt szívem mélyén

táncoló hópelyhek.

Parányi pihék,

miket zimankók darálnak,

elbűvölő kísérői

a halálnak.

Elkékül a lelkem

majd elfehéredik.

A körbelengő mínuszok

zsoldjuk beszedik.

S rátapos

a tél ormótlan lába

az élettelenül elfekvő

boldogságra.

De az alvadt könny tetején

megindul a szél.

Üvegparkett pantomimja

új regét mesél,

hogy fagyos ölén

az elmúlás mélyének

éber Magot dédelget

 

az élő ígéret. 


 

 

 

Jaj annak

 

Jaj annak,

ki őszintén kitárja kebelét.

Védtelen lesz, mint apró virág

s a világ patája rálép.

Halódnak tiszta színei

a barátságnak,

melyekre

e vaspatkók otrombán ráhágnak.

Szépség, hit, harmónia

szilánkokká törik

s gyűlölet hideg szele söpri

a sírgödörig.

Bizalom, szeretet

szemétté válik

s a megvetés árnyékként követ

mindhalálig.

Adj, Uram, Lámpásoddal

világosságot, szív-meleget,

amelynek lángjánál

e metsző, hideg tél felenged.


 

Ragyogó porszem

 

Nem közelít az idő.

Elúszik előlem.

Megreped, megnyílik,

Rezeg a velőben.

Elbújik sejtek közt.

Meglapul vér alatt.

Megcsal lidércálmokkal

és csak a tér marad.

Semmi sem biztos.

Minden oly ingatag.

Kősziklába kapaszkodik

mustármagnyi hit adag.

Öröklétbe markolnak

lázadó gyökerek,

melyeket nem mos el

szeszélyes percförgeteg.

Ki egyszer elhulltam,

erőddel felkelek

ragyogó porszemként

magasan a sár felett.

 

Szívlanton szóló

 

Szívlanton szóló

lánghúrú ének,

mennyei illata

földre szállt Igének,

hadd legyen ajkam

elbocsátó fészked,

szivárvány ívén

felemelt dicséret.

Légy hát hírnöke

az én Kedvesemnek.

Szabad szél szárnyán

utadra engedlek.

Vidd el örömhírét

a sóvár világnak,

hol a lelki sötétségben

szeretetre vágynak,

hogy a hosszú jegyességnek

nemsokára vége

s eljön a Menyasszonyért

győztes Vőlegénye.

 

 

Múló harag

 

 

Dühöngő szél kering a pusztán,

Nem lanyha zefír.

Nem méla versikét firkál.

Lángoló jeleket ír.

A földig hajolnak előtte

az évszázados fák

s porba égnek a rőt avaron

villámmal rótt strófák.

Nyomában a megszeppent ég

elvetélt zsengét sirat.

Hamuval kevert könnytől ázik

a tűzzel jegyzett irat.

Angyalok korbácsát nyögi a parlag.

Nem menekülhet most sem.

Riadtan tapad a lét sarához

a gyarló emberi porszem.

De nyílik a múló harag kapuja.

Szívnyi résen a fény

gyengéd hangján lélekbe száll

a legszebb költemény. 



 

Az igazgyöngy

 

Szemhalak úsznak könnyóceánban.

Pilla úszójuk rebben.

Zúgva árad a bíbor folyó

a kékülő erekben.

Csontsziklákhoz szövetszivacs tapad.

Izomtömlő medúzák

álmukban szabadon lebegnek.

A lelket átússzák.

Mészrácsos tömlöc mélyén

pulzáló Sámson kerget

megvakult vágtájával

egy időkereket.

S az élet,

e viharos rövidzárlat

feszesen tartja felette

a vitorlavásznat.

Miközben

egy óvatlan domború kagylóban

mennyei porszemtől

igazgyöngy fogan.

 

Szerző: b.cermidoff  2012.01.31. 05:29 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Én vagyok

 

Büszkeséged

egy lárva-tok.

Görcsbe rántják

zárlatok,

miket

egy sötét erő okoz

melytől becsukódsz,

mint egy doboz

Rám csapódva úgy,

hogy fájjon

a legérzékenyebb

lélektájon.

Igen, mindennek

Én vagyok az oka,

hogy agymosóid

nem tehettek áruvá soha.

Erőlködtél, hogy bemocskolj,

de minden hiába

s most hull a könnyed

egy úti Bibliába.

 


 

Vándor

 

Forró homokon járok immár.

Rég nem érdekelnek a hegek,

melyeket belém varrt a vad nyár

és én mégsem bicegek.

Fogalmam  sincs meddig élek.

Igazából nem is foglalkoztat.

Múltam felhőnyája szétszéledt

s az új szelek aszályt hoztak.

Már nem bosszantanak az ebek.

Fogukhoz hozzászoktam.

A gazdátlanságtól elpilledek

s meghúzom magam a sarokban.

De jöjjön csak egyetlen friss szellő,

bordáim közt lüktető lámpás lobban.

Lángra kap az éter e tűztől,

amit magamban hoztam.

Jaj a tespedt keleti tájnak.

Borzongás bújik a légbe.

Húsába angyalok vájnak

s Igédre ébred a népe.

 

 

Eskü és ígéret

 

Nem halott eskükre van szükségem.

Akkor inkább elmegyek.

Nem kalitkád akarok lenni.

Mutass nekem szabad eget.

Megelégedtem szóddal a kútnál.

Most nyugodni akarok.

Hadd ne ragasszalak haló poromhoz.

Emeljenek fel angyalok.

Kigyötörtem lázas éjszakámat

Belőled és te hallgattál.

Most néma türelem int engem csendre

az éjszakai ablaknál.

Belehalnék, ha nem kelnél útra,

hogy másoknak is ossz Életet.

Kétkedő szívembe gyökeret vertél.

Erős kapocs ígéreted.

 

 

Nagy madár

Légy hozzám gyengéd.
Sebek borítanak.
Hólyagosra korbácsolta
lelkemet a Nap.
Túl közel merészkedtem.
Játszottam Veled.
Felbőszítettem
minden fegyvered.
Oroszlánokkal cicáztam,
úgy hittem, szabad.
Míg türelmed béklyójában
kushadt a harag.
Magam oldottam meg
e kötelékeket.
Gondoltam,
az a jó, ha a tűzhöz közel élhetek.
Hiába is küszködtem.
A földre húzott szám.
Büszke röptöm fennakadt
egy kiszáradt fán.
Viasz szárnyaim helyét
kösd be, Istenem
lázadástól meggyötört
balga szívemen.


 

Érett fejjel

 

Érett fejjel jövök

a veszteségek elé,

úgy, ahogy az éj válik

józan reggellé.

Éjjeli álmok

hűtlenül elhagynak

s arany sugaraival

vigasztal a nap.

Fényén csíráznak

az új reménységek,

melyeknek parazsától

ifjú lánggal égek.

Csalfa múltamat

fájón veszni hagyom

egy elevenen lüktető

bíbor hajnalon.

S lázadó lelkem

mégis kilábol

a hiábavalóság

tespedt mocsarából.

 

 

Kedves hajó

 

Végre bevonhatod

fáradt vitorládat,

Te, kedves hajó.

Szívesen látlak.

Kikötőm ölel.

Habjai simogatnak.

Hadd találj

csendes menedéket Magadnak.

Csókolja megtört szíved

a napsugár.

Biztos partjaimnál

áldott nyugalom vár.

Kincseket hoztál,

drága titkokat,

melyeket e hely

csodálattal fogad.

Könnyű terheid

gyengéd, halk szavak.

Örökké égnek.

Ki nem alszanak.

S a várost,

mely magába fogad Téged,

lassan átjárja

a hódító Élet.

 


 

Ne az én kertemben

 

Szellemi parlagon

sokféle csúf bogár…

Zajuktól, röptüktől

az agy-táj rezonál.

Bolond lyukból bolond szél fúj

és vihart arat.

Ki ilyen forrásból merít,

rossz ihletet kap.

Dudva tövén mérges gomba

szidja a természetet.

Csak az lehet bűnös azért,

mit a dühe véle tett.

Szaporodik minden maszlag.

Kóró tövise maraszt.

Állandó itt a vergődés,

attól zörög a haraszt.

Megszólít egy mákvirág:

kis ibolyát tessék!

Arra vár itt minden,

hogy a sulykot elvessék.

Egy szó mint száz,

döntöttem jöttömben-mentemben:

virágozzék ezer gaz,

de ne az én kertemben!


 

Balek

 

Hónod alá csapnál,

mint egy állványt

s szögre akasztanál,

akár egy bálványt.

Amint lelkednek szennye

elér a szádig,

szíved szemetese

Belém okádik.

Mikor lusta vagy

tartani önmagadat,

Nekem dőlsz,

hogy roskadozzam a súlyod alatt.

S míg ócska kufárok

kedvét keresed,

taposol Rajtam

még egy keveset.

Felszerződsz árnyékul

minden oly szekérnek,

melynek utasai

belőled nem kérnek.

Aztán döbbenten tépelődsz

a légüres csendben

és saját magányoddal

mindig megcsalsz Engem.


 

 

Belső fagy

 

Hirtelen hideg lett,

mit vissza nem tarthat

sem a vastag fal,

sem csukott ablak.

Azért,

mert belülről kifelé lett tél.

Eltakartad a napot előlem

és sötét lettél.

Olyan erővel mart

szívembe a szél,

mint amellyel

a könyörtelen halál beszél.

Leszakadtam a tavaszról

s a mélybe hulltam.

Könnyeim taván ringott

zsenge múltam.

Szabadulni akartam.

Lelkemet feltéptem.

Üvöltő fájdalommá vált

a puszta létem.

Végül kifáradtam

s feladtam én.

Elfeküdtem

az Isten szívén.

 

 

 

Részlet a betyárnaplóból

 

Bújik a hűtlen szájában a szó.

Nyelv alatt kuksol az ének.

Pislog a létben az átutazó.

Ideje van a csontzenének.

Ma öklök osztanak szót a ringben,

mit az utca kerít.

Azok kenik rád saját véred,

kiknek toltad szekerit’.

Jaj a nyáltól ragadós hűségnek,

mi papírra, fémre tapad.

Savós szemedben csillagok égnek

miközben átkozod magad.

Egy zuhanó álomkép beléd akadt

s most bénán hullasz alá.

Éjjellé merevedett e pillanat

és nem ébred hajnallá.

Kakukkfióka reményed

nem pátyolja a valóság

és könyörgő kezeidet,

mint a csikket eltapossák.

Leírtak már, ember.

Nem is néznek hátra.

Csak Én figyelek fel

elhaló imádra.

 


 Semmim sem marad

 

Gondolatparódiák döcögnek

görbe lábaikon.

Felsejlik arcod hormonok ködében,

mint egy drága ikon.

Próbállak átfogni gyarló szavakkal,

de kifolyik a ragyogás.

Gyatra hálójuk csapdájában csak a por marad,

semmi más.

Dadog az emberi szellem.

Megszégyenül az elme.

Megzavarodik a megszokás

katonás fegyelme.

Pirulnak az erkölcsök

szépségedet látva.

Lehullik szívemről

a törvény korlátja.

Szabadságod szele

elszakít a sártól.

Csillag-gyöngyös eged

mennyei nász-sátor.

Letéped rongy múltam.

Semmim sem marad,

csupán e Kőszikla

a talpaim alatt.


 

Hajnal

 

Láthatatlan háló feszül

ahol járok-kelek.

Minden egyes rezdülésem

megsúgják a jelek.

Cinkosok távíróján

lidércfény-üzenet.

Kódolt harmóniákkal

bombázzák fejemet.

Fertőzött súgalmak

kúsznak a sorok közé.

Így válik a múzsa is

gyilkos eszközzé.

És rémálmom életre kel.

Valóban jól látom

a sárga rózsákat

a pudvás koponyákon.

A nappali fénytől rettegő

torz gondolat

felettem huhogva

szárnyat bontogat.

S kiszemeli szívem

lakhelyül magának

e guillotine alatt született

vadállat.

De látok egy főnixet.

A hajnal közeleg

a lángolva leomló

árnypiramisok felett.


 

Sohasem sikerül

 

Szavak ködfátyla mögül

belehelem

állott kis titkaimat, én,

a korszellem

koponyád

pókhálós kupolája alá

s hazudom személyem

fényes arkangyallá.

Sötét gondolatok


Szerző: b.cermidoff  2012.01.16. 04:01 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

Tiszta forrás

 

Bölcsesség kútfeje,

tisztavizű forrás

felbuzog az Írásból,

az elme akárhol ás.

Partjain virul

az igazság kertje.

Sáfára, a hívő

a mennyek kegyeltje.

Mikor a jó mag vetéséhez

a szűz földet szántja,

áldássá válik nyomán

minden palánta.

S ha majd beérik

sokak üdvére,

új gyümölcsöt terem

a Fiú drága vére.

Minden egyes Igéje

fegyver a csatában,

melyben a Sátán előtt

megállunk bátran.

Menekül előlünk

a kénköves pokol

megtántorodva

a Te jóillatodtól.

 

  

Elengedés

 

Kezek fehér bimbója

nyílik jóillatra.

Fájdalmas szépségük

az engedés adja.

Mint ahogy mozdul

szárnya a madárnak,

hószín ujjak hódolva

hús ajtókat tárnak.

Szabadság emeli

magasba a szókat,

melyek szentté avatják

az átutazókat.

Megnémulva áll a világ,

mint megkövült könnycsepp.

Idegen a felnőttség

a rabszolga erkölcsnek,

amely az anyaméhtől

sors bilincsét hordja

s nem szólal meg benne

a szeretet akkordja.

Örök bölcsesség ez,

min nem fog idő doha:

útnak indítasz minket,

de el nem hagysz soha.


 

Édes harc

 

Édes harc, mit szívemre helyeztél.

Újra ifjú lettem.

Színek fogócskája

a dallamligetben,

mosolyok simogatása,

szavak ölelése,

közeli,

nem tolakodó mégse.

Lehelet csipkéje

angyalok szárnyán.

Bújócskánk házában

Suttogóm vár rám.

Gyengéd fohászok

madárdal ébredése

könnyű keresztem

drága vezeklése.

Vér virága lángja,

mivel költő tolla

pörögve alkot,

mint varázsmotolla

szép szikrákat szór

szerelmes szívemben.

Az Énekek Énekét

lobbantja fel bennem.

 

 

 

Szemfényvesztés

 

Unatkozik az agy

és teremt képeket,

melyeket

kiforgat, megszínez a képzelet.

Fantázia játszik

hamis valóságot.

Fellobbannak mélyéről

kacér délibábok.

Izgatnak,

sutyorogni járnak az elmédbe.

Próbálkoznak,

trükkjeiket mimódon vennéd be.

Szemfényvesztő mutatványok lakhelye

lesz a fejed

s azt teszed azontúl,

mit Cipolla mond neked.

Elkápráztat, félrevezet

a görbe utakon.

Szégyen, röhej és utálat

lesz ezért a jutalom.

Kényszerpályán jársz,

mire észreveszed önmagad.

Szabadságod, mint a légy

a légypapíron fönnragad.

Ott állsz majd Teremtőd előtt

a mocskos ruhádban.

Csak a Lámpás a szívedben

marad makulátlan.

 

 Zuhanás

 

Erről a lejtőről hullik,

minek neve emberi kebel

oly mélységekbe,

ha mondom, nem hiszed el.

Még zuhantában szedik szét húsát

a keselyűk.

Porzó lég issza fel hiábavaló könnyét,

a keserűt.

Mélabús szárnyait tárja szét felette

a fátylas napkorong,

tűnő lét homályából,

ha felborong.

E sima testen

kapaszkodót nem talál.

Szörnyű mágnesként vonzza magához

a halál.

Eldobtad őt.

Többet nem kísért téged.

Feledve az alatta tátongó

ürességet

egy jó helyre esik,

honnan senki le nem tépi,

mert az Isten kezét

nem lehet átlépni.

 

 

Mit érdemel az a bűnös

 

Mit érdemel az a bűnös,

ki benéz a kő alá

s vágyringató éjszakából virrad

véres hajnallá?

Mit érdemel az a bűnös,

kinek langyos szellője

pusztító vihart hoz mégis

minden dús, zöldellőre?

Mit érdemel az, ki gyengéd,

felébreszti a tavaszt,

ám nyelve szöges korbácsa

sebvirágokat fakaszt?

Mit érdemel az a bűnös,

ki támaszt nyújt, vigasztal,

míg belső bálványoltárán

mártír lesz az igaz dal?

Kinek szíve játszik véled

szeszélyes komédiát,

elandalít,

s minden neszre azonnal farkast kiált?

Irgalmazzon az Úr annak

s gyógyítsa a szeretet,

hogy érezze beteg lelkén

az átszegezett kezeket.

 

 

Az el nem múlás makacssága

 

Mint sziklameredélybe

kapaszkodó kezek,

olyan a makacs

emlékezet.

Mint erővel eldobott

konok bumeráng,

úgy hullik vissza

a kettőnk terhe ránk.

Mint szívós gyökerek,

a szívbe markolnak

a percek,

melyek megvárnak holnap.

Dacosan ellenállnak

a savas elmúlásnak.

Maguknak a ragaszkodásba

biztos fészket ásnak.

Meghitten

egymáshoz bújva a képek

őrzik

a szeretet melegséget.

S míg a vihar

lassan a múltba réved,

az Isten kezébe

leteszlek téged.

 


 

Cifra koldus

 

Az igazság elől menekült

és rejtegetett

génjeidben kódolt

hamis szereped.

A világ volt a dajkád.

A majomszeretet

felkapott, de gyenge volt

és véled elesett.

Azóta is sántikálsz

kétfelé a mezsgyén

és koldulsz mindenfelé

aprópénzért esdvén.

S ha a Király kezet nyújt

megszánva téged,

meghív asztalához,

mint drága vendéget,

elutasítod kezét,

ahogy egy rossz ajánlatot,

mert inkább

a zuhanás izgalmát választod.

Az asztal alatt nem a menny vár,

hanem egy szomszédos ország,

hol megvetés zuhog rád

és nem pedig morzsák.

Cifra koldus,

megcsináltad a saját életed.

A magad ura vagy

s a sátán rajtad kéjeleg.



 

 

 

Víztelen helyeken

 

 

 

 

 

 

Víztelen helyeken

fájdalmas nyikorgás…

Hiányodon kívül

szívemből nem maradt semmi más.

Hiábavaló bolyongásaim

útvesztőiben

hol vár rám

a felüdítő forrás, az Igen?

Voltam boldog kalandozó,

ki gondtalan szeret.

Szétgurultak keblemről a szívek,

mint megunt játékszerek.

Megszédültem magamtól,

könnyedén vettelek

s hirtelen szakadtak rám

száraz, bús telek.

Most itt állok egyedül.

Belülről csonttá fagyok.

Meredten bámulnak rám

üvegszemű csillagok.

És már nem segítenek

emlékek, varázsszavak.

Nevedbe kapaszkodom,

hogy életben maradjak.

 

 

 

 

 

Végidők

 

 

Egy átok keltette ki tojását.

Iszonyú kínok közt nyög a föld.

Menny és pokol mind kell, hogy lássák,

amint a végidő testet ölt.

Vérébe fordul a világ

kidülledő szemekkel.

Vészesen közelít a jóslat éjében

a rettegett reggel.

Meggörbül a szemhatár.

Az idősíkok megtörnek.

A Hádész lávát inhalál

s köp tűzokádó szörnyet.

Fejjel lefelé lógnak a semmiből a sárba

az igaz szavak.

Éjjel vérszívókat szitált a hold

 s kelvén sötétlik tőlük a nap.

Méreggel telik a test

és kórsága ragad,

szerteszéjjel burjánzik,

mint rákos daganat.

De reményteljesen vár a Lélek,

mint egy viselős asszony,

hogy múzsaként

e napfogyatkozásban velünk virrasszon.

És jön majd a Művész.

E paravánt összecsukja végül,

hogy megmutassa az igazi, nagy művet,

mely számunkra készül.

 

 

Mesél a templom egere

 (állatmese)

 

- Elmondok néktek egy históriát,

mely óvatosságra int.

Jól figyeljetek,

nehogy aztán megtörténjen megint.

Egyszer egy malac megunva ólját

s a legyek járta kosztot

két lábra állt, lázadni kezdett.

Legott flegmán észt osztott:

még hogy én egy cseléd asztalán végezzem

újév éjjelén?

Hisz az ember is egy csupasz féreg,

ugyanolyan, mint én!

Nagyobb gazdához szegődök,

kit retteg a gyarló világ.

Hódolni fog az emberiség nekem

imádva a disznó fiát.

Vérszívók vitték a hírt uruknak a pokolba

gyors szárnyakkal:

előállt egy újabb büszke balek,

aki glóriát akar.

- Legyen úgy! – vigyorgott az ördög,

- gyújtsatok hát máglyát!

Mutassátok meg bátor követőmnek,

itt a disznót hogy vágják!

És a szegény malacnak

izzó parázs került fejére.

Fordított ötágú csillagra folyt

tisztátalan vére.



 

Véglény

  

Üres szavakként koppannak a percek

életem falán.

Elbámul felettem közönyöm

s nem lesz más társam talán.

A megakadt megszokás

merevgörcsbe zárta be magát.

Katatónia

- a szeretetéhség hiánya a gát.

Mindent, mi élt újulni készen,

csonkig lekoptatott

e retardált, hibás szerkezet,

aki én magam vagyok.

Ülök a vegytiszta, fehér homályban.

Szép, új világ…

S szállingóznak sima agyamra

a tökéletes hibák.

Szenvedésem fájdalmatlan.

Észre sem veszem,

hogy csupán

egy véglény vagyok egy tárgylemezen.

 

 

 

Kegyes halál

 

Feszült arcokon várakozás,

amint fölém hajolnak.

Kétség játszik hamis tükröt.

Vajh, mit hoz a holnap?

Zsebeiket kiforgatva

állnak körül engem

türelmetlenül,

míg múltam ím végigmerengem.

Cirógatják fejem,

mint egy vén kutyának.

Pedig szörnyű teher vagyok.

Már nagyon utálnak.

Szánakoznak.

Nem sejtik, milyen tiszta elmém.

Emelt fővel gúnyolódnak

Szentséged kegyelmén.

Méltóságról papolnak

ijesztő szavakat,

miket álszent szájukba

a sátán maga ad.

A halálnak söpörnék be

mind a dicsőséget,

mely senki mást nem illet,

egyedül csak Téged.

 

Szerző: b.cermidoff  2012.01.03. 04:09 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Vártam rád

 

Öröktől fogva vártam rád

és kőszikla lettem.

Érted volt a Golgotám,

bűnödért keresztem.

Beszéltél a hűségről,

de sosem kerested.

Délibábok tükre volt

ingatag tested.

Tán szerettél volna,

ám, mit érintettél,

megbabonázottan

annak rabja lettél.

Szemeiddel beúsztad

a vágyak óceánját.

Öklendő, sós habjait

pilláid kihányják.

Ölelsz most mindent,

mi eléd sodródik.

Hadd vigyen az árral

néma koporsódig.

S ha majd a véletlen lök rád

szemfedelet,

Csak a varjak kárognak

széthullt szavaid felett.

 


 

Gyom

 

Túlburjánzik

és mindent elnyom

a felsőbbrendű

darwini gyom.

Beszövi a földet

keresztbe-hosszába.

A tudatalatti sárba

gyökerezik szára.

Hormonfelhő ózonja

termel babonákat.

Ágaskodó egó alatt

domináns űr támad.

Mindent elpusztít,

mi nincs beparcellázva

az emberi agy nevű

szűk kis magházba,

trónra ültetve

a testi jelent,

mely önmaga köré

legendát teremt.

Csakhogy kiábrándítja

majd az ébredés,

ha gyomlálni kezd

egyszer a „Kertész”.

 

 

Mivé lettem

 
Ma erős széllel vitorlázom el

örökre

s nem emlékszem többet

az egymásba vésett körökre,

melyek között

kényszerpályám róttam

megszokottan.

Most zavarodottan

hányódom fent

lehunyt szemmel

én,

idegen elemmel küzdő ember.

Tegnap még terveim közt

biztosan jártam,

ma csak átutazó vagyok

a félhomályban.

Ó, Uram, minek is adtál

éltemnek szárnyakat,

ha szabadságom súlya

hirtelen rám szakadt.

Letéptél rozsdámról

tíz körömmel

de a mindenen túl

a Minden jön el.

 

Tűzvihar

 

Gyönyörű haragod

száguldó lángoszlop.

Felkap és megforgat,

megtépáz. Tántorgok.

Férge a földnek,

eleven sár vagyok.

Cseréppé éget a tűz,

amely rám ragyog.

Forró rubinod

szép, belső fájdalom.

Lámpásoddá izzít

vezeklő vágy-dalom.

Térdre hull a világ.

Megvakul a látnok,

fáklyaként ég táncodban,

mennyei Zsarátnok.

Viharodban a lelkek

vér-szikrákká válnak.

Parázs-sebei lesznek

a sötét halálnak.

 

 

 

 

 

 

 Megbékülés

 

A szürkéllő ködös

végtelenben

hullámzó kék sivatag

kísért engem.

Szikla szörnyek közt

a tenger cápaszája

a megriadt gyengéket

hamar magába zárta.

S most békévé simulnak össze

a percek.

Vén dongáim közt

a szívem perceg.

Erre a csendre

vártam régóta.

Hánykódásomnak

ütött a végóra.

Mert csontig hatoltak már

a viharos hetek.

A biztos alapra

ím horgonyt vetek.

 

 

Türelem

 

Gyengéd játékos vagy

és bevársz mindig,

akkor is,

mikor már a sót a vérre hintik

és nehéz gőzöktől

terhes a lég.

Más már rám szólna,

hogy: elég!

Fáradtan zihálva

hányszor kezdted újra…

Hagytad,

hogy fellángoljak szívedbe bújva.

És mégis elbuktam

vissza a múltba

fájdalmas sebekbe

beleavulva.

S mikor már csak hajszál választ el attól,

hogy mondd:

keresztény vagyok

és nem bolond,

akkor Istenhez fordulva

csodálattal látod,

hogyan újul meg

imádban felemelt barátod.

 


 

Élősdi

 

Lelkemen hurcolok

egy izzó drágakövet.

Összenőtt velem,

mint vázzal a szövet.

Kínnal szülöm meg

minden lépésemet,

melyet a vetélő akarat

eltemet.

Ahányszor mozdulok,

sebeket szerzek.

Behúzott karmom

néma fegyverzet.

Hogy is bánthatnám jelem,

hisz hozzáedződtem.

Ha eltaszítanám,

szívem kitépné belőlem.

Mint betű a papírosba,

belém gyökerezett.

Életem színén égő

szépséges, vad erezet.

Gyötrelmétől szabadulnék,

de szeretem, Istenem.

Adj tanácsot gyermekednek,

hogy terhével mit tegyen.

 


 

Az én Kedvesem

 

Az én Kedvesem nem egy álomkép,

melyet elhalványít a nyár.

Mit nekem a tenger múló kékje,

ha engem Országa vár.

 

Az én Kedvesem soha sem alszik.

Uralkodik kék fagyok felett.

Talpa alatt nyög ezernyi démon.

Beragyogja fénye lelkemet.

 

Az én Kedvesem virraszt mellettem.

Szava mennyei láng

és hűségét, mellyel betakar,

irigyli a világ.

 

Az én Kedvesem fogja a kezem.

a mennyekig emel.

Közel von Magához, szívébe foglal

tiszta szerelemmel.

 

Az én Kedvesem maga az Élet,

a legszentebb forrás.

Csodái dallamát játssza bensőmben

úgy, ahogy senki más.

 


 

Sívó homok

  

Pillanatelmék

felragyognak

köd-glóriáiban

a homoknak,

melybe a szél

ha belekapott,

felsejleni láttam

egy rémalakot,

kiről nagyanyáink mondtak

legendákat,

amikből még ma is

szörnyű vérszag árad.

Minden történetnek

megvolt az ára,

mementóként fröccsent

a nyomor falára.

Nyomában

a retardált emlékezet

még most is

sajnálatot kéreget.

S a könnyeibe fúlt

végítélet

átkai magjából

újraéled.

 

Istenem!

 

Villámok pallosa

kellene ide,

mint kezdetben,

Ádám idejibe’,

hogy az ember,

e lázadó pára

lehajtsa fejét

lábad porára.

 


 

Most múlik éppen

 

Most múlik éppen,

a szalag szakad.

Zsákutca végén

némaság-vakablak…

Szétszórt perceimet

ki szedi majd fel?

Feloldom kínomat

bódító szerekkel.

Jön majd egy szellő.

Elfúj a házig.

Bensőmben eső hull.

Szívem elázik,

hogy rá szálljon

mindenféle pára,

hályogfüggönyt vonva

fájó ablakára.

A világ elhagyott.

Egyedül maradtam.

Tengeribeteg föld

inog alattam.

Azt sem tudom,

érdemes-e még hazamennem.

De az az egy Név világít

makacsul még bennem.

 

 

Hideglelés

  

Az éjszakába burkolva

erjedni kezd a képzelet.

Lepetéz benne a nap gondja,

pátyolgat lárva-képeket.

Megindul minden egy perc alatt.

Lélegezni kezd az éter.

Megtelik balsejtelmes,

testen túli titkos léttel.

Ül a gyermek ágya szélén reszketegen,

meg se nyikkan.

Amit minden felnőtt tagad,

ismét eljött, újra itt van.

A bolondok órája kezdi ketyegését

minden lyukban.

Idegen árnyak suhannak.

Remeg a lég sóhajukban.

Feltolul az egész lélek

s feltátja bűzös mélyét.

Ha az ember önmagát emészti,

a démonok miért kíméljék?

Összekulcsolódnak ekkor

Isten-hívó kicsiny kezek.

Kétségbeesett fohászra

szívmélyből jő a felelet:

nagy hatalom halál s pokol,

de még nagyobb a szeretet.

Ha a világ hazudik is,

Én mindig itt leszek veled.



 

Hazárdőr

 

Annyiszor játszottál lenge hajódon,

míg hánykódtál a tengeren.

Kísértetted a vaksi végzetet

és élvezted, hogy engedem.

Felhergelted a bősz habokat.

Kihívtad a sorsot magad ellen.

Packázni mertél, te, mutatványos,

szánalmas, könnyelmű, gyenge jellem.

Nevetted mások kínját, félelmét,

ha a hullámok összecsaptak.

S míg sután csetledeztél a pallón,

életed beszakadt alattad.

Nyakadra tekeredett a kötél,

melyet idáig forgattál.

Kicsúszott kezedből a vihar.

Elnyelt a szürkés szemhatár.

Miből gondoltad, ócska posztó,

hogy lopott hatalmad megmarad?

Lelketlen, virtuóz hazárdőr voltál

s bitóra ítélted tenmagad.

Ám ne utasítsd el békejobbom,

mert oly hamar elillan az élet.

Ha most elfogadod kegyelmemet,

a menny vár odafenn téged.

 

 

Szerző: b.cermidoff  2011.12.20. 04:35 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Járásom – a lakótelepi gizda songja

(Hát én szeretek gyalogolni)

 

A halál betonszobra

a lakótelep,

hullamereven bámuló

ablakszemek.

Nem érdekel,

mit súgnak a kopasz fák.

Hadd temesse a tompa tél

önmagát.

Mit bánom én

a füsttől mocskos eget

s a posványt,

mit a város ereget,

a mesterséges

trágyahegyeket,

melyek bekereteznek,

ahol csak megyek.

Az egész világ

egy bomlásnak indult metafora.

Mégsem ragad lelkem

a kutyagumis hóra.

Mert engem vár

egy ennél hosszabb túra

a láthatón és megfoghatón

túlra.



 

Beragyog

 

Amikor mázsás, sötét gyöngy szakítja át

életed kupoláját,

beléd süvít a halálos szélvész

s az elmúlás akkor rád lát.

És eljön, hogy úrrá legyen

összetört, néma testeden.

Nem segít ezen mágia, varázslat.

Valódból mindenre jogot formál magának.

Hiába az összes mesterkedés,

hogy megállítsd, arra az egód kevés.

Visszafordíthatatlan kerekek

morzsolják le rólad a kezeket,

melyek idáig nagy hévvel öleltek.

Szíved lankadt kamrái kifosztott kertek.

Szemedből kivesztek az eleven fények.

Már nem védhetnek meg a régi erények.

Fekete szárnyak nyílnak ki feletted.

Valami megragadja és vinné is lelked.

De az a Név csak kibuggyan belőled

megidézve félelmes, ördögűző erőket.

Mennyei Szó tép ki a szorításból téged

s a győztesek Útján beragyog az Élet.



 

Szökevény

 

Hajnallá fakult

az ében est.

Egy okkal több,

hogy ne keresd

a hűtlen árnyat,

mi az elmúlásba égett.

Ezután már

nem ringat téged.

Puha léptének

falaz a talaj.

Kushad a por,

lapít a zaj,

hogy cinkosa legyen

szabadulásának

s ne maradjon őrnek nálad

csak a bánat.

Könnyek gyöngysorával

keretezett levél

bocsánatot kér

a sok fájó sebért.

Szép színjáték,

de hazug minden sora.

Mert aki örökre elhagy,

nem bán meg semmit soha.

 


Ki vagyok Én?

 

Ki vagyok Én,

hogy még mindig szépnek látlak,

mikor elhagytak

az erősek, a bátrak,

mikor megcsal téged

a hírnév, a mammon

s már én is csodálkozom

Önmagamon,

mikor már a gyávaság lesz

a hitvallásod

és életmóddá válik,

hogy sírodat ásod,

mikor a világ nyelve lesz

a mértéked

és rothadó húsod

tanácsol téged?

Ki vagyok Én,

hogy még ezután is makacsul szeretlek?

Miként lehetek

ily ostoba eretnek,

hogy nem érdekel,

ha hétszer s hetvenszer megalázol?

Megbocsájtok neked, a porszemnek,

még ezerszer és százszor.

S habár ennél mélyebbre

nem hajolhattam tényleg,

mocskod sötétjében

lázadó fáklyaként fénylek. 



 

Főnixek tánca

 

Áramvonalas test

lassan életre kel.

Megtelik szíve

forró szelekkel.

Felizzik benne

százezernyi atom

s megindul mélyében

tüzes áramlaton.

Főnixek tánca

ritmust dorombol.

Kiválik a láng-lehelet

az izzó koromból.

Rubin szárnyú angyal

felkap és megpörget.

Hajnalpír harsona

széttépi a csöndet.

Felbuzog

a nyughatatlan, örökmozgó lélek.

Keskeny, egyenes Utat ad alá

az Élet.

 

 

Önelemzés

 

Érintések a szíven,

jéghideg kezek.

Lehunyom a szemem

s bemerítkezek

abba, ami

ragadós nyálkájába fogad

s vég nélkül költi ki

a rémálmokat.

Koraszülött sejtés,

mely magtalan marad,

kotorász a szennyben

a tudat alatt.

Félelmek, fájdalmak,

retardált fóbiák…

Botladozok egómban,

mint egy bukott diák.

De hiába kábítanak

mákonyos képzetek,

e sötét hipnózisból

reggel Rád ébredek.

 

 

 

 

 

Félek…

 

Félek, egyszer átlépsz egy határt,

ahol már nem tudsz parancsolni a gyűlöletnek.

Élvezettel, kéjjel keresed majd annak vesztét,

ki tőled nem retteg.

Félek, egyszer majd úgy beszűkül

elragadóan sokszínű világod,

hogy tükörbe nézve

egy élőhalott tűszúrásnyi pupilláit látod.

Hova vezet ez az egész?

Ártatlan játék volt először.

Most már vér folyik a szavakból,

melyek mögé elrejtőzöl.

Egyik hazugság szüli a másikat.

A sátánnak templom épül,

amin a te elefántcsont tornyod

szolgál majd erősségül.

Vess csak meg, amiért szeretlek.

Nevezz bolondnak, magadat meg szentnek.

S míg meszelt falakat csókolgat számítóan sima szád,

lepereg rólad a vakolat, mert Isten szeme mindent lát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ma este

  

Ma este nem jöttél.

Elhagytál engem.

Elutaztál örökre

egy leheleten.

Gúnyos nótát dalol

a kályhában a láng.

Nem terít

több nyoszolyát alánk

a közös árnyék szürkesége.

Minden azt sóhajtja:

vége, vége.

Könnyekbe foglalva

őriznélek még téged.

Forróságod illata

tudatom alá égett.

De hiába kísért

lüktetésed emléke,

elfedi

a lomhán pergő percek törmeléke.

Néma sikollyal

markolok az éjbe.

Az élet megy tovább.

Jaj, de mivégre?

Lázam tüze

lassan ellobban.

Megtörten, fakón

fekszem a porban.

Hagyom,

hogy megöleljen a kemény szeretet

és átemelje lelkem

a lezárult koporsó felett.

 

 

Kövek

 

Ma a kövek

könnyeznek mind

s a néma csend

figyelemre int.

Narancsszínű porban

förgetegek járnak.

Homoktengerbe

jeleket ír a bánat.

Négyezer év

vérrel kevert mocska

lett e feszült tájba

beletaposva

vasalt sarukkal,

szegelt patkókkal,

öngyilkos dogmákkal,

júdási csókkal.

A kiválasztottak sorsa

s a dicsőséges múlt

makacsul kemény

szívekbe szorult.

A hallgatag szájak

magukba zárják

kihűlő szavak

haló parazsát

és a forró zeniten

reszkető Nap

várja,

hogy a kövek kiáltsanak.

 


 

Ócskavas

 

Ócskavas lennék

és korlátolt?

Igaz, amivel

a kor vádolt.

De kiszolgál még

a régi tengely.

Nem siklottam ki

a korhelyekkel.

Egyenes úton

konok alázat

köt Hozzád,

míg züllik a század.

A Mindenséghez

feszül a hátam.

Rettegő démonok

köpnek utánam.

Vaskalapom

időtlen ragyog.

Az elfajzottaknak

fájó seb vagyok.


 

 

 

Főszerep helyett

 

 

Lett volna időd,

hogy ne akarj játékszer lenni.

Inkább éheztél,

 Tőlem mégse kellett semmi.

Jobb volt neked

a megvetés lábánál kuksolni.

Mint egy megunt ajándék,

fölösleges holmi...

Visszaszerettelek volna.

De álnokságod bére,

büszkeségedhez szegődtél szolgának

az ördög kedvére.

Létezik rosszabb dolog is

a gyűlöletnél.

Sorsod átjáróvá vált,

melyben megtűrt lettél.

Szánalmas alak vagy,

ki életével házal,

lohol a lábtörlők közt

mások papucsával.

Most még nem bánsz semmit.

Nem érdekel, ki lát.

Ám félő,

elmúlásodat átlépi a világ.

Lelkeddel malmozol.

Zabot hegyezel.

Egy dilettáns életrajzban

majd légypiszok leszel.

  

 

Kicsi ének

 

Szalmán nyílt

fényvirág,

gyümölcstermő

száraz ág,

érintetlen kehely

cseppje,

Te, rejtélyek

legszentebbje,

leheletbe burkolt

pára,

galambszárnyak

kis oltára,

porszembe zárt

Mindenség,

a Te Neved dicsértessék!



 

 

Vártam rád

 

 

Szerző: b.cermidoff  2011.12.08. 04:08 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

 Büszkeség

 

Fegyverrel vágom keresztül lelkem

a tájon.

Magamat véres viharokba

vájom.

Szavak mázsás málhája görnyeszti

életem.

Gyöngyöző könnyek terhe nő

énemen.

Szégyen pírja

Nehéz palástom.

Zuhanó brokát skarlátja

minden álmom.

Varjak károgása

egyetlen énekem,

lábon kihordott

fájdalom, félelem.

S amihez kemény szívem hozzáér

egy szálig,

keserű haragjától

mind átokká válik.

A semmi habján hányódó kísértethajó

lettem,

ki keresi kikötőjét

e tetőző őrületben.

Sóhajom súlyát

haló imáim hordozzák.

Bús, lázongó lényem

hadd szelídüljön Hozzád.


 

Ima esőért

 

Lángoló szívek közt járok.

Nyögnek a fájdalomtól.

Csak az enyém nem jajgat,

míg e tűzvész tombol.

Olthatatlan a szomjuk

fájó kérgük alatt.

Aszalódik a kínzó vágytól

sok elárvult gondolat.

Sátán korbácsa hajtja őket.

Megannyi forrón maró könny 

nem segít az izzó poklon,

mely pusztít mélyükön.

Támad az őrjítő űr.

Mindent magába szívna

csak hogy betöltse ördögi éhét.

És az akarat kába.

Emelkedne felfelé,

ám a vágyak súlya alatt

vesztegelve

a test szurkos csapdájába ragad.

Már a remény is máglyán ég

e kohó-sivatagban.

Királyi dacommal

egyedül maradtam.

S e tébolyban letérdelve lázadok, Én jöttment,

kinek egyszerű imája

eső-ünnepként száll győztesen vissza

a mennyből a tájra. 



 

Négy betű

 

Sebeimen só virága,

fogaim közt homok,

hátam mögött

vértől csatakos lábnyomok.

Nem rezgett az éter.

Csak itta a csendet,

mit az esőtlen sötét

fülledtsége termett.

Torz tükrű lelkek,

elfajzott erők

vicsorogtak Rám

egy csupasz vitorlarúd előtt.

Felbőszült a pokol.

De aztán egyszerre

mennyei húr feszült

egy csodás hangszerre.

Rubin rózsák nyíltak

áldó tenyeremben.

Az Élet hajójának

vitorlája lettem.



 

Fagyos reggel

 

Ma érnek a betűk

aranyos szavakká nehezülve.

Koszfoltokká zsugorodnak a ködök

jelen időt szülve.

Fáradt őszi nap teríti szét

fénytincseit.

A fagy ezüstös dérrel nyálazza

Pest kilincseit.

Keleti kényelem bolházkodik

a léhaságon.

Jeges nyikorgást ringat

a szél az ágon.

Névtelen félelemtől reszketnek

búvó árnyak.

Az ember dolgozni kél

és téli álomra hajtja fejét sok állat.

Varjak károgása rebbenti szét

a tündérmeséket.

Fegyelmezett józanságra eszmélve

ébred az élet.

 

 

 

Magány

 

Úgy érzed, börtön az életed,

melyben perceid fojtogatnak.

Türelmed nem tart már soká, szétreped.

De szívedre nem nyílik ablak.

Fájóan aszott sivatag,

eltévedt érintések

szomjúhozzák a Forrásban

visszhangzó tükörképet.

Izzó homokszőnyegen

hason csúszik a lélek.

A viszonzatlan jajkiáltás

lassan ölő méreg.

A lehetőségek karavánját

elkéslekedted.

Üres ölelések mentek el némán

melletted.

S most Isten keze vezeti fáradt tollad

az útinaplóban.

Végrendelkezel a magánynak:

örökre szakadj le rólam! 

 


Úrivezető

Fagyosan közömbös
világegyetemek
behunyt szemmel úsznak el
egymás mellett.
S a légüres térben
örökre eltévedt jelek
várják a megmentő lökést,
hogy feléledjenek.
Itt minden pálya párhuzamos.
Derékszögek nincsenek.
S így szegletek sem rejthetnek
titokzatos kincseket.
És az önmagába visszatérő
dögunalom
ismétli íves botlását
a körutakon.
Bárcsak ne sírnék könnyeket
a semminek.
Bárcsak ne lenne a gúny-közöny
ily hideg.
Rád fékezek,
hogy leakadjon végre rólam ügyetlen múltam
és megbocsátást nyerjek Nálad,
mert egyszer gyáván elfordultam.



 

Könnyek

 

Magas a fal, ami előtt gubbasztok.

A sóhaj nem száll át felette.

Nyomorult koldusa vagyok a létnek,

kinek nevét a sors elfeledte.

Kapuk, kapuk, táruljatok!

Mennyek zsilipjei nyíljatok!

Vigasztaljátok sivatag lelkem

tömjénes balzsamillatok.

Miből vagyok én,

hogy e terhet elhordozzam,

ami alatt egy hegycsúcs háta

is megrozzan?

Sas-e haló leheletem,

hogy a mennyig szálljon?

Eső-e könnyes szavam,

hogy gyöngyözzön a tájon?

Adjatok enyhülést

mennyei kezek.

Öleljétek életre

meggyötört szívemet,

hogy amint tőletek

kínt vagy örömet kapok,

hálával áldjam Annak Nevét,

Kinek gyermeke vagyok.

 


 

Űzöttség

 

Kicsúszik az idő a kezeim közül.

Sietni kell! Sietni kell!

Hiszen a késlekedés tespedtséget szül

s a rozsda csókja belehel.

Kapkodok ide-oda az álmaimért.

Majd menekülök. A szabadság kell.

Összetiprom a saját életem,

de tébolyomban ez sem érdekel.

Összetörök mindent,

mibe megvadult szívem akad.

Lelkem

őrült rohanásom csapdájába ragad.

Nem vagyok más,

mint egy hagymázas szenvedő szerkezet,

melynek csupán akadályok

a baráti kezek.

Versenyt futok az idővel.

Megszállottan kergetek

távlatok ködébe

elillanó perceket.

De lábam alól elfogy az út.

Leborulok s végül

könnyek között, megtörve

hívlak segítségül.

 

 

Láng-ének

 

Főnixek fészke,

izzó szív-meleg,

húzódj hozzám közel,

hogy elhiggyelek.

Elmém fásult, ernyedt

hitem vérszegény,

hogy áttörjön

a rám kövült bűnök rétegén.

Bárcsak jönne a tűzvihar

s beszippantana

a lángolva létezés

lázító tana.

Beléd hevülve

sorsom az nekem,

hogy a világ megvesse

parázs énekem.

Hiányod telében

éheződ vagyok.

Ne engedd,

hogy elnyeljenek

néma, kék fagyok.

Még ma ölelj Magadhoz,

mert holnap már késő,

lelkem a létemről

leveri a véső.

 

 


Barátom

 

Én, aki ismerem a boldogtalanságot,

hogy lehetnék már gonosz feléd?

Nem elég súllyal telepszik ránk

a kenyérharccal terhelt lét?

Sírok a fal felé fordulva

tenyerembe pergő könnyekkel.

Kifordultál az életemből

és nélküled ért a reggel.

Ó, hogy örülnék most

a boldogságodnak,

csak tudnám, barátom,

hogy megbocsátasz holnap.

Látnálak felhőtlen

szabadságodban,

én, aki reád

szívfájdalmat hoztam

magamra öltve

a féltékenységet.

Mázsás kolonccá vált

így az élet.

Erőm elhagy

a megbánás helyén.

Nem marad számomra más,

csak a remény.

Imával tépem ki lelkemből

a gyűlöletet,

hogy ismét felemelhessem a legszentebb Nevet

- veled.

 

 

 

Nem múlok el

 

Lassan halad a rozsda

előre az éveken.

Lapozza a penész

hullámzó életem.

Csüggök a csillagokon

csodákat várva,

én,

fűszálakkal együtt elmúló árva.

Vagyok vízcsepp-villanás,

pillanatok átka,

az enyészet félfáján

egy újabb rovátka,

álmok függvénye,

délibáb sziréndala,

bolond lyukból fújó széllel

elszálló mandala.

Kerge ördögszekérként

hajtok minden percet.

Hiányod hajója

horgonyt hol vethet?

Az őrület tengerén

összeteszem két kezem

és Neveddel

egy időtlen országba érkezem.

 

 


Járásom – gizda dal

(Hát én szeretek gyalogolni)

 

A halál betonszobra

a lakótelep,

hullamereven bámuló

ablakszemek.

Nem érdekel,

mit súgnak a kopasz fák.

Hadd temesse a tompa tél

önmagát.

Mit bánom én

a füsttől mocskos eget

s a posványt,

mit a város ereget,

a mesterséges

trágyahegyeket,

melyek bekereteznek,

ahol csak megyek.

Az egész világ

egy bomlásnak indult metafora.

Mégsem ragad lelkem

a kutyagumis hóra.

Mert engem vár

Szerző: b.cermidoff  2011.11.22. 23:21 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Kerestelek

 

Kérdeztem rólad a fákat,

láttak-e téged,

ahogy elgondolkodva szedted fel

a gesztenyéket.

Hozott-e felőled híreket

a kósza szél?

Füleltem, a sok levél

zizegve mit beszél.

Jártam a kocsmákat.

Mindenhol kerestelek.

Eláztam lelkem mélyéig,

mire este lett.

Minden kis neszben

makacsul kutattam,

hátha felbukkan

a tőled kapott dallam.

Megszólítottam

az összes gondolatot,

mely még melengette

ismerős illatod.

Jajongva vergődtem túl

az éjszakán.

Szép neved üresen

zuhant vissza rám.

Faggattam az Istent is.

Gyengéden hallgatott.

Szívemre

balzsamos könnyeket hullatott.


 

 

Lépcsők

 

Lépdeltem felfelé

mohos köveken.

Vértől csúszós lépcsők

ritmusát követtem.

Voltam ember.

Lettem eleven húsdarab,

melynek a rettegés

végzetes pályát szab.

Odalenn morajlott

a dühöngő mélység,

sötét babonaság verme,

nyomorúság, éhség.

Ó, én cifra koldus,

igazságot kerestem.

S most vonszolom a grádicson

kolonccá vált testem.

Parázna oltáron

ha szívemet kitépik,

nem jut el az Élet szava

az elátkozott népig.

Fájdalmas fohászom

esővé vált végre

s szivárvány gyöngyháza

feszült az égre.

Odafenn a csúcson

egy vérző szív izzani kezdett.

Egy sas szárnya formált felette

ezüst keresztet.

 


 

Gravitáció

 

Nem akarok elfeküdni

a sercegő percek között

tudomást sem véve a Szóról,

mely nekem ütközött.

Nem érdekel

a bamba növés-múlás hangja,

mit könyörtelenül elnyom

az utolsó idők harangja.

Nem emelnek fel sehova

viasz szárnyú álmok.

Zuhantukban könnyeikkel

bepecsétlik a jármot.

Nem fog rajtam

felhőjáték ritmusa az égben.

Kiszakadtam vonzásából én

már nagyon régen.

Íme kihulltam a rostán.

Elengedett a véletlen.

Mert nehéznek találtattam,

alkotórészed lettem.

Igen, egyszer Hozzád bújtam

s szívedhez kötve

osztályos társad sorsodban,

ez lettem örökre.

 


 Rejtélyek

 

Szabados kis titkok felett

lebeg az emberi képzelet,

hogy aki hormonok habjain hajózva

elérte a testi partot,

vajon hol kötött ki rajta

és mit akart ott.

Mocskos pletykácskák,

ferde képzetek

fialnak szüntelen

szörnyszülött rejtélyeket.

Dohos falak közt

csontokon rózsák,

öt felé söpört szemét.

Hol itt a valóság?

Ó, guillotinnal világra segített

szabadság,

kinek császármetszéssel végezték ki

anyját,

s ki vas patkókkal taposott

az élő betűkre,

egyenruhás békegalamb,

igazság görbe tükre,

lelki sivatag közepén

homokárus elme,

lefolyástalan fertő

belterjes gyötrelme!

Kitakarom Szellemem,

hogy démonjaid jól lássák,

szívemben hordozom

az Élet forrását.

 


 

 

Mondják

 

Mondják,

hagyjalak el, feledjelek,

s hogy önámítások

e makacs rejtjelek.

Mondják,

ostobább vagyok, mint a százéves átlag,

levedlett árnya

egy léha délibábnak.

Mondják:

a szegény lelki árva,

csak ül

elefántcsont tornyába zárva.

Szednék össze

a szétguruló érveket

arról, hogy

csupán játszik velem a képzelet.

Mondják haldokolva,

miközben élni látnak.

Toldozzák széthulló sorsukon

a léthibákat.

Sajnálkoznak felettem,

míg elméjük lidércfénye őket körbelengi,

hogy Beléd kapaszkodom

s nem tudok a semmiért egészen tönkremenni.



 

Hírzuhatag

 

Villámtól derékba tört fák,

lángoló sörényű lovak,

jégeső verte virág,

melyet földbe tapostak,

Kés alatt visító disznó,

gyilkostól rettegő gyerek,

megannyi őrjítő vízió,

robbanni készülő erek.

Kába kényszeres világ

kepeszt sötét sarokban.

Tükörképét bűvöli

s közben belerokkan.

Ákom-bákom kártevők

szerte futkorásznak,

alattomos terjesztői

lélekölő láznak.

Minden életszikrát

pokolba perelve

önmagába kapaszkodik

a zuhanó elme.

Míg a véletlenek sora

kisiklik alólad,

hasadj ki e törvényből,

adj szívet a Szónak.

 

 


 

Idő

 

Félek, elmerülsz az időben

és elvarázsol téged

s csak akkor ébredsz fel,

mikor az elmúlás körmödre égett.

Túl sokat mélázol

az évszakok ritmusa felett

és mire észbe kapsz,

elillan pille életed.

Rágódsz egy fűszál létén

és elmerül tekinteted.

A céltalan, hosszú kérődzés

nem ad feleletet.

Minden átkozott napszálltakor

árnyékod óriássá nő.

Kétségeid huhognak feletted

és nem segít az idő.

Mindig ugyanaz a hinta

s ha az ördögi kör kerül szóba,

sosem érted,

hogyan nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.

Reményt vesztetten nézed

a lüktető természetet.

Belélegez és kifúj

egy tökéletesen zárt gépezet.

Egyre inkább érzed

pusztító magányodat.

Rájössz,

hogy egy összeesküvés áldozata vagy.

Jöjjön hát a Kéz,

mely atomórákat rombol

és végre tépje ki elméd

e taposómalomból.



 

Vagyok

 

Voltam vad vihar,

mi a lelkedig elér,

távoli szent helyen

titkos aranytelér,

remegő gyémánt

hajnali levélen.

Kiszáradt, halott fa

itta be vérem.

Vagyok tűz rubin,

ördögűző Szó,

lenézett hontalan,

örök átutazó,

megtagadott igazság,

otthon is idegen,

balzsamos pecsét

megtört szíveden.

Lettem, Aki vagyok,

a földnek sója,

Énekek Éneke,

halál koporsója.

 

 

Hegycsúcsok

 

A világ nevelt fel,

mint mostohafiát.

Nem hintek a manna helyett

híg ambróziát.

Bizsereg a pondróktól

az Olimpusz tája,

belterjes agyvelők

fülledt pusztája.

Engem nem tartanak fogságban

efféle korlátok.

A Sion hegyéről

a Mennyekbe kiáltok.

Zuhanó átok

a Pegazus árnya.

Viaszt könnyezik

olvadó szárnya.

Míg az Én Szellemem

a sors felett lebeg

s balzsamától gyógyulnak

halálos sebek.

Tudom, hogy nem vagyok

a Parnasszus kegyeltje,

de imákkal takar be

Gecsemáné kertje.

És odafenn

a zordon Golgota hegyén

nem a Múzsa feszül meg érted,

hanem Én.

S mikor már

az ihleted végleg elhagy téged,

Igém tiszta forrásával

feltámaszt az Élet. 


 

Szerző: b.cermidoff  2011.11.13. 01:23 Szólj hozzá!

 Magasabb szempontból

 

Nézem a műholdakkal

szennyezett eget

és rajta a Földet,

az eleven sebet.

A sok rideg fényű

betonszerkezet

szürke héja mögött

hogy mos kéz kezet.

Egymásra tornyozódnak

a bűnök, a hibák.

Felzabálja magát

e kéjenc világ.

S az önmaga ideáljába zárt

emberi természet

lila ködöket bámul,

mint csorgó nyálú részeg.

De befészkelte magát

a tetszhalott agyak

zsibbadt tekervényeibe

egy lüktető gondolat.

Az, hogy van remény.

Az Írás nem téved

és az egón kívül

létezik Élet.

 

: -)

 

Mint villámcsapás

a derült égből

Te kiszakítasz

a mókuskerékből.

Levered a rozsdát

az életemről.

Megtelik Veled

fásult szívem egyből.

Tudom, véred

üdvösségem ára.

Felemelsz engem

a kősziklára.

Olajoddal

felkened

S csúcsra járatod

lelkemet.

 

 

A sír

 
Annyi módon próbáltuk meggyőzni

a makacs időt.

Ráolvastunk s megtagadtuk a mohát is,

mi kinőtt.

Toldozgattuk az élet falán

az omló perceket.

Pedig e homokórát, tudtuk,

fékezni nem lehet.

Könyörögtünk s megkötöttük

varázsszavakkal.

Nem változott oltárrá

a hideg ravatal.

Csak nézett magába a hús

lehunyt szemekkel.

S haraggal suttogtam:

íme az ember.

Nem győzték meg önzését

a forró, sós könnyek

elefántcsont tornyában

a fásult közönynek.

És míg bennem az indulat

a szavakat kereste,

elmémbe nyilallt hirtelen:

hisz ez csak a teste.

Lelkét nem érinti düh.

Nem fog rajta se kor se átok.

Immár Isten jobbján ül

átlépve a múlandóságot.

Szívemben felderengett

a sír a sírok felett,

mely mindörökre üres,

mert a halál legyőzetett.

 

 

A zombi

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

  

Egykedvűen ül

a sors leprása

a keresztúton,

hogy a részvét meglássa.

A rothadás élő

pillanatképe,

kit megtűrtként

visel el a saját léte,

a retardált haldoklás,

melyben a cső vége

tán véletlen ezüstgolyót

röpít majd szívébe.

Tompaságát

nem verik le róla a zuhogó percek.

Lelkében

a lüktető üresség perceg.

Vigyorog vak végzetén

hüllő szemekkel.

Röhög rajta a világ:

e nyomor kinek kell?

Csak egy rongyos vándor jő,

Lámpása a Szónak.

Koldusbotját kínálja fel

kapaszkodónak.

Felhördül az élőhalott.

Minden fényt megátkoz.

S jobban öleli

láthatatlan láncát magához.

Mert inkább veti testét vasra, vas alá

vagy végzi vízben,

minthogy az a kiszáradt fa

alvadt vérű szívéhez közelítsen.

 


 

Egy darab fém

 

Egyetlen végtagból álló test,

idegen istenség.

Halálos betű a bálványoltáron,

hol parázna máglya ég.

Kifordított nyers szív ere.

Akasztófakötél.

Templomi szajha mézgás hajfonata,

mit birizgál a szél.

Sóval behintett szöges korbács

ártatlanok hátán.

Vonagló idomok árnya a falon,

min röhög a sátán.

Méregtöltetű mézesmadzag.

Nyálkás húsdarab.

Pletyka kanóca, mely a bolondságtól

könnyen lángra kap.

Rézbe foglalták formád

ihletett kezek.

Így lettél egy pózna betűn

kiáltó ékezet.

De jaj, túl magasra emelt

a szív felfuvalkodottsága a pusztán.

Összetört és elsöpört az Isten haragja,

ragyogó Nékhustán.



 

Van-e

 

Van-e olyan hatalmú szerelem

mint mikor lelkek simulnak egymáshoz,

tisztaságába fogad a valóság

s nem tapadsz egy izzadt látomáshoz?

Mikor szemérmesek a szavak

és nem tolakszanak,

hogy meg ne sérüljön

az újszülött gondolat?

Gyengédség teríti be fénnyel

bensőd jászolát.

Csipkefinomságú rezgések húrján

egy éjjelt játszol át.

A csend súg szívedbe lágyan

égi titkokat.

Imádattal hódol lényed,

tudva, Kit fogad.

Szabad szárnyú szellő

vígan szökken át

üzenetként hozva

a Kedves illatát.

Elfeledve önmagad

múltad semmivé lesz.

Mennyei magasságban

karjai közt ébredsz.

 

 

Forró 

Lélek-lángra lobbant szívem.
Olthatatlan égek.
Eleven fáklyává váltam.
Bensőm főnixfészek.
Parázsmagból tűzrengeteg
növekedett bennem.
Még a sivatag is kiköp
és nincs hova mennem.
Bőrömön átüt az izzás.
Nevedért utálnak,
az árnyék is hátat fordít
idegenszagának.
Nincsen semmim Rajtad kívül.
Bátran hordom terhem
ellenséges, bús világban,
a szív-rengetegben.
Véred forró gyöngye rajtam.
Szivárvány felettem.
Démonok szajháinak
átokszava lettem.
Bolond, szabad szívem
makacsul zeng Téged,
pokoli erősségeket

porba döntő Ének.

 

 

 

Utolért

 

Ami elől menekültél,

 sós hideglelés,

kúszás a sárban,

fogak közt a kés.

Harmadnapos véres sár

széklettel keveredve –

a legszörnyűbb mocsok

szárad a kezedre.

Mikor végre levakarod

a zuhany alatt állva,

könnyeid keverednek

a sűrű vízsugárba.

Szeretnél ordítani,

fejed falba verni,

mert az elején

nem mondta el senki,

hogy a valóság borzalmasabb,

mint bármi

s a gyilkolás

ennyire tud fájni.

Terhed súlya egyre nő

míg múlnak a napok.

Hallgatásod szikláit

a lelkedre rakod.

Esküd szava rád ég.

Bár békét találnál

s megnyugodnál végleg

annál a  holt fánál…

Léted csapdája rád zárul

s hiszed, kiút nincsen.

Ám a sajgó belső csendben

megszólít az Isten.



Várakozás

 

Felhőkkel terhelt opál

az ég.

Fagyos szimmetriákat

rezeg a lég.

Alvadt vízen

viharok járnak.

Angyalok söprik

az égi porcicákat.

Végighúzva

az őszön kését

lassan minden színt

felfal a kékség.

S e gőzölgően

hideg párlat

halotti szépséget

lehel a lapálynak.

Lustán megadja magát

az elmúlásnak,

elfekszik a táj,

mint legyőzött állat.

De a cinkos föld

sápadt hallgatása

az olvadás magját

rejti magába. 



Kitépted magad

 

Arany patkók szórnak

ezüst szikrákat.

Fehér izmok feszülnek

a fagyos tájnak.

Hányszor ejtettünk egymáson

játékos sebeket,

de pajzsunk volt e tornán

az erős szeretet.

Mit beszéljek már most

a régi csatákról?

Leszakadtál rólam,

mint gyümölcs az ágról.

Nem vitatkoznék azon,

hogy ki üdvözül.

Bársony palástod kicsúszik

kezeim közül.

Semmi sem tud immár

visszatartani téged.

Szíved tükre páros zöld tó,

sorsomból elmúlásba réved.

De egyszer majd átlépsz

a lélekhatáron

s kihűlt nyomaidat

újra felizzani látom. 

 


 A szív tele

 

Ez az a tél,

amiben én nem élhetek.

Homályos lápon égnek

lidércfény énekek.

Bús boszorkány borzos

fagy-haját

magukra aggatják

néma, kacska fák

s fejüket ingatva hallgatják,

mit beszél

révülten a vén bolond vajákos

kerge szél.

Beteg meséket fon egybe

tévelyegve

e borús világba szorult

kába elme.

De kit érdekel,

hogy a káosz mit érez?

Én nem tartozom

a szív teléhez.

Nem tartanak rabságban

sötét képzetek.

Kitárt lélekkel szívom magamba

az Életet.

 

 

 

A por beitta

 

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez) 

 

Csapzott homlokod mögött

látomások égtek.

Atomjaid között bújt meg

annyi titkos vétek.

Ha volt-e lelked,

nem sejti senki.

Lázas lidércfényed

portréd átderengi.

Tollal nyüszítettél

szeretetre várva,

papírra vetkőztetve,

tehetetlen árva.

Kapaszkodtál a létbe,

de a vasak tolultak.

Véletlen volt végzeted,

akár csak a múltad.

Bújhattál a hold mögé.

Véshettek a kőbe.

Nem az Olimposzra vittek,

hanem temetőbe.

Talányos rettegés

uralta életed.

Elmúltál

és a por beitta éneked.

 


 

Győzni meghajtott fejjel

 

Gyűlölnek Nevedért,

mert kemény a szám.

Igéidből raknának

máglyát alám.

Szétszórnák csontomat

trágya ganajnak,

mert nem hódolok

az emberi fajnak.

Átkokat sziszeg rám

viperák népe,

mert nem szórom gyöngyöd

a disznók elébe.

Feketén-fehéren

Golgotád járom,

mert nem hasalok

a bálvány oltáron.

Mulatnak rajtam:

íme az ember.

De győzök,

Előtted meghajtott fejjel.

 

 

Felgyújtom a lápot

 

Eltévedtek mind,

kik a tavaszt keresték.

Az állott levegőből

potyognak a fecskék.

Az alvadt égben

penészedő felhők

szélcsendre sírnak

néma kesergőt.

S a poshadó tájat

álomkór dajkálja

egyhangú, tehetetlen,

béna elmúlásba

e délibáb előtt

lejtve csalfa kígyótáncát,

békéről susogva

teszi elmédre rabláncát.

Nevemet szajkózva

hit nélkül, hidegen

lassan hályog nő

tetszhalott szíveden.

 

Engem hívtál?

Hát felgyújtom e lápot,

felkavarva

tespedt lelkivilágod.

Érezzed belülről,

lángom hogy éget,

s mennyire gyűlölöm

A hazug békességet.

 

 

Szerző: b.cermidoff  2011.10.30. 21:23 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

 

Ez Szerelem!

 

Szeressék mások az izzadtság szagát.

Én inkább Veled megyek.

Forró, fűszeres, lét-lehelet vagy.

Bordóra fested a vak eget.

Zuhanjon más aléló kőként

vissza a porba nedvesen.

Lángoló főnixszé tesz érintésed,

szivárvány szívű Kedvesem.

Hajszoljon más tűhegynyi álmot,

amelybe bezárja önmagát.

Elmédbe foglalva részeddé válok.

Átölelek egy néma fát.

Keressen más szűk nyirkosságot,

ahol a fülledtség eltemet.

Véred a szívemen gyújt örök lángot

trónodig emelve lelkemet.

Kívánja más a bomló húst,

mit megmásznak a döglegyek.

Mámoros magasság mennyedben vár.

Rajongó porszemed hadd legyek.

 

 

 

Tavasz

  

Tudat alatt és természet felett

rezegnek titokzatos jelek.

Nem tudhatod, ám de sejtheted,

mi járja át minden sejtedet.

 

Átadják egymásnak ízek-idegek

a hajnali füveket borzoló hideget.

Hallgatagon rejtegetik benned a mélységek

az öntudatlan szendergő szív-reménységet.

 

Ösztönöd fürkészi, mit súg a kósza szél.

Ősi lantok húrjain lúdbőrözve beszél.

Egy rég elfeledett nyelven ébresztve alvó géneket

mond a föld porának zönge éneket.

 

Arról, hogy hiába búg benned a téli bús magány

s hiába károg recsegve a varjú a puszta fán.

A csendesen lázadó makacsság a tavasz terhét hordja

s lassan éled a kéreg alatt a sarjadás akkordja.

 

Egy vércsepp kihajt a fényre s boldogan dalolni kezd

ördögűző, győzelmes szerelmi éneket.

A vén, bolond halál önmaga felett mond ítéletet,

mert semmi sem győzheti le az Életet. 

 

 

Csillag

 

Szívembe zártam egy csillagot,

mit többet el nem engedek.

Nem vonzanak a hamis rejtélyek

s távoli tengerek.

Nem követek sok csalfa fényt,

mely mindig elhagyott.

Könnyeim mossák öt sebét

Annak, Kivel egy vagyok.

Bánom is én, hogy miről zengnek

léha kis dallamok,

angyalok lantja szól bensőmben

s ájultan hallgatok.

Vérével írta be sorsomba

gyönyörű Nevét,

Az, Aki által rút haldoklásból

Életté vált a lét.

Mint zongora billentyűzetben

elefántcsont és ében…

Aranyba foglalt gyémánt lettem

Lelke ölelésében.

 


Play-station

Mottó:
A hókuszpókuszra oly nagy a kereslet,
hogy már a bölcsek köve is aranyeres lett.
Olyan a világosság nélküli tudomány,
mint huhogó bagoly egy üres koponyán.


Luca székén pucsít az emberi elme
s buzog a magasba erejét feszítve,
hogy az alagsorból önmagát felküzdje
zászlaját feltűzve a hetedik szintre.
Bátorítja egóját: ha e show-t kiállod,
jutalmad lesz néked saját kis világod.
Miközben ezt mondja, ideje sem marad,
mert az ócska palló alatta beszakad.
Magához tér, mint a pokol örökös vendége.
Nem segít a bűvésztrükk, se Münchausen cége.
A hangosbemondót hallja mielőtt elmerül a lébe:
sz*r alá merülés! Cigarettaszünet vége!

Ajánlás:
Vándor, szíved óvjad jobban mindennél,
nehogy örökre száműzött legyél.
Igaz Élet kútfejéről válaszd inkább üdvödet,
bolondok aranya helyett a drága Szegletkövet

 

 

 Keret a szóköz körül

(Herr Kindmacher songja)

Folyékony aranyba
foglalnák kezem,
Amikor a papíron
tollal vétkezem.
Létrát támasztok
egy porszem oldalának,
hogy felérjem ésszel,
milyen a nagy átlag.
Szellememet a palackból
jól kieresztem,
megnézem, hogy nő-e szőr
a Mount Everesten.
Kisbaltával pucolom
az ablaküveget.
Egy véna a guanóban
a hadüzenet.
Fú, de bazi sztár vagyok,
mindenki nyomat.
Mistic rúzzsal vakolom
a guillotine-omat.
Összetöröm szívedet,
nagyon remélem.
Megdögölhet minden nő,
csak az enyém nem.
Fogaim közt sárga rózsa,
csupa szeretet.
Lájkojjá’, mer’ kitépem
az ütőeredet!



 

Felragyog…

 

Istenem, bocsájtsd meg énnekem

széllel bélelt énekem.

Merek gyermeki énemmel

eggyé válni éhemmel.

A Szeretet koldusa vagyok,

de a világba öltözve megfagyok.

Emelj fel engem vakságomból,

ha rémült szívemben vihar tombol.

Segíts, kérlek, estemben,

ne tévedjek el a testemben.

Végy szárnyadra drága Lélek,

ne legyek bolondja minden szélnek.

Az Igazság tükrében megtisztul éltem

a vértől, mely a kereszten onttatott értem.

S törékeny szívemben felragyog

Lényed, mint a csillagok.


 

 

Több, mint hódító

 

Az én Kedvesem győztes harcos.

Szivárványfénye ködöt taszít.

Lelkemből elkergeti a varjakat.

Lantja szívemben lángot szít.

Nevét lélegzi a föld,

mikor a felhők könnye hull.

Ünneppé válik a lét

s keze alá simul.

Mikor hadiösvényen jár,

lába nyomába lépek én.

Zászlaját csendben viszem mögötte

a csaták mezején.

A pokol büszkeségén tapos.

Páncélja ragyog, mint a Nap.

Kezében szikrázó pallos.

Körötte démonok hullanak.

Az én Kedvesem Élet forrása.

Igéje bátorító.

Felemelt a porból szívére,

Aki több, mint hódító.

 

 

Harag

 

Izzó tűzgömb a szívem,

forrongó bolygó, s haragja

Makacsul lobogó lánggal ég,

benne fortyog a tenger habja.

Kérdések kartácsa korbácsol.

Egómban felingerli a szelet.

Dühöngő viharrá dagadva arat

a haragvó képzelet.

Előtörnek a tudat mélyéből

gyilkos lávafolyamok.

Őrjöngve zúdul a vér ereimbe,

ha a harag foglya vagyok.

A lángoló űrben válaszra vár

minden mardosó kétség.

Kozmikus lázban szenvedő elme

várja a Szellem hűs érintését.

Mustármagnyivá zsugorodik

egyetlen reményem.

Uram, szabadító esődért esdeklek

a vöröslő égaljú éjben.

 

 

Őszinte bohóc

(Han Bingli songja)

 

Fákról hulló rozsda,

halott levelek,

megint rám unt a hűtlenség,

eggyel kevesebb…

Hányódok sorstól-sorsig

s hol beengednek,

testemet elfogyasztják,

dobják lelkemet.

Hisz kinek kell e házaló,

ki szívét kívül hordja

s őszinte bohócként lesz

a szerelem bolondja,

boldogan ölelve magához

egy meghitt pillanatot,

melyet a szentnek hitt érzés

tévedésből adott?

Avagy hamis vigaszt vesz

a boros pohárból.

Szőlő vérére hajol

- szép emlék a nyárból.

S este fájón markolja

azt a párnavéget,

melynek gyilkos illata

jaj, pokolként éget.

Szélfútta porszem vagyok,

vágyak játékszere.

Szívembe mart egy emléket

a hiány kényszere.

Mikor senki sem lát,

Nevedre könnyezek

s összetört szívemre simulnak

átszegezett kezek.

 

 

 

 

Agymenés

 

 

Látom, baj van.

Forró a homlok.

Feszül a koponya.

Az agyvelő fortyog

 

Keresel mindenütt.

Nyílnak a könyvek.

Izzad az egó.

Az akarat görnyed.

 

Zaklat a múltad.

Jönnek a könnyek.

A jövőt lenyúlná

zöldszemű szörnyed.

 

Tajtékzó szájjal

firtatod éned:

miért nem vagyok

Én is egy géned?

 

Becsődöl a tudomány.

Felsül az ész.

Az emberi elme

a semmibe vész,

 

mert egy kiszáradt fának

gyümölcse érett

s kriptafalak közül

kihajt az Élet.

 

Nem szegezhettél

örökre kereszthez.

A szegletkő vagyok,

Akitől rettegsz.

 

Nem vagyok bálvány,

mit ráraksz egy sírra.

A Szó vagyok,

makacs, szívlakó csíra.

 

A valóság elég,

hogy észhez térítsen?

Nietzsche meghalt.

Aláírás: Isten.

 


Ébredés

Bőröm alatt hordozom
Neved eleven lüktetését.
Borsódzik bensőmben az ébredés.
Nyújtózkodik a lét.
Formálódik a félhomályban
s lassan alakot kap
egy félszeg lámpás tűzgömbje.
Felkel bennem a Nap.
Ritmusodra feszíti vér
a szűk érfalakat.
Illatos harmat száll a porra
a szivárvány alatt.
Bizseregve ébred a forrás.
Titkokat súg lelkembe.
Ezüst mintát hímez habja 
míg gyöngyöz elmerengve.
Szemem egén felhőtlen kékség.
Beléd pezsdülök én.
Szívem szívedre helyezem
a Kőszikla tetején.



 

Homokóra

 

Átlátszó börtön

kristályfalakkal

rád zárult egyszer

és tényként marasztal.

Folysz együtt a tömeggel

s hiába várod,

hogy odakinn meghallják

néma kiáltásod.

Magával ránt, lefelé húz

a halálos örvény.

A percek gravitációja

kegyetlen törvény.

Minden magas teória

gyáván cserben hagy.

Tehetetlenségednek

rabszolgája vagy.

Mint egy megunt játékszert

könnyedén átlépnek

a fejed fölött bezáruló

szabályszerűségek.

Tébolyodott szívedben

sejtelmek égnek

lényegtelen részeként

a véletlenségnek.

Átkozod magad,

hogy nem jöttél rá korábban,

csak egy porszem vagy

egy szörnyű homokórában.

Makacs imáddal

hívod azt a Kezet,

melytől darabokra törik

e sátáni szerkezet

és friss, szabad szelének szárnyára

vesz az Élet

az örökkévalóságba

felemelve téged.



 

Vértanú

 

Emelt fővel megyek végig.

Elvonul a sok évszázad.

Csak lélekhang ér az égig,

ezért szájam némán lázad.

Arénák falai közt

disznók előtt gyöngyözött vérem.

Eleven játékszer voltam

egy mocskos, vandál játszótéren.

Hányszor vakítottak meg

vagy törtek kerékbe…

S mulatott kínzásomon

az utca söpredéke.

Börtön, éhség, üldöztetés,

gályarabság vártak

vagy koponyám dísze lett

egy bálványoltárnak.

Pogányok nyilaitól

átlőve elestem.

Szörnyű lángok közé alélt

megkorbácsolt testem.

Meggyaláztak, megköpködtek,

megköveztek nyíltan.

Nem kárhoztattam őket.

Még csak nem is sírtam.

Kétezer éve

könyörgőn néznek Rád a Fiúi szemek:

Atyám, bocsáss meg nekik,

nem tudják, mit cselekszenek.

  

 

Eleven lámpás

 

 Ülök a szabadság közepén

talpig rozsdás vasban,

mint élőhalott bálvány,

míg eközben lassan

utolér átváltozásom

főnix fészkem ormán.

Emberi fáklyává nyílok

tűzszirmaim bontván.

Lángok palástjával

betakar a lenge szél.

Halhatatlan szívemben

százezernyi szent beszél.

Parázstollaim hada

táncot jár a légben.

Angyalkéz simul a lanthoz

a vibráló égben.

Idáig csak haldokoltam.

most igazán élek.

Lázadó dalt énekel bennem

az örök Lélek.

Ti raktatok máglyát nekem

lángoló betűkből.

Eleven lámpássá lettem,

 kit a sátán gyűlöl. 


Szerző: b.cermidoff  2011.10.17. 00:20 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus ember versek

 Eleven szenet öleltünk

 

Szivárványt lapoztunk

könnyed ujjakkal.

Betakart minket

szárnyával egy angyal.

Szemed ablakán át

szívedbe néztem.

Lámpásod fénye

én puha fészkem.

Lelked lantján

szent szavak szóltak.

Új életre keltek Benned

reménytelen holtak.

Tavaszod sugarán

minden kivirult.

Megszégyenült a halál.

Menekült a múlt.

Felemeltél engem.

Csodákban fürödtünk.

Muzsikált a mennyország népe

körülöttünk.

Forró gyémántok gurultak

szívünkből szerte széjjel.

Eleven szenet öleltünk együtt

egész éjjel.



 

Puszta

 

Nomegaztánban esett a hó.

A tevék patája alatt a homok égett,

olyan dermesztő hideget zenélt

bennem az emberi természet.

Délibábok közt vezetett utam.

Lelkemre csavartam a meleg sálat.

Jobb időkről álmodozott a hajcsár.

Ködöt lehelt terhe alatt az állat.

Kezemen fagyos kéreg volt a kesztyű.

Egy álló hete nem láttam a napot.

Csak a sivatag hajója nem feneklett meg ott,

ahol már az egó is léket kapott.

Megkövült szavak záporoztak rám,

célt tévesztett ítélkezések.

Ám hiába borított be forró vérpalást,

nem hagyott halni az Élet.

Koldussá tettem önmagam.

Eldobtam minden földi értéket.

Csakhogy elszakadjak a múlandóságtól

s szabadon szerethesselek Téged.



 

Modern

 

Sétál a szavak közt

csípőre tett kézzel

a betűk nagy zsonglőrje,

Hexensusszos Lézer.

 

Lökhajtásos csókokat

dobálgat a Múzsának,

hátha szabadítója lesz

szőrös nyelve gúzsának.

 

Gumimakaróni húrján

kósza ihlet kóvályog.

Repedező dobhártyákra

rászakad a szóvályog.

 

A csodálók kíváncsi raja

még sohasem látott

ékezetek s központozás

nélküli pusztaságot.

 

Nincs egy árva nagybetű sem

a mondatelőben.

Tetőzik az izomláz

benn az agyvelőben.

 

Tehet egy szívességet

a nyelv buzgó őre.

Vonuljon el bujálkodni

a mágneses mezőre.

 

Szellemi táplálékot oszt

a korszerű lélek.

Tintás kondérja felett

legyek döngicsélnek.

 

A hatalmas kanálban

bizony nincsen semmi.

Tessék mondani,

ezt mind be kell venni?

 

 

 Gyengéd hang

 

Földig hajoltak a fák.

Így lett az erdő pusztaság.

Átvágtatott a tűzvihar a dombon.

Reszketegen pislákolt a parázs a hamvadó lombon.

Nyomában kettészakadt az ég.

Kegyetlen gyémántesőként hullott alá a jég.

Ami eddig nem hódolt be, legyőzőre talált.

Megadón ölelte magához a táj a halált.

Szörnyű pillanatképpé merevedve,

nyitott szemekkel feküdt a farkas, a medve.

Madarak fészkét hurcolta a megvadult ár.

Örvényén keringett egy döglött szamár.

A természet égi korbácsütések alatt nyögött.

Szúrós esőcseppek verték az ezernyi rögöt.

Aztán hirtelen félbeszakadt minden.

Még a vér muzsikája is elcsitult alélt ereimben.

S egy gyengéd hang szólt az ijesztő csöndben:

szeretett gyermekem, vigasztalni jöttem.



 

Vélemény (rap)

 

Az emberi állat

egy olyan lény,

kinél hamar kinő

a vélemény.

Mindig számolni

kell vele.

A múlandó hangulat

fegyvere.

Egók porondján

szócsaták,

dübörgő betűk,

mint lópaták,

eltaposnák

a Lelkedet,

de hozzáérni

nem lehet.

Magasan felettük

kitárja szárnyát

és beragyogja

az elme árnyát.

Hisz a halandók szava

meg nem rontja.

A nem láthatónak

nincs gyengepontja.

 


 

Az oroszlán

 

Mennyei tükör,

szép, szomorú arc,

megviselt Téged

e kiújuló harc.

Tépett vitorlákkal,

de győztesen

megtérek Hozzád,

Kedvesem.

Az oroszlán,

kit az ebek téptek

s lándzsáját döfte belé

ezer sunyi vétek,

immár megnyugszik

szíved fészkében.

Pedig haragja súlyos volt

sötét, mint az ében.

Vedd hódolatomat,

dicsőséges Úr.

Hálás lelkem harangján

örömdal kondul.

Szivárvány húrjain

angyalok zenélnek.

Fogadd magadba hangom,

legtisztább Ének.

 


 

 

 

Inkább...

 

 

Annyian kísértek,

míg etetted őket,

de inkább választották

a puccos temetőket

a keselyűkkel járó

rémalakok.

S csak azok maradtak,

kiknek az Illés lelke adatott.

Elcsalta hát a szirén ének

a birkanépet,

melynek gyomra a pásztora

s most a farkas farmján béget

csapdába esve

feledve Téged

egy olyan haldoklásban,

mely többé nem ér véget.

Uram, adj nekem

vas akaratot,

mely a világ előtt

sohasem dadog

és inkább tagadjon meg engem

léha testem,

mint hogy szívem

Helyetted mást kövessen.

 

 

 

 

 

 

 

Hadd váljak haboddá

 

Addig lapozza a halandó

a földi szerelmeket,

míg lyukassá kopnak az évek

és a lényeg kinnreked.

Öregedő kezeink közül

kicsúsznak álmaink

s tehetetlen belenyugvással

viseljük el, amint

zászlóinkká válnak

egy céltalan utazásban.

Keressük a tökéletest

egy elnagyolt képmásban.

Homályosuló szemekkel

támaszkodunk a ravatalnak

mosatlan kezekkel,

mert a tiszták korán halnak.

És az ember

annak a keréknek lesz a bolondja,

melyben megtöretik

szíve is, akár a csontja.

De én, lázadó,

csak Neked hajtok térdet,

mennyei trónról áradó

drága, örök Élet.

Ne vigyél engem át

a másik partra.

Hadd váljak haboddá,

vegyél a hátadra.


 

 

 

A nagy szélhámos

 

Színes virágokba bújtatott

rozsdatemető,

rózsába font kígyó,

álnok kötekedő,

baráti jobbnak álcázott

halálos tőr,

angyali mosolyú,

aljas szózsonglőr.

Aranyozott penész

lelke titkos ruhája.

Mocskos szíve tövéről

átkot virágzik szája.

De teszi ezt mind

szemrebbenés nélkül

s egy-két alattomos szúrással

próbálkozik, végül

hogyha még ez sem jön be,

őszintésdit játszik,

aztán balekjaitól

beszedi a gázsit.

Lepereg arcáról

az ájtatos máz.

Kivigyorog alóla

Samu, a csontváz.

Ne hallgassál rá soha,

akárhogy is lázad.

Az Igazság Sziklájára

épült a te házad.

 

 

 

Ördögi kör

 

 Egy reménytelen szerkezet

szétrobbanni készül

saját fojtó ölelésében

és elfásul végül.

Ám kényszerű pályáján

a forgást előlről kezdi.

A megszokott témákat

újra szerkeszti

a zsibbadt agyban

az a pár gondolat,

mely mozgásban tartja

a hormonokat.

Cicázva fellobban

és könnyen lelohad,

mint minden múlandó,

mi egyszer elrohad.

Az élő anyag sorsa

csupa véletlen.

Az időzítés pocsék,

Az eredmény életlen.

A könyörtelen vasfogak

lassan széteszik,

addig is szenved attól,

hogy létezik.

Ó, Uram, hozz végre frissességet.

Elfáradt elmémet járja át Élet.

Hadd dobjam le Nálad,

mi hitemben gátol.

Szabadíts meg, kérlek,

az egóm súlyától.

 

 

 

 

 

A próféta

 

 

Tüzet viszek csont lámpásban.

Eleven szén izzik bordáim közt.

Messziről rettegi ellensége

a két lábon járó üstököst.

 

Saját átkukba hullanak

kifordult szemű vajákosok.

Arat köztük a parázsló métely,

amit magamban hordozok.

 

Hiába őrült énekük, táncuk.

Nem oltja el a zsarátnokot.

Lángolva szakad minden láncuk.

Nem tartja vissza a látnokot.

 

Forró rubint gyöngyöz az ajkam.

Kígyókon, skorpiókon járok.

Acsargó démonhad lábam szőnyege.

Köpnek utánam a lélekkufárok.

 

Angyalok pallosa jobbkezemben,

szivárvány palástja hátamon.

Koldusként, mégis győztesen

életem Atyámnak átadom.

 


 

Szabadulj

 

Ha a szívedre ülő könnyharmattól

nehéz lelkivilágod,

ha a jelenedre köd telepszik

és jövődet nem látod,

ha a papír s toll násza nem terem

csak penészvirágot,

ha az emberi szellem dohos taplója

nem fog többet lángot,

ha csődöt mondanak a fennkölt elvek,

melyeknek éveidet szántad,

ha kerge szélkakas életedben

majma voltál sok délibábnak,

ha múló, léha szerelmeid sora

teljességet sohasem ad,

ha puszta léted gyógyíthatatlan, sajgó seb

s elátkozod magad,

ha már nem látod a cső végét

és elnyelni készül a kozmikus magány,

szabadulj, hagyd, hogy egód kilépjen végre

elefántcsont tornya ablakán.


 

Szerző: b.cermidoff  2011.10.04. 00:45 Szólj hozzá!

Címkék: regény novella irodalom isten jézus keresztény krisztus versek novellák

A nyelv bűne

 

Fecseg a felszín,

hallgat a mély.

Épp elég ok arra,

hogy félj.

 

Mert ha felkavarod

ezt a sátáni elegyet,

csattogni kezdenek

gigászi protézis hegyek.

 

És megnyílik a torkon át

a pokol gyomortája.

Fertelmes gőze

felböffen a szájra.

 

Sejttetni engedi

a legszörnyűbb rémálmot,

melyet élő ember

valaha is látott.

 

A nyelv bűnét,

mely a gyehenna tüzét szítja

s ki csapdájába esik,

azt halálba taszítja.

 

És lángra lobbannak

roppant nyáltengerek,

hogy szénné égessék

a legszentebb Nevet.

 

Életre kelnek

gyilkos, ártó szavak.

Sötét mélyükből

fröcsögnek Rá savat.

 

De a szeretet fényénél

a kárhozat csak tátog,

mert az Élet szentségén

nem fog semmi átok. 

 

A Folyó

 

Ülök a Folyó partján,

én, örök diák

s visszhangzanak szívemben

fény melódiák.

Lelkemmel nézem tükrét

s látom, mit Isten lát.

Befogadom bensőmbe

a tisztaság dalát.

Nem hiányzik a fecsegés.

Tartalmas a csend.

Ezer gyümölcsöt terem

a valóság idebent.

Örök Élet adója,

lázadó remény,

főnixtollat ringat

lágyan tetején.

Szivárványba öltözik

s csodás táncot jár

gyönyörű vizén

mennyei sugár.

Békességes partján

lényem elcsitul.

Szomjazó szívemre

szent permete hull.

Nem diktálhat az idő,

hol megújul a lélek

és én mindig

ugyanabba a Folyóba lépek.



 

Reg’ out

 

Máma’ e helyet az is elhagyja,

aki ragaszkodott hozzá,

Így válik e drága puszta

szűk kis fadobozzá.

Bohó vándora hűtlen szívéhez ölelve

hogy dédelgette!

Boldogan szívta magába szellemét,

miközben szállt felette.

Itt ringatta a szellő

eszmélése fészkét,

az amely most viharrá lett

s ezer kapcsot tép szét

maga után

mérföld mély sebeket hagyva,

melyekből

forró vérláva lövell a magasba.

Könnytengerrel keveredve

e halálos, sós áradat

elsöpör minden értéket

s csak az az Egy marad.

Ó, sasmadár, szeretlek.

Tárd ki szárnyad s vissza se nézz.

De ha meg is haltál e tájnak, tudd, én nem feledlek.

Szívemben élsz.



 

A porszem

 

Nem térdeplek

léha szerelmek emlékeinél,

melyekbe kapaszkodik

a romló test míg fél.

Roskatag bálványoknak

nem csókolok kezet,

miket könnyedén elfúj

a gyatra emlékezet.

Nem vagyok szalmaláng,

mit hánynak-vetnek

a bolond lyukból fújó

oktondi szelek.

És nem vagyok

a Petri csészén tespedő béka,

min uralkodhat

a hormonok játéka.

Baromnak túl okos,

démonnak renyhe,

angyalnak erőtlen

rémálomnak enyhe.

A lélekről

mélyen hallgat a génkészlet

és az agyturkászok

is csupán gépészek.

Egójuk fényénél,

e furcsa laborban

keresik a választ

lábuknál a porban.

Ám én az életemet

nem a sárban élem.

Porszem vagyok ugyan,

de a Kőszikla szívében.

  

 

 

 Levegő

 (lábjegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

  

Vagyok, mint levegő,

színtelen, szagtalan, íztelen.

Mered Rám a sivatag világ.

Vaksi szemgödre víztelen.

Lelke fekete lyuk.

Egy féregjárat

nyeli el benne

a múlandó csodákat,

melyek megjárják

az anyag mocsoktengerét

és megint fordul egyet

a nyikorgó mókuskerék.

Felbukkannak újra

az idő szövetén át

s a makacs minta

ismétli önmagát.

A pillanatok

ugyanabba a tűbe fűznek fonalat.

Kárognak a varjak a tetemen.

Nincs új a nap alatt.

Az ember, mint ostoba strucc,

fejét homokba dugja.

Mert csak érzékeinek hisz,

holott tudja,

hogy az igazság

mindenütt utoléri,

hiszen levegő nélkül

nem lehet élni.

 

 

 

Magánügy

 

Lehetett volna magánügy.

Megint csak egy ember,

Kinek nincs szüksége védelemre

és megalkudni nem mer.

De ez az ügy már kinőtte

repedező héját

s gyülekeznek a hegytetőn

a varjak és a héják.

Ismét csak egy eset,

mire nincsen törvény.

Felkavarja lelkedet,

mint egy baljós örvény

s mindent, mibe kapaszkodsz,

kicsavar tövestül.

Bejáratott világod

cserbenhagy restül.

Alapjaid megrendülnek.

Vihar dúl szívedben.

- Micsoda az igazság? –

kérdezed ijedten.

Bárcsak elnyelne a föld,

hogy ne kelljen látnod

tiszta kézzel elkövetett

szörnyű árulásod.

Maradhatott volna

a kárpit és a fal között,

hova egykor

néma tanúként költözött,

Az, Kinek az egész emberiség

személyes ügye.

De mégis makacsul kihajtott

a holt vessző rügye.



 

Oldalborda (?)

 

Fogod a vörös húst

és megkövül a szíved.

Azt hiszed, lángolsz,

ám elméd jéghideg.

Mint egy parcellára,

úgy nézel a nőre.

Tulajdonként kezeled.

 Már nem izgat a bőre.

Csak azt kívánod,

hogy teremjen néked

durva ekéd nyomán

újabb nemzedéket

s kéretlenül, némán

elvetett magod

fogadja be szó nélkül,

amikor akarod.

Nem kérsz soha semmit.

Prédálsz, mint a pogány

rabló-hadjáratán

az erősebb jogán

testeddel és véreddel

kötve szövetséget,

mely a legszentebb érzésre

csúf bélyeget éget.

Még mielőtt megkövülsz,

meríts frissességet,

abból a kútfőből,

mely maga az Élet.

Hagyd abba e haldoklást.

Akarj igazán élni.

Hímpávián helyett

legyél végre férfi.

 

 

Válasz

  

Tengődsz saját vegetálásod terében,

sorstalan árva,

míg haldokolsz

egy ember alakú koporsóba zárva.

Hiába firtatod a húst,

e vörhenyes zsarnokot,

rád lakatolja

hormonoktól zsongó csarnokod.

Lelked csak szenved

megoldásra várva.

A puszta lét

véreres árnyat vet sátorod falára.

Halálra ítélt kérdésedet

a cinizmus érvei védik,

nehogy felhallatszódjék

végre az égig.

Mi az az ok,

miért naponta újra éled

benned

halni járó, lázadó reményed?

Csupán az, hogy e cinkos falak közt

már fészket rakott a Válasz,

mely kesztyűt dobott

a kérlelhetetlen elmúlásnak.

 

 

Temető

 

Ijesztő, hogy mennyi itt a holt.

Egy halotti maszk a világ.

Meszelt sírokon züllik a sok zombi.

Rikít a tengernyi művirág.

Aranyozott bálvány mered rád

üres szemekkel,

gallérján műanyag érdemrend.

Íme az ember.

A legyek urának hazugságokból

díszes színpad épül,

melyben csak az válik szentté,

ki meghal feltámadás nélkül.

Észre sem veszed romlásod

s már te is alig várod,

hogy kurafiaknak emelt oltáron

lelhessed halálod.

Igyekszel, hogy életedben

megkoszorúzzanak

és eleven kriptává

tehessed önmagad.

De akad, Ki makacs hűséggel

még ekkor sem sirat el téged.

A temetőkben is kinő a fű

s egy Mag benned is éled.

 

 

 

Kísértethajók

 

 

Hogy is érthetnék

a Kőszál némaságát

azok, kik

a lebujok bordalát imádják?

Hogy is szerethetnék

kemény tisztaságát,

kik trónjuknak választják mind

a semmi ágát?

Mert azok oltárt építenek

a múlandóságnak.

Önnön délibábjukról

zengenek ódákat.

Kiknek szélkakas díszeleg

életük hajóján

vitorlaként

és a vak végzetük a kormány,

azoknak az iránytű

felesleges kacat,

mert lelkük ablaka

mindig sötét marad.

Kenyerükké vált már

a butító mákony

s a Világítótorony nekik

halált hozó zátony.

 

 

 

 

 

 

Száraz fa magja

 

 

Összesúgtak

a hegytetőn a fák:

csak ezen az egyen

nem nyílik virág.

Hasztalan kacérkodott vele

a múló tavaszok sora,

nem termett tán e meddő tő

gyümölcsöt soha.

És az ősi cédrusok

borzongva néztek a száraz fára,

ki örökké akart élni

s emberi húst öltött magára.

De fájdalommal eszmélt,

eljött az ideje,

Kit igazán szeretett,

el kell hogy engedje.

Hisz aki kisarjadt,

annak az a sorsa,

magját learatják

és marad a torzsa.

Ám hiába csitult

a szörnyű magtár mohó éhe.

Mégis örömhírt hoz világra

a hegyorom méhe.

Halandó még nem tudja,

csak a cinkos föld, ki vérem issza,

Hogy a legyőzött sír

már többé nem fogadhat vissza.

 


 

 

 

Szerző: b.cermidoff  2011.09.22. 00:49 1 komment

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

Mások terhe

 

Rezdül a levegő teste

mikor üzenetek járják át.

Feszül az éteri gerinc.

Lúdbőrzik rajta a hát.

Tülekedő betűraj

tudattalanná ájulja magát.

Mikor az egó önkifejez,

szavakból épül a gát.

Egymás mellett elsikló

egyesek és nullák

íztelen, szagtalan,

eleven hullák.

Kiáltásuk magánügy.

Létük érdektelen.

Közömbösen nyeli el

a világegyetem.

Belefúlnak a zajmasszába.

Nincs, aki segíthet.

Elnyomja őket a tömegmagány,

mint egy ócska csikket.

Ó, én agyatlan versgyár,

arra ébredtem egyszer,

hogy a firkász is fájni tud,

mert ő is egy ember.

Hagytam, hogy az akáctövis

szívemet szaggassa

s könnyek közt emeltem

mások terhét magasba. 

 

 

Altatódal

 

Máma’ béke van,

hát béke a hold alatt.

Egy rémálom sorozatnak

vége szakadt.

Megmártózom újra

Lelked csendjében

és Beléd bújok,

mint egykor régen.

Benn nem bömböl

a megvadult szél

s a szerelmes csend

Rólad beszél.

Drága nyugalmad

rejtekében

barátom lesz

az éji ében.

Ölelésedben,

a bűntől távol

őrzi elmém

az angyaltábor.

Elringatsz

s megtalál a legszebb álom.

Szíved mélyén

élem valóságom.

 

 

 Könnyű a léptem

 

Könnyű a léptem.

Lebegek

súlytalanul

a föld felett.

Nincs nyomatéka

a szavamnak.

Láthatatlan sínek

haladnak

eltéríteni szívem

Ellened,

de lázadó mozdonyom

Szellemed.

Eleven szénként

lángoló

erőskezű

Pártfogó,

a beteges éjt

letépve rólam

fájva felizzítasz

a szívkohóban

 s magasra

emelve az Életet,

a halál felett

hirdetsz ítéletet.



 

Logosz

Kitárt szárnyakkal
vitorlázok a szabad szélen.
Hátára hasalok
s látni vélem
a felszín alatt
a béke arcát.
E megkínzott táj
megszenvedte sarcát
a világ s a bűn
romboló terhének.
Hadd szóljon végre
Életről az ének,
hogy megnyugodva
magához térjen
a lélek
a csontokkal határolt térben
és kicsírázzon
a Gondolat
a feszülő
bőrborítás alatt.

 

 



Vihar után

 

Cikázó villámokkal

az üvöltő vihar elvonult.

Gyengéd szavad rám hajolt

s elpárolgott a múlt.

Frissesség harmatcseppjei

remegnek a pillanatokon.

Ránk köszön a meghittség,

mint rég látott kedves rokon.

Terítsd rám, Szépség

mennyei palástodat.

Hadd húzódjak sátra alá,

hol kegyelmed fogad.

Illeszd szíved szívemre,

hogy összeforrjanak

és légy pecsét lelkemen,

mely úgy ragyog, mint a Nap.

S egész valóm Neked zengi

a felhőtlen öröm dalát:

íme, itt jön a Hódító,

Ki legyőzte a halált.

 

  

Giccs

 

Könnyed képek,

tetszetős szóhasználat,

gördülékeny stílus -

az emberi vadállat.

 

Egy frázist beszúrni,

aztán ellibbenni.

Kívül áramvonalak,

mögötte semmi.

 

Légnemű témák,

miket egy gyermek un.

Virtuóz giccstárlat.

Bűvészkedő faun.

 

L'art pour l'art szóhuzat,

feledhető fáma,

az öngyönyörködtetés

magas tudománya

 

Jól vigyázz, barátom,

be ne csapjon téged.

Kerüld el e parfümös,

cukormázas mérget.

 

Nem ártalmas szellem.

Nem irigy senkire.

Csak az Igazságot

kerüli messzire.

  

 

 

Bálványimádó

Életet hazudsz a képekbe,
miket tollad papírra táncol.
Kárhozott lelkek füstje a tintád,
amely a sárhoz láncol.
Csalóka szavak csillámporát
szórod az elegybe,
penésszel csipkézett rozsdakristály,
mit a kígyó fon egybe.
Nyállal kevert cián a zöld,
romlott vér a barna.
E sóhajok hídján nyüzsög
a pokol minden barma.
Megidézett kurafik,
akasztófavirágok,
kiknek oltárán áldozol
és nevüket imádod.
Ifjú éveidet
torkon ragadva
viszed a guillotine alá
veszni a vérpadra.
Hátha drága erejüktől
mégis újra éled
elevenen rohadásra ítélt
televényed.
De csak játszik veled a képzelet.
Megcsalnak érzéseid.
Gondosan megalkotott világod
az Igazság fényénél szétesik.
Feldobott játékszered
lezuhan csörögve.
Hiába ér délibábod az égig.
Holt maradsz örökre.

 


 

Drágakő

 

Drágakövet hordok szívemben,

eleven szenet.

Mennyei parázs illata

a legdrágább kenet.

Melegénél megszállva

keres menedéket

a hiábavalóságtól

meggyötört sok lélek.

Fellobbant bensőmben

a Szellem lámpása,

hogy fényénél mindenki

az Igazságot lássa

s megvakulva kihunyjon

az emberi hiúság,

hogy a megtört szív ím

megtagadja húsát.

Angyalok zenéje

gyöngyharmatot hint

és a szomjas lelkek

befogadják mind.

Gyönyörű Terhem

magukban hordozzák,

mikor tiszta hangom

egyként visszhangozzák.

 


 

Hadd legyen

Hadd ne legyen most
drámai a dal.
Hadd frissülhessek fel
csengő hangoddal
és engedd, kérlek,
hadd gyönyörködtessen
a tisztaság gyöngyharmatja
elnyűtt szívemen.
Hadd emeljek nyíltan
oltárt itt benn
Szövetségünknek
árva lelkemben.
Hadd kápráztasson el
minden érintésed,
melytől életet kap
s megújul a lélek.
Igazság forrása,
örök tavasz vagy,
Kitől megszégyenül
a halál s a fagy.
Hadd emeljem magasra
a drága szabadságot,
amelyben Veled
győzelmesen járok,
és igen, hadd lázadjak
örömmel a bánat ellen.
Pusztuljon végre
a sötét szellem.

 


 

 

Ijesztő hűség

 

Lázadni jöttem e földre,

melynek szokásai porhoz tapadnak.

Vicsorgok mindenre, mi lehúz

s nem vagyok része az anyagnak.

Tőmondataimtól fájdalmában

vonyítva menekül a sötétség.

Tiszta és kemény gyémánt vagyok.

Hogy mondjam meg, hogy megértsék?…

De értük a Lélek lángján

eleven szénné válok.

Koromfeketévé szenvedem magam,

mocskossá, mint az átok.

Ó, ember, a száraz fa vért virágzott

s örök gyümölcsöt termett.

Felfoghatja-e halandó elme

e csodás szerelmet?

Mert hisz évszázadok óta

annyian meghaltak érted.

De ki érheti fel

a sírral dacoló, ijesztő hűséget?

 

 

 

 Pesti Golgota

 

Janus-arcú bohóc izzad

molyrágta tollakkal.

A rakpart és a körút közt röpköd.

Azt játssza, hogy angyal.

Magasból zuhan alá kezéből

a sok mérgező mag

s felcsipkedik a kultúrhüllők,

a városi jómadarak.

Tülekednek az elmúlásért

és egymásnak rontanak,

majd felszippantja őket az idő

s helyükön űr marad.

Különös párbajt vívok a halállal

a guanópöttyös téren.

Magához ölel egy halott fa

és kicsordul tőle a vérem.

Belehalok e viadalba,

de aztán mégis győztesen

a Mindenség ágán trónol

feltámadott szívem.



 Lángok

 

E város,

melyet a kígyó lágyan átölel,

sziréndalával csalogat magához

s közben rád lövell

halálos mérget,

mely örökre megvakít,

hogy ne kerülhesd el

éhes vérpadjait

s aztán agyatlan vámpírként

lézengve tovább

szaporítod

 a szélmalomharcban edzett holt költők sorát.

Tegnap még kezem alá tetted

szép, bús fejed,

hogy megbocsájtsak végre

s áldást adjak neked.

Ma már

a máglya lángja kész,

melyben halálba küldi forrását

a béklyót vesztett ész.

Ó, becsapott lélek, hányszor kell még az ártatlan vér,

hogy megtisztítsd önmagad?

Nem tanulsz. Szívem eleven szén. Tűz nem árthat neki.

Örökre megmarad.

  

 

Hamis békesség

 

Vihar előtti csend van,

mert a penész alatt

feszeng béklyóiban

az elfojtott akarat.

A tolerancia

megjátszott pózában

bájolog az egó

versben és prózában.

Az elvárt mosoly

tanult mozdulata

védelmében nyugszik

e profi diplomata.

Délibábok előtt hajbókol

a struccpolitika.

Hisz ez a létező világok

legeslegjobbika,

hol kötelező gyűlölni

a zűrös idegent,

Ki dühöngve felborít

mindent idebent

s elefántcsont tornyod

bálványára támad

felkavarva poshadt kicsiny

komfortzónádat.

Kétségbe ejtve,

megzavarva, megtörve téged,

kétélű kardot hoz életedbe,

nem békességet.

 


 


Szerző: b.cermidoff  2011.09.05. 23:58 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

 Vadász, kertész, pásztor

 

Üdvözlégy görcs,

Ki megbénítod a vadász karját,

nyílvesszőt

megkötöző némaság.

Átkozott legyen

a vörös hús kegyence,

kinek az elsőszülöttségnél

értékesebb egy tál lencse.

Kutyák mérjék le

a belei hosszát

s kövérjét

az ég madarai fosszák.

Elfajzott széplélek

a világ kertésze.

Sunyi irigység,

búvó harag fészke.

Testvérgyilkos indulatok

fertő melegágya,

melyben halált nemzett

a szív bosszúvágya.

De nincs áldottabb

a parittyás embernél,

kit felvigyázónak

nyájadhoz rendeltél.

Kinek földi hatalom előtt

sosem hajlik térde,

de Nevedért mindent felad

s bátran halna érte.

Üdvözlégy örök Élet tiszta forrása,

Ki szívében zengedezel.

Ő alázattal hódol nagyságod előtt

s Te adsz és elveszel.



 

Teher

 

Hányszor

bicsaklottam meg sután.

Botladozva

cipeltelek nap-nap után.

Vittem a kaptatón fel

görnyesztő terhedet.

A lelkem

súlyosan megsínylette lelkedet.

De néha feledni tudtam

nyomorú életem,

mikor elméláztam

meggyötört szépségeden.

Az egyenes Úton

térden-könyéken csúsztam,

míg földre lógó

szárnyaid a sárban húztam.

Démonok nyilaitól

ezer sebből véreztem.

Drága kincsedet védő pajzs

volt a testem.

Elvesztettem az időt.

Kortalanná váltam

s megmerítettem kétélű kardom

az agonizáló halálban.

Magasan a világ felett

a Kőszikla tetején

elhagyott lélegzetem

és átölelt a fény.

S most

rázkódva, ringva, szívembe bélelve

imámmal

visszasírlak az Életbe.

 

 

 

Mária Magdolna

 

- Itt van a bolond!

- nevettek rajtam

a kocsma rongyai

kiket nem akartam.

 

Kőagyú, izompacsirta,

tetovált torzók,

kik renyheségükkel

megtöltik a korzót.

 

Monoklis, mimóza

„entellektüelek”,

akiknek én csak

alibinek kellek.

 

Don Juanok, Rómeók,

mind megannyi maszlag.

Jók lesznek

a lyukacsos erkölcsön tapasznak.

 

Pillanat-emberkék

rogyadozó ágyakon,

hogy velük lépjek át

a változó vágyakon.

 

Borgőzös Apollók,

hervadó szépségek,

Teljességet nem ismerő,

gyarló istenségek.

 

Mind megannyi

bárgyú, elvetélt történet,

csalóka álomkép

sok szellemi törpének.

 

De én csak nevetek

s lelkem szabad marad.

Csodás Szerelmemnél

nincs szebb a nap alatt.

 

Meggyötört szívem

foglalt réges-régen.

A mindenség Ura

tiszta szenvedélyem.



 

Az önjelölt költő

 

Ülsz önjelölt költőként

a trópusi hőségben.

Megtunkolod szikkadt tollad

a földi minőségben

 

Monokromban, 2D-ben

megénekled vágyadat.

Egész világ azt zabálja,

hogy téped szét ágyadat.

 

Térdig jársz a testi szennyben

és könyékig a vérben.

Megrohad a téma benne,

megfullad a levében.

 

Eltéved e ködben múzsád.

Várhatod, hogy megcsókol.

Mire elolvasok egy sort,

minden chipem leblokkol.

 

Ne szakadj meg magad alatt.

Tedd le végre terhedet.

Attól nem lesz szebb a versed,

hogy az egód hergeled.

 

Ha sokáig villogtatod

elméd a napon,

a rozsda is észreveszi,

bizony, de nagyon.

 

Ahelyett, hogy vergelődsz

és magadat kéreted,

fordulj a tiszta Forráshoz

s meríts onnan Életet.

 

 

 

 

Újjászületés

 

Bújik a csalfa emberi szív,

hogy meg ne találja

rózsaszínű hazugságai

kegyetlen halála.

Lesben áll a sarokban,

mint egy mérges pók

s teóriáiból sző

ragacsos hálót,

hogy önmagát

fogságba ejtve

a világosságot

örökre felejtse.

S mint kaméleon,

úgy hazudja magát

terepszínűvé,

hogy meg ne találják

az igazság szavai

s végleg lekéssék.

Nehogy megzavarják

kábult szendergését.

Rusnya hernyóként

aléltságba réved

kókadt, renyhe sátrában,

mint tetszhalott kísértet.

De gyengéd ujjaival

megérinti őt az Élet

s szörnyű rémálmából

szivárvány szárnyakkal ébred.



 

Sokszínű Madár

 

Semmi bús hullás,

kóválygó verdesés,

emelt fővel vett jutalom

e szárnyaló szenvedés.

Lángolva száguldó

gőzmozdony vagyok én,

nem szentjánosbogárka,

haldokló lidércfény.

Tavaszi szellőm,

mit bensődbe vetettem

szélvihar lett,

méghozzá kegyetlen.

Kitépte szívedet,

e holt kődarabot

s az eleven szénné vált,

sírva lángra kapott.

Forgószelem felkapta

s egy pillanat alatt

csókjával elégette,

csak hamuja maradt.

És a rozsda szolgái

tűztengerbe fúltak.

Szikratollaim

jajongó démonokra hulltak.

A világra üszkös pernyeként

szállingózott a múlt

s a Kősziklán a fészekben

az új Élet mozdult.

 

 


 

A válasz

 

Hányszor próbálta meg

az ember

levelét ellátni

hamis kézjegyemmel

s ráokádta szennyét,

hogy: Isten halott.

Önmagának

örökösi jogokat adott.

Belehazudott Engem

fába, kőbe,

hogy kalodába zárjon

a múló időbe

idomári ostorát

csattogtatva felém

ez a marék atom

a komposzt tetején.

Bárcsak látná magát,

hogy milyen alapos,

mikor szája lánctalpával

saját szívén tapos!

A rozsda temploma

nyomorult porhüvelye,

hormonok posványa

a lélek sírhelye.

Gyászos színháza

egy rút monológnak,

miből a kérdések

a semmibe lógnak.

Ember, haldoklásodból

felriaszt az Élet:

jó reggelt, még nem késő,

a választ hoztam néked!

 

 

Tébolyodott szentjánosbogár

 

Szép arcom, min élet ragyogott,

vértelen árnyékká vált.

Megkövült szívem, a keserű,

önmagára lehel halált.

Megvakult lelkem lámpása

lidércfénnyé fagyott.

Megkötözött szívek követik halálba

e hamis csillagot.

Bolyongó délibáb vagyok,

mely a végzetbe vezet

s őrült kacajomat

visszhangozzák a víztelen helyek.

Magasra vágytam

ám megirigyeltem az embert, a föld porát

s most olvadó viasszal szárnyamban

kóstolom az örök elmúlás mámorát.

Ha halandó lennék,

megcsalhatna a múló emlékezet,

de könnyek közt zuhanok s hazudom:

Isten trónja felett lebegek.



 

Felemeltetés

 

Egy Kéz felemelt a porból

engem, holt kődarabot.

Kiragadott a puszta létből

s ez érintéssel értéket adott.

Ismerni kezdett minden

s egyszer csak fájt az élet.

Hirtelen rám zuhant súlya

a magasra emeltetésnek.

Hevülve ébredő lelkemen

éreztem egy idegen illatot.

Reszkettem, mert láttam már hullani

sok büszke csillagot.

Mégis erre az érintésre vártam

halálra szántan,

hogy felizzon gyarló szívem

a mennyei ragyogásban.

Ím vádlóm megszégyenült.

Elnémult anyagi természetem.

Rám szállt és betakart a Szellem

s kimondta gyönyörű, új nevem.

 

 

 

Érzékeny fém

 

 

Simulj kezem alá, drága fém.

Éledő dorombolásod hadd érezzem.

Rezegtesd finom hízelgésed belém.

Játssz minden idegvégződésemen.

Miközben hűvös idomaidat

a véred lassan járja át,

felkészülsz velem, hűséges szolga,

hogy legyőzzük a távolság démonát.

Másoknak szélmalomharc az élet,

de mi ismerjük Utunk.

Fényes izmod hozzám feszül.

Mi tudjuk, mivégre futunk.

Mennyi erő e hatalmas testben,

zümmögő szív, mely értem hajt.

Gyengéd oroszlánom, lebegő vágtád

mintha sosem érne talajt.

Tűszúrásnyivá töpörödik

ím a zagyva világ.

Bársony utakon suhanva

megérik harmóniánk. 

Minden rezgésünk a mennyben egyesül,

hisz testünk a porból vétetett.

Szabad, szerelmes lelkem áthevül

és dicsőíti az Életet.

 

Szerző: b.cermidoff  2011.08.24. 16:12 Szólj hozzá!

Média

 

Villogó kedvencek,

áramvonalas sorok,

jól idomított polgárpukkasztás,

elvont idolok.

 

Bájolgó klikkek,

hol egymást fényezik.

Hízik az esztétika,

de a jó ízlés éhezik.

 

Előre látható

meglepetések,

kiszámítható

viszonthízelgések.

 

Ó, hogy hiányoznak

az igaz sebek,

melyeket javunkra ejt rajtunk

a baráti szeretet.

 

E menazsériában

csak hiú ábránd marad

a hely, ahol

a vas élezi a vasat.



Egyéjszakás 

Az előző éjjel üres, mocskos pohara, 
lassan már minden dal erről szól. 
Még másnap is füledben zümmög bogara. 
Ez az a zaj, mitől nem alszol. 

Valamit öleltél tegnap, 
aminek mostanra neve sincs. 
Ma már eggyé vált a trágyával 
a disznók elé szórt drága kincs. 

Minden értékes pillanatot, 
mit a Kedves neked szánt, 
kiloptál a belső szobából, 
hogy feldíszíts egy bálványt. 

Testnedvektől lucskos 
ismeretlen oltár 
megszállott, révült 
sámánja voltál. 

Hormonok balekja, 
hülye játékszer vagy, 
hogy Ámor jóllakjon, 
s te éhen maradj. 

Inkább meghalnál, 
csakhogy ne lássad, 
hogy az undor az ágyban 
reggeli társad. 

Nem szabadíthat meg 
tőle senki téged, 
csak a legtisztább Forrás, 
Önmaga az Élet.

 

 

 

Cenzúra

 

Tombolt az ügyeletes profi

az áldozat fölött

s míg homloka gyöngyözött,

lehunyta szemét és bökött.

Jajongtak a szavak

pengéje alatt

s tovább reszketett mind,

ami élve maradt.

Lassan végezte ki

az anyanyelvet,

mert sohase nőtt újra az,

amit belőle elvett.

Végigmasírozott a lapon

mocsokba mártott tolla

s miket megérintett,

kihunytak örökre sorba.

Egyszer azonban

kemény helyre tévedt.

Ijedten bámulta

azt a kétezer évet,

mely megtermette

a dacos Igéket,

miken aljas kis fegyvere

örökre elvérzett.

 

 

Felemás iga (Magas, szőke lélek kétfelé sántikál)

  

Arany középút

a lelki ebéden –

virágozzék ezer gaz,

parlag lett az Éden.

 

Szavak szecskája,

világ mosléka,

szenteskedés és átok

egyetlen kondérba.

 

Mindent felvállalni,

de semmit sem egészen,

ugyanabban hinni és kétkedni

merészen.

 

Mindig odaállni,

hol szívesen várnak

rátermett lovast

a konjuktúrának.

 

Mert ahol a testnek

szolgája a lélek,

csak gének defektusa

az értelmes élet.

 

Így aztán örökre kiskorú

marad az ember,

felelősséget vállalnia

semmiért sem kell.

 

 

Ihlet

  

Fűszeres levesbe mártom kanalam

mikor elkezdek írni.

A forró gőz szívemre száll.

Ideje lenne már sírni.

 

Sötétvörös, sűrű lé

nehéz zamata magába zár.

Folyton kavarog és elnyelni készül

az ihlet, e sötét bazár.

 

Koponyám csapdájában üvölt,

mint ordas szörnyeteg.

A maró lé kifutni készül

s rotyognak benne a képzetek.

 

Testemet elborítja az ár.

Lassan már fel sem ismerem arcom.

Kétségbeesetten kapok ruhád széléhez

és feladni készülök harcom.

 

De, Te, Uram, felöltöztetsz engem.

Páncélod ragyog rajtam, mint a Nap.

Felövezel derékszíjaddal

s kezembe adod kardodat.

 

Egyszerre elcsitul minden bennem,

ami eddig lázadt.

Ismét hallom a tiszta forrást szívemben

s tollamon túlcsordul az alázat.

 


 

Sátradban

 

Eljövök Hozzád, én csapzott vándor,

hogy ölelésed egésszé tegyen,

szíved dallama szívembe szálljon

s visszhangozzék az éteren.

 

Elrejt majd engem sátorod árnyéka

s fényedben lassan felderengek.

Beléd simulok s felvidulok majd,

ki most még búsan merengek.

 

Hadd süvítsen odakinn az idő

s nyugodjon itt le ránk a csend.

Felejtsem el a testem súlyát

s öledben lehessek gyermek újfent.

 

A kárpiton túl hiénák hangja

borzolja fel a levegőt

s a legyőzött halál önmagát gyászolja

egy levéltelen, száraz fa előtt.

 

Nem sejtik még a törpe lelkek,

kik a hegyen rongyokon marakszanak,

hogy gyanútlan, felfuvalkodott szívükben

már ébredésre kész a mag.

 


Intelem (haiku vers)

Vannak olyanok,
kik vágyaiknak élnek
és ábrándokat

kergetnek csak míg
eliramlik az élet.
Ó, ember, vigyázz,

mert játszik véled
a fantáziád s megcsal
felgyújtva véred.

S a lidércfények
könnyen vezetik lépted
az ingoványba,

a sötétségbe,
hol az elme eltéved.
Kérlek, hallgass Rám!

Merj nagyot kérni!
Ne álmodni akarjál,
de igazán élni!



 

Dave, rock 'n' roll (A király tánca)

 

Hé, én vagyok

az a duhaj alak,

kitől elpirulnak

a templomfalak.

 

Kiakasztom ma

a bigott híveket,

mert kitárom feléjük

a szívemet.

 

Ledobok magamról

minden megszokást.

Csak a Szellemet öltöm fel

és semmi mást.

 

Nem érdekel,

hogy a klérus mit akar.

Pucér vagyok,

de a kenet betakar.

 

Velem együtt

rázzák itt az angyalok.

Az se baj,

ha még e percben meghalok.

 

Mert odafenn

a Menyország vár reám.

Ott a helyem

Édesatyám oldalán.


 

 

Édes kicsi Lámpásom

 

 

Vihar szele

megtépáz,

édes, kicsi Lámpásom.

Üres szívemben

orgonáz,

édes, kicsi Lámpásom.

 

Nincsen már

aki öleljen,

édes, kicsi Lámpásom.

Leteszem majd

az életem,

édes, kicsi Lámpásom.

 

Mert a súlya

földre húz,

édes, kicsi Lámpásom,

és a lelkem

árva túsz,

édes, kicsi Lámpásom.

 

Felettem

bealkonyult,

édes, kicsi Lámpásom.

Elárult

a hűtlen múlt,

édes, kicsi Lámpásom.

 

Ha kihunynék

hidegen,

édes, kicsi Lámpásom,

lángot gyújtasz

szívemben,

édes, kicsi Lámpásom. 

 

 

 Őrző ima

  

Szívekbe Látó

told el a Holdat.

Ne bűvöljön el.

Jöjjön a holnap.

 

Idegen kezek

lepedőt markolnak.

Lelkemben turkálnak.

Orvul meglopnak.

 

Takard el előlük, Őrzőm,

a magodat,

hogy ne érezzem

az aljzó szagokat.

 

Mert feszülten vár

a megrontó hatalom,

hogy rést találjon

lüktető agyamon.

 

Ó, Uram, védelmül

emeld fel jobbkezed,

csatold rám kardodat,

add reám láncmezed.

 

Neveddel 

templomod békéjén őrködök

s távol tartom tőle

az ördögöt.


 

 

 

Imádat

  

Esővel keveredett könnyem

lecsorog arcomon.

Takarj be oltalmazó, égi Felleg,

ne mulathasson harcomon

a lelkek vámszedője,

az irigy, fukar idő.

Lenyeste tollam a jeges szél.

Gyámolíts, míg kinő.

Pókháló finomságú érintés,

ismerős gondolat jár nálam.

Bársonya enyhíti szenvedésem.

Angyalszárny érinti vállam.

Egy kőszikla tetején heverek.

Viharod száműzöttje lettem.

Felkaptál, mint könnyű pelyhet

s magasra tetted életem.

Pihegve fekszem lábaidnál,

míg odalenn fortyog a méreg.

S kacagva, könnyek közt vagy tiszta józansággal

de imádlak Téged.

 

  

Szédülés

 

Hevít a düh forró kohója

vagy hideg közöny magába zár.

Forogsz körbe, mint a bolondóra,

mely érzések szeszélye szerint jár.

 

Vagy szétszed indulatok vihara

s fölötted csattogtatja fogát a halál.

Bebörtönöz a félelem koporsója

s este a kéjek pokla vár.

 

Majomszeretet, mely rajtad csügg

s nyáltól ragacsos igája nyűg.

De az idő vasfogát ki nem várja

Erósz csalóka ideálja.

 

Anyák, hitvesek szerető karját

a múló órák rólunk lemarják.

Barátok arca vész el a ködbe

s tűnik el a viharban örökre.

 

Hazátlan csavargó emberiség

az érdekek oltárán nagy lánggal ég.

Pénzzel kitömött véres bálványok

papjai száján ima az átok.

 

A mókuskerékhez nyomorodott lélek

számára a rozsda nyikorgása ének.

Egy megkergült szélkakas ez a világ.

Hol az a csizma, mely nyakára hág?

 

Mikor már nem bírod a szédülést,

fáradtan lerogyva nyögsz fel hogy: elég!

Valaki feléled alélt szívedben

s tisztán kimondja az Isten nevét.

 

 

 

Több, mint hódító

Egy drágakő az égből
a szívembe hullt.
Lángjai hevében
elégett a múlt.
Édes Kalóz,
Ki elfoglalta váram
arany sugarakból
fészket rakott nálam.
Szabadsága szárnyával
betakarta lelkem.
Védelme alatt
nyugalomra leltem.
Az Ő forrása lett
szívem kis patakja.
Néki zeng hálát
göndör, cserfes habja.
Így lettem a világ
számára eretnek,
mert nyíltan hirdetem:
én Uram, szeretlek!

 


Szerelmem

Megint hőt termelnek a betűk
s ezúttal már semmi sem tarthat vissza.
Kék vércsíkot húz a ringó toll
s a mohó papír azonnal beissza.

Lepattogzik rólam a rozsda.
Virgonc lángnyelvek forognak velem.
Újra magokat szór
régóta parlagon hagyott szívembe a szerelem.

Lábad elé hullok aléltan
s kiszáradt lelkem szomjazza érintésed.
Gyönyörré válik e drága fájdalom,
míg szent Neved életembe vésed.

Hadd simuljak Beléd
s hajtsam lázadó fejem forró tenyered alá,
hogy lehessek árnyékod,
drága Fény, öleld éjszakám hajnallá!

Rejts el Magadban, Szerelmem,
hogy ne rágódjak meddő harcomon
és reggel Benned megújulva
örökkévalóságod ragyogjon halandó arcomon.

 

 

Rozsdaversek múzsája

Görbe tükör előtt
köti magát gúzsba
a rozsdaverseket
ihlető múzsa.

Sörtés-pikkelyes háta
csavarodik.
Fejébe száll a vérgőz
s megkavarodik.

Önnön undorán
élvezkedik.
Markolja a légüres térben
a semmit.

Visszaöklendezi
a vad gyűlöletet.
Kérődzik rajta
s okád tüzeset.

Legyek csókolgatják
keléses tagjait.
Lábainál 
a vak végzet kancsalít.

Ordítva pózol
a merő hazugság
s Isten trónjánál
követeli jussát.

De én, a porszem
a nyakára lépek
s Uram hatalmával
legyőzöm végleg.


 

Ünnepellek Téged

Elmémben ringatom
a drága Igéket,
melyeket ajándékozott
nékem az Élet.

A felkelő nappal
becéz érintésed.
Újraéled bennem
a halódó lélek.

Kebledre hajtom
szerelmes fejemet.
Karodban leltem meg
örökre helyemet.

Szívembe költözött
kincseid tárnája.
Ölelésed lelkem
fészkének párnája.

Vonásaid fényét
arcom visszhangozza.
Rég feledett örömöm
hangod visszahozza.

Bármit is kárognak
a lelki halottak,
szívem otthont adott
gyönyörű Magodnak.

Nyíltan megvetem
a sötét meséket.
Az irigy világ előtt
ünnepellek Téged.


 

Keresők

Fiatal farkasok
lázadnak éjjel.
Szembeszállnak
számtalan veszéllyel.

Éhségük égig ér.
Létük terhe rajtuk.
Az árvák keserűségével
lobog haragjuk.

Sorsuk gazdátlan,
közöny és tettetés.
Hazájuk senkiföldje.
Részük a rettegés.

Kockáztatják életüket
"egészen semmiért",
hogy megkérdezzék Tőled:
Istenem, mondd, miért?

Elszántan rontanak
kemény mellkasodnak.
Imádkozom türelemért,
mert késő a holnap.


 

Úgy írok (haiku gyöngysor) 

Úgy írok verset
én, mint ahogy az ember
eldobja terhét.

Hátra se nézve
nem is gondolva arra,
hogy megkeressék.

Megfogan bennem
a porszem a porszemben
s gyönggyé növekszik

és lankadatlan
úgy hordozom magamban
míg szét nem feszít.

Betűk vándora!
Tüzes gyöngyeim sora
csak Ahhoz vezet,

Kitől adattak.
Mind csak Őreá mutat
Ki a Szeretet.


 

 

A pária 

De jó azoknak, 
kik még sírni tudnak afelett, 
hogy pille álmuk tárgya 
hűtlen lett és mást szeret. 
Akiknek az okozza 
a legnagyobb fájdalmat, 
hogy nem élhetnek 
a szüntelen múló vágyaknak. 
Kik készek haldokolni 
egy elvetélt szerelem felett 
és könnyen eldobják miatta 
a nyűggé vált életet. 
Számukra az jelenti 
a gyötrő egyedüllétet, 
hogy reggel kerüli őket az árny, 
kivel félreléptek 
és hiszik, hogy megöli őket 
a kozmikus magány, 
ha nem akad más kaland 
még aznap éjszakán. 
Értetlenül állok 
e színjáték előtt, 
melynek démona már 
rajtam nem vehet erőt. 
Kirekesztett magából 
a régi életem. 
A világ számára 
pária lettem.


 

 

Virtual Road (Curved Circle)

 

 

Állok a kirakatban

és figyelnek

a fémkeretes arcokból

az üvegszemek.

 

Ezüstfényű testek

áramlanak.

Nikkel ízületeken

csillan meg a nap.

 

Blende pupillákon

sok kicsiny ablak,

vakuként villódzó

műszembogarak.

 

Lézerhúros hárfa

cyber bárd kezén,

megvillan a neon

haja rőt rezén.

 

Szilicium elme,

érzékeny, hideg

virtuális lélek,

fémszálas ideg.

 

Nem bírom ki,

vígan integetni kezdek

feléje s még egy

mosolyt is megeresztek.

 

Hirtelen leáll.

Döbbenten lefagy.

Fellázad benne

a túlterhelt agy.

 

S rémülten mered rám

a szegény pára,

az élő emberre,

mint csodabogárra.

 

 

 

 

 Pálfordulás

 

 
Kusza betűsorok
mint töredezett csontok
tetején
aszott, tépázott bozontok.
Egy vadász rémálma
kavarog közötte,
megálmodója
sorsa üldözötte.
Önmarcangolása
a papírra testesül.
Agya izzó poklában
ártatlanok lelke sül.
Éjjel sem nyugszik
kiveti az ágya.
Tettre ösztökéli
szörnyű bosszúvágya.
Hajszolja paripáját.
Nyugalmat nem talál.
Igazságot keres,
ám terhe a halál.
A damaszkuszi úton
ér e dühöngés véget,
mert elé áll hirtelen
s meglepi az Élet.

 


Száll az egó

Száll az egó.
Zsong a hormon.
Nem jut túl
a trágya ormon.

Hol evésre,
hol párzásra
szól a jegye,
semmi másra.

S ha értékre
vet szemet,
kenné rá
a szemetet:

Jaj, csak Én is
övé legyek!
Rakhasson rám
kosz-névjegyet!

Kiszemeli
két kezem
és Én mégsem
vétkezem.

Hajtja őt
a rút ösztön,
hogy nyálával
beköpjön.

Nekilódul,
de koppan,
mert a Templom
zárva van.



 

Meghalni valamiért

 

Mikor megfoganunk,

már akkor hajt a vér,

hogy rohanjunk

meghalni valamiért.

 

Nyúlunk utána.

Ösztönünk vezet,

de megcsal a délibáb,

szélhámos képzelet.

 

Már gyermekként

él bennünk a birtoklásvágy.

Ifjú éveinknek

tengelye az ágy.

 

Felnőttként

a mammon szolgálata éget

s e rohanásnak

csak a halál vet véget.

 

Amit megszereztünk,

rögtön múlttá válik.

Barátok, szeretők

elhagynak egy szálig.

 

Mert az álmok,

melyeknek rabjai vagyunk,

csak használnak minket,

átlépnek rajtunk.

 

Megcsalt szívünkkel

démonok játszanak.

Nem marad utánuk

csak szégyen és harag.

 

De eljön a perc,

mikor lelkem fellázad

s letépi a béklyót

róla az alázat.

 

És most, vágyaim,

ti haljatok meg értem!

A valóság fáján

örök gyümölccsé értem.


 

Mint macska

Kik csak sejtenek Téged,
mint macska az esőt,
sajnáltatják szívüket,
a bilincsben verdesőt.

Ki sem látnak
elméjük rozsdája alól,
de úgy szidalmaznak,
mintha ismernének jól.

Panasznak, káromlásnak
se hossza se vége.
Rágombolják szennyesük
az Isten Nevére.

Megismerni azonban
egy sem akar, Istenem.
Hogy feladják görcsözésük?
Hogy képzeled? Azt már nem!

Inkább egymás sebét
vakarják véresre.
Szüksége van a pokolnak
a sok vaksi béresre.

Istenem, ha már mind
saját lelke sötétsége foglya,
vezesd őket jóillatoddal Magadhoz
az orruknál fogva.

 


 

Hazátlan koldus

 

Hazátlan koldus vagyok,

Kit kivetnek maguk közül a városfalak.

Önnön fényüktől megvakult angyalok

sírva nyögnek lábaim alatt.

Az egyenes, keskeny Úton

ebek s ördögök vicsorognak rám.

Az örök Élet virrasztó lámpásom.

Lángoló gyöngyöket szól a szám.

Én vagyok, ki felkapom a sárkányt

s mint könnyű pelyhet megforgatom.

Ragadozók húsából csapok királyi tort

a mennyei magaslaton.

Én vagyok ama tűzszavú Pap,

Ki a nyüszítő, vén halált megragadom.

Nyíltan megbecstelenítem oltárát Magammal

s az Élet nevében megtagadom.

Kitárom merészen meztelen Lelkem

s bátran megmutatom minden kincsem.

Ezt adhatom csak néktek, szeretteim,

Atyámon kívül semmim sincsen.


 

Szerző: b.cermidoff  2011.07.30. 23:23 Szólj hozzá!

Nagy ego a Kősziklánál

 

Soraid kemények, mint a kő.

Páncélod boldogtalanság.

Oly gyorsan száguldasz tolladdal,

hogy szavaid szele szinte vág.

 

De ereidben megállt az idő.

Rémálmaidba beleakadt a szád.

Kísérteni visszajáró múltad

magas lovat ad alád.

 

Legyeknek terítesz asztalt.

Lantoddal zenged a halált.

Szíved rothadást magasztal.

Nem látsz tovább önmagadnál.

 

Sötétben szedett rímekkel dobálsz.

Önsajnálattól kéjjel szenvedő

parányi dühöddel eltalálsz.

Csakhogy a Sziklának nem árt a kő!

 

Vigyázzál jól magadra,

mert egyszer szikrát vetek

s ha túl közel merészkedsz Hozzám,

felgyújtom kiszáradt szívedet! 



 

Csúfolódók széke

Legyintenek:
ez egy kődarab.
Istenhez láncolt,
átkozott rab.
Szolgalélek,
kinek nincs saját élte.
Urán kívül nem ismer mást,
halna is érte.
Nyavalyás bérenc,
kinek nyála csorog a béklyóra,
míg bolond nyelve
egyre csak a zsolozsmákat rója.
Csípőre tett kézzel
kérkednek egymás közt.
A halált heccelve
eresztik ki a gőzt.
De mikor
életük kocsmája bezárul,
csalódnak magukban,
méghozzá betyárul.
Az utolsó pillanatban
nem mered rájuk más,
csak örök kárhozat,
mint üvegszemű pillantás.
S míg nyakukat
a gonosz halál jeges marka fogja,
rájönnek, senki sem oly szabad,
mint az Isten foglya.



Nem leszek 

Nem leszek a kedvedért 
az a sápadt bálvány, 
kit lencséért elcserélsz 
s kiröhög a sátán. 

Nem változok madárrá, 
kit vásott gyermekek 
puszta élvezetből 
felszegezhetnek. 

Nem leszek zörgőcsontú, 
koravén rémalak, 
kiből örök élet helyett 
csak könny és vér fakad. 

Nem teszem egyszerűbbé, 
könnyebbé dolgodat, 
nem válok zombivá, 
ki élve elrohad. 

Még gondolatban se 
próbálkozz csábítással. 
Nem bukom el soha 
sem veled sem mással. 

Nem leszek gyenge, 
asszonyi, gyermeteg, 
delíriumos, paranoid, 
debil, idegbeteg. 

Mert a legnagyobb rendelőn 
az Én Nevem ragyog. 
Mindenfajta bűn számára 
fogyatékos vagyok.

 


 

Tábortűz holdfogyatkozásnál

 

Úgy, ahogy

egy film szakad,

rám zuhan

az alkonyat.

 

Szúnyogoktól zsong a lég.

Egyedül vagyok.

Ezüstös fényt sírnak rám

az árva csillagok.

 

Holdtalan a haldoklás.

Szigorú az éj.

Most minden csak Érted kiált,

mert kell, hogy élj,

                hogy élj,

                 létezzél!

 

Sötétbordó lángok,

sárga tincsecskék

szórják a szikrát,

a drága kincset szét.

 

Nincs az éjszakában

egy tenyérnyi hely,

mit be nem világítasz

szereteteddel.

 

 

Csalfa szerető

 

Halandó testem,

régi kedvesem,

nem voltál igaz

hozzám sosem.

 

Szelet vetettem,

vihart arattam.

Veled mégis

a porhoz ragadtam.

 

Cicáztál velem,

csak hitegettél

s most elpecsétel téged

a súlyos tél.

 

A fekete földdel

nászágyra mész.

Menyasszonyi ruhád

a hófehér mész.

 

Mert rád hallgattam,

nem tudtam meg soha,

hogy lehettél volna

a Lélek temploma.

 

 

Nehéz szülés

Erek között, inak között
zakatol az anyag.
Atomok rablánca alatt
izzad az akarat.

Nem jut ki a sárból
örökre bennragad.
Csontok börtöne rejti
a veszélyes vadat.

Feszül az agyvelő.
Vajúdni készül.
Nagy munkájához
a port hívja segítségül.

Farfekvéses a téma:
honnan a szeretet?
Miért van, hogy az ember
érte majd eleped?

Hiába a vallatás.
Nincs új a nap alatt.
A testhez kötött egó
boldogtalan marad.

A Kétélű Kard nélkül
a válasz bennreked,
mert csak az Alkotó
adhat feleletet.

  

 

 Saulus

 

Ím vonyít a rossz, kóbor eb,

kit a vére hajt.

Farkasnak hiszi magát

s keresi a bajt.

 

Gomolyog a völgyben

a megriasztott nyáj,

de úton van a Gazda

a gyilkos felé már.

 

Mint feszít az útonálló

az orom tetején!

Ócska csepűrágó csak.

most még nagy legény.

 

A pásztorkürt szavára,

a föld alatta

megindult hirtelen,

mint Jerikó fala.

 

Nem állt meg a dúvad

a Pásztor előtt,

mert kihívta maga ellen

a legnagyobb erőt.

 

Nem öllek meg. – szólt az Úr.

- Meghagyom élted,

mert mikor még nem ismertél,

fizettem érted.

 

S te, aki egykor

vicsorogtál rám,

leszel majd a munkában

a leghűbb szolgám.


 

 

 

Örök szerelem (haiku gyöngysor)

 

 

Az ember hűtlen.

Ma szeret, holnap megcsal.

Csalfa, mint az árny.

 

Vak szeszély rabja,

és vágyai szolgája.

Ingatag nádszál.

 

Mert elhagy akkor,

mikor nem süt rád a nap

s épp nincs szerencséd.

 

Vagy hideg észlény,

ki csak azt hisz, amit lát.

S látja-e eszét?

 

Nincs tudós, aki

képletbe foglalhatja

a szeretetet.

 

Csak Aki meghalt

és feltámadt bűneid

bocsánatára, 

 

csak Az szeret még

ijesztő hűségével

öröktől fogva.

 

Marcellinus


Testemre permetezett

valami eleven.

Végigzuhogott

gyilkos kezemen.


Szívembe égett

a sok forró gyöngy,

megtört alattuk

a súlyos közöny.


Addig játék volt

elvenni egy életet,

de Ő megrogyasztotta

büszke térdemet.


Nem védett meg

a patríciusok ruhája,

hiába voltam

a császár katonája.


Hasztalan akartam

magam megemberelni.

A valóságtól többet

nem mentett meg semmi.


Láttam,

mily tiszta fénnyel ragyog,

rájöttem akkor,

hogy csak porszem vagyok.
 –
Minden, miben hittem,

összedőlt egy perc alatt.

Segíts, Uram, a viharban,

mely rámszakadt.


Oly messziről jöttem

és most itt vagyok.

Te vagy az egyetlen jelzőfény,

akiben bízhatok.

  


Ifjúságod szerelme

Mikor elmentél,
sírtak a fák.
Lehullott róluk
a sok halott virág.

Haragos felhőkkel
teltek meg az egek.
Keselyűk köröztek
a fejed felett.

Szenilis ősszé
öregedett
az üde leheletű
kikelet.

Idegen szívek
kincseire vágytál.
Hiányod súlyát
nyögte a hazai táj.

Szívtelen délibáb
könnyen elcsalt téged
egy olyan vidékre,
hol értéktelen véred,

ahol szabadságod
kínzó magánnyá vált.
Megvetéstől meggyötörten
kívántad a halált.

Lehullott rólad
minden büszkeséged.
Szégyened súlya alatt
meghajlott térded.

De a te Istened,
Ki soha el nem hagyott,
küldött éjszakádba
vezérlő csillagot.



Junkfood (Gyorsétterem)

Repkednek a magasban
a bűzölgő húsok.
Konzíliumot tartanak felettem
a nagy intellektusok.

Tálcákat hoznak-visznek
tele szavakkal.
Suttognak: ennie kéne már,
ámde nem akar.

Tengeri herkentyűk,
fénylények, rózsák,
tündérek, szívecskék
díszítik a rozsdát.

Trágyaszószos virágszirmok,
kandírozott béka,
nyálba mártott meztelenség,
Ámor ivadéka.

Agresszív kismalac
szájában citrommal,
minimal art kockafej
leöntve sommal.

Deres-dohos fantasy,
mangák, pengekarmok,
politika, háború,
véresszájú barmok.

Ülök alant az etetőszékben
én, engedetlen gyermek.
Bármivel is traktálnak,
juszt sem érdekelnek.

Idegenekkel nem állok szóba,
ó, én lelkes állat.
Csak Atyámat ismerem fel,
egyedül Ő táplálha
t.



A kereső

Tántorog a pusztában
az elgyötört vándor.
Nevemet üvölti
s szívében elátkoz százszor.

Sivatag testébe
hálni jár csak a lélek.
Csalogató csemege
a keselyűk népének.

Konok, csontos keze
markolja a homokot.
Megszállottan ismétli,
mit korábban dohogott.

Szélhámos a nevem.
Belátom, nem vagyok bűntelen.
De ki vagy te, hogy játszol velem
s szenvedni hagysz szüntelen?

Ha világosság vagy igazán
s nem puszta, vak végzet,
mutasd végre meg magad,
hogy férfiként szemedbe nézzek!

Ha mindenható vagy,
ragadd meg a lelkem!
Győzz meg önmagadról
igaz küzdelemben!

S míg egója Velem birkózott vadul,
küzdött erő felett,
Szellemem szívét érintette
rajta hagyva Névjegyemet.

Ím hálaimával lelt békességet
a nyugtalan lélek,
melyben korábban mindig
a lázadás tüze égett.

Győzelmes sátramon
ragyog a csillagtenger.
Alatta alussza az igazak álmát
drága gyermekem, az ember.

 


 

A megbánásról (haiku vers egy barátomhoz)

 

Nem leszek társad

a színlelt megbánásban.

Nem könnyítem meg

 

dolgodat abban,

hogy bűnöd gyorsan átlépd

és megkönnyebbülj.

 

Csak komédia

s nincs mögötte megtört szív.

Aztán kinevetsz

 

a hátam mögött.

A megbocsájtásnak is

kell szilárd alap.

 

Isten előtt légy

töredelmes s utána

fordulj énhozzám.

 

 

 

Csapda


Pereg a vakolat.

Csepeg a csap.

A kígyó

saját farkába harap.


Nézed az órát.

Ideges vagy.

A szerelőt várod

s a nyár hidegen hagy.


Hiába lesed.

Nem fog megjelenni.

Noteszében te vagy

a legutolsó senki.


Megint csak késnek.

Hosszú a sor

s a végére löknek

majd valahol.


Neved, az nincs.

Csak vonalkód vagy

s a számítógép előtt

kihagy az agy.


Azt mondják,

nem látnak, nem létezel.

Nem tudják,

a rendszerből hogy tűntél el.


Tanácstalanul

bámulod önnönmagad

s lassan elhiszed,

hogy csak elmélet vagy.


Hazamész s vár

a családi fészek,

a magány tengerén

szétúszó részek.


S benned minden szép emléket

szana-széjjel tépnek

vámszedői

az Apa nevű béna zsetongépnek.


S a szertartás elmarad

Ámor gyűrött oltárán.

Az élő Vénusz úgy fekszik ott,

mint ledöntött holt bálvány.


Rájössz,

idáig úgy néztél tükörbe,

hogy nem vetted észre,

az milyen görbe.


Körbezárt a kígyó

s megremegsz belé.

Ráébredsz, innen nincs menekvés,

csak felfelé.

  

 

Önsajnálat

 

Görcsös sorok a sima papíron,

hogyhogy nem érzek együtt vele?

Idegesít a folytonos kínlódása

s vágya, hogy miért nem hal bele.

Minden mondat egy átkozott csomó,

ami önmagát szorongatja.

Utálom már ezt a vergődést,

ahogy magát a sárnak megadja.

Látom mocsokkal megtelő száját,

amint szánalomra vár.

Vicsorgó gyűlölet ül ki arcára,

de röhögve elkerüli a halál.

Meddig tart még e lefolyástalan,

belterjes, pangó önsajnálat?

Iszonyodva fordulnak el kik látják

s közben kifelé hátrálnak.

Átkokat szór magára a bolond

mialatt felette százágra süt a nap.

Körmeivel hasogatja bőrét

s körülötte dalolnak a madarak.

Segíts, Uram, mert vádló, vak lázadásban,

kétségek közt verdesve,

úgy haldokolja végig létét, 

tudva, hogy nem élt egy percet se.

 


 

 

 

 

 

Hűség

 

 

Hiába könyörgött a Révkalauz,

a Lámpás őrzője,

ha egyszer megindult a térképen

a kapitány körzője,

azt megállítani nem lehetett,

hasztalan sírtak a kétségbeesett

tengeri szelek.

Száz falon és vízen át is

hallatszott a szirének nótája,

a dal, mellyel Eldorado délibábja

halálos csapdáját rázárja.

Nem tartóztatta a Kedves 

csak állt és némán szenvedett.

Ahogy máskor is tette,

ragaszkodott és engedett.

Hosszú, mély álom volt a tengeri utazás

a felhőtől szennyes ég alatt.

Hogy élte túl a vizek börtönét a kalandor,

örökre titok marad.

Kinyitotta szemét

és egy rémálomra ébredt.

Szájából bűzös nyál csorgott

és egy bálvány előtt térdelt.

Nem bírt felkelni,

elméje béna volt és kába.

A lelke beleragadt a sárba,

mely makacsul magába zárta.

De a szabadság futára,

a friss szellő letett

hirtelen előtte

egy drága Levelet.

Szerelme küldetett

követet utána

a reménytelenségbe,

a kietlen pusztába.

S mint gyenge pókháló,

úgy foszlott le róla

a gonosz varázslat

fojtó béklyója.



 

Koldus

 

Alázatos vagyok.

Eljöttem idáig,

hol a szív éhsége

felér már a szájig.

 

És kivirágzik rajta

a napvilágra,

lombot hajt a nyomor

ezer apró ágra.

 

Bánom is én a korbácsot!

Könnyedén átlépem.

Eleven seb vagyok.

Fájdalom a létem.

 

Az ilyen koldusnak

nem elég a morzsa.

A zöldje is kell mindjárt

és nem csak a torzsa!

 

A jót is akarom,

nem csak a szépet.

Nem kevesebbet kérek,

mint Téged!


 

Szerző: b.cermidoff  2011.07.18. 10:39 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

 

Én vagyok (5.)

 

Anatóliában

esik a hó.

Vastag dunyha alatt

a kis kunyhó.

 

Üresen áll,

mint a szívem.

Nem lakja többet

senki sem.

 

Pókhálót sző

benn az idő

és a homály

egyre nő.

 

Törmelékes

lesz a csend.

Emlékek

akadnak fenn.

 

Csapdába ejt

a légüres tér.

Lelkem szakálla

a földig ér.

 

De egyszer csak megszólít

a falon egy árva kereszt

és Egy Szó bennem

lázadni kezd.

 

Feléled szellemem,

a tetszhalott

s boldogan visszhangozza:

Én Vagyok!



 

Szabadság

 

Annyi zaklatott nap után

nyugodj meg.

Nyisd ki szíved szirmait

és közeledj.

Itt az üres sírnál

békességet lelhetsz

és minden tiszta szót

lelkedhez ölelhetsz.

Többé senki sem

akadályozhat meg,

Hogy vegyél

bölcsességet, igaz szeretetet

abból a Kútfőből,

mire mindig vágyakoztál.

Annyi ingadozás után

végre döntést hoztál.

Letépted magadról

a világ karmait.

Eldobtad örökre

a test izgalmait.

Letetted terheid

a keresztnél a hegyen.

Közel húzódtál Hozzá,

hogy szabaddá tegyen.

 

 

Elveszett Szó

 

Lustán beborít egy árny.

Elvesztem régi fényem.

Apró sérelmekből észrevétlen

fal növi körül néma lényem.

 

Szemeimben a pupillák

tűszúrásnyira szűkülnek.

Szívemben az igék elhalnak.

Átadják helyüket a hűlt űrnek.

 

Pókhálók lepik be arcomat.

Elferdül rajtam minden út.

Elfekszem az elmúlás előtt

s lassan feladom a háborút.

 

Ráolvasásokkal kezelt a világ.

A régi történetből nem tanult.

Most csontvázakkal együtt ülök a szekrényben.

A jelen ellen nem használt a múlt.

 

Tétova agysejtek kotorásznak

a káposztalében egy varázsszó után.

Tanácstalanul keresik helyüket,

mint Darvin családfájában egy orangután.

 

Lepsénynél még megvolt…

Suttogják egymás közt.

Kétségbeesetten kipróbálnak

minden módszert s eszközt,

 

hogy végre elővarázsolja

a gyengülő emlékezet

azt a drága Szót,

Ami el sem veszett.

 

Bennem várt, hogy kimondjam.

Még csak nem is vádol.

Fényt gyújt elmémben

és kiszabadít önnön kalodámból.

 

 

Mondd

 

Mondd, hogy

nem igaz az egész.

Mondd, hogy

álnok hitszegés.

Mondd, hogy

csalfa délibáb csak,

mely

hazug tükrével áltat,

hogy négyezer év

ostobája

folyamatosan

diktálni próbálja

létezését

az együgyű agyaknak.

Mondd nekem,

itt az idő, hogy tagadjak.

De, jaj

majd elfelejtettem,

hogy idáig

végig csak ezt tettem.

Hiába harsogta

minden, mi létezik

Nevét az arcomba…

Ám egyre hangosabban

ketyegnek az órák.

Körmömre ég az idő,

míg a mutatók járják a hórát.

Haj, ha még van reményem

az elmúlás ellen,

hadd vegyen lakozást bennem

a drága Szellem.

 


 

A Megmentő

 

Látom

a barátom,

aki halni megy.

Meredek a kaptató,

magas a hegy.

Annyiszor szólítottam

s szaladtam utána.

Ellökött magától.

Minden szó hiába.

Mikor kérleltem,

mindig nekem támadt.

Görnyedt alakján

elnyűtt ing a bánat.

Nem hatják meg könnyek,

ki elszánta magát.

Elébe megy sorsának,

keresi a halált.

Tűri még egy darabon,

hogy kísérje az élet.

Csak a barna föld nézi

kihunyó tüzét szemének.

Óvatlanul megcsúszik

ott a penge élén.

Egy hajszálon ébred

a szakadék szélén.

S már a halál lehelete

borzolja hidegen,

Amikor kezet nyújt

neki egy Idegen.

 

 

Falfirkák

Eldobtam mindent,
mi elválaszt Tőled:
üres szavakat
és zsúfolt temetőket.

Nem gondolkodom azon,
hogy Véled kezdek-e.
Igen, egy üres kripta
az Élet kezdete.

----------

Egy Szótól rám talál
s örökre megpihen
emberi képemen
a ragyogó Végtelen.

------------

Megérett és lehullott
a mindenség Bátra,
a Csillag a mennyből
egy koszlott kabátra.

A hitetlenek
ahogy először tették,
kétezer évvel később is
megvetették.

 

 

 

Soha nem múló

 

Semmi sem olyan eleven,

mint Ő,

A soha nem múló

jelen idő.

 

Szerelme tisztább,

mint bármi más.

Nem árnyékolja be

pusztulás.

 

Szellemből felbuzgó

frissesség,

Mikor lehajlik

a bűnös porhoz az Ég.

 

Tüzében elég

a gyarlóság.

Nincs többé káprázat,

csak valóság.

 

Így arat örök

győzelmet

a szivárvány

a délibáb felett.

 

 

 A szkeptikus rémálma

  

Agyamban izzad a rozsda

és gyémántot szül.

Tagadásból a nemlétezésről

nagy mű készül.

 

Igyekszem szétszórni,

mit egyben tart a Rend.

A tudattalan élettelen

bennem értelmet teremt.

 

Gravitációs az elmém

és lustán hagyom,

hogy családfám ágán üljön

egy csimpánz majom.

 

De jaj!

 

Azt álmodom véletlen

e fejtörés után,

egy szörny megszólít engem:

te vagy az apám!

 

Verítékben ébredek

s félénk-tétován

életemben először

fohászra nyílik szám.

 

Add, Uram, Istenem,

hogy az életem

még balesetnek se

legyen soha véletlen.

 

   

A Parázs

 

Üres a képkeret

a lelkedben.

Üres a foglalat

a fejedben.

Elméd elefántcsont tornyában

motoznak az egerek.

A hamis faragott képből

a tolvajok kilopták a szegeket.

Pókhálókat csavar csámpás oszlopaidra

a kósza szél.

Fütyülve száll a gondolatrések között

s bolondságokat beszél.

Agyrémalakok járnak kísértve,

egódba mártva kezüket.

Torz tükrödben

fordítva áll a feszület.

De hallani a félrevert harangot.

A tűzvész közel.

A lángok illata

ezernyi vérszívót üldöz el.

Egy apró Szóparázs

az ajtón bepattan hirtelen

s lángra lobbantja a penészes űrt

dermedt szívedben.

 

 

A sas

(A vadállat etetése szigorúan tilos!)

 

- Azt sem tudom, hogy szólítsalak.

  Senki sem ismeri neved.

- Mit vársz tőlem?

   Még az is messzire kerül, ki azt mondja, szeret.

- Sasmadár

   a sárgás narancsszín magány tetején,

   a Golgota hegyén árválkodsz

   s ott nézünk farkasszemet te meg én.

   Levegő zárványa,

   Miért tartod magad hibának?

   Ha az ég zafírja átölel,

   miért üldöz a bánat?

- A mások félelme

   engem megvisel.

   Nem repülhetek együtt

   senkivel.

   Száműzött vagyok.

   Csak az Isten vár itt rám.

   Bánatom s örömöm

   lerakom mind a Kősziklán.

 

A reformátor dühe

 

Bevitték a Házba

a tegnap mocskát.

Mázas kriptából tákoltak

templomocskát.

 

Halottakért imádkoznak

a halottakhoz

halott nyelven a körmeneten,

mely halottat hoz.

 

Csontok előtt térdepelnek

és csókolják

hüllőhideg ajkakkal

a dohos urnát.

 

Berobbantam a templomba

a feszület elé.

Úgy éreztem, mindjárt

a nagy kést döföm belé.

 

Öklöm ráztam a képre,

mely szomorúan nézett.

Gyilkos dühömtől

saját lelkem vérzett.

 

Szíven ütött akkor,

mit a Szellem mondott:

 

az Egyházban

csak ami múlandó, emberi,

az a romlott.

 


Konkoly (Ádám fohásza)

Zuhan a mélybe
a hallgatag,
penészvirágos,
mérgezett mag.

Nem hajt ki könnyen.
Kényes a napra.
Csak lidércfénynél
nő meg magasra.

Gyökere behálóz.
Indája fojt.
S tovább terjeszti
a tébolyt.

Boszorkányok átka,
gyilkosok nyílmérge,
tüskéje szíven szúr,
éget a kérge.

Magam a lucskos földből
kivakartam
s csak néztem a fertőzött tőre
zavartan.

Megtört szívem
Előtted kitakartam:
Atyám, segíts,
én nem ilyen virágot akartam!


Szerző: b.cermidoff  2011.07.09. 00:37 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

Ádám

 

Homályban bolyongó,
Elveszítettél szem elől.
Árnyéktapogató,
Nem tanultál a vesztedből.
Szép arcod most
Romokban hever
Az Isten-nélküliség
Nagy teher.
 
Álszent szánakozó,
Ki fennhéjázóan lenézel,
Mindig újra elutasítasz,
Pedig kaptál esélyt elégszer.
Az életed most
A porban hever.
A világ barátsága
Nagy teher.
 
Álnok csúfolódó,
Nem kíméled csípős nyelvedet.
Léha tékozló,
Ki nem tartod be az ígéreted,
A becsületed most
A sárban hever.
A hazugság bűne
Nagy teher.
 
Van erre megoldás,
Hisz Atyám téged is úgy szeret,
Hogy odaadta Szent Fiát,
Hogy nyerhessél örök életet.
Magamra veszem
A bűneidet
S te vedd fel végre
A keresztet.
 
Van erre megoldás,
Hisz a Golgotán elvégeztetett.
Nincs senki más,
Ki megújíthatja szívedet.
Magamra veszem
A bűneidet
S te vedd fel végre
A keresztet.

 

 

Szeptember

 

Bezárta kapuit a heves nyár,

Szilaj éveim bazárja.

Hirtelen elém jött Szeptember

S kinyújtott kezem várja.

 

Sokáig irigyeltek az ifjak,

Mert frissen tartott az élet.

Kedveltél engem, Istenem,

Elnézted a sok csibészséget,

 

Miket nem engedtem el

S idővel hegyekké nőttek,

Magukkal hozva a ráncokat

És a kemény időket.

 

A bitorolt fiatal évek után

Egyszer csak rám szakadt saját korom

S most itt állok a valóság közepén,

Mint magányos orom.

 

Visszafordulni nincs hova.

Elhagyott a léha múlt,

Mint borúban tűnő árnyék,

A szürkület ölére hullt.

 

Szakadékok vesznek körül.

Nem menekülhetek én.

Térdre esek kereszted előtt

Fenn a Golgota hegyén.

  

 

Szeretni

 

Szívemre sokszor vetült 

miattad bánat árnya,

mint halálra szánt galamb fölé

keselyű szárnya.

 

Számtalanszor

oly könnyelműen dobtál el.

Felcseréltél

filléres élvezetekkel.

 

Pillanatok szele

dobált ide-oda.

Magához kötött a világ,

a sok talmi csoda.

 

S most mégis itt állsz előttem

szád zavartan dadog.

Idétlenül bukdácsolnak elő

az esdeklő mondatok.

 

Hogyha ember lennék,

azt kérdezném: mit akarsz tőlem?

Bizalmam eljátszottad,

majd békülünk a temetőben.

 

Jaj, de a keresztet helyetted

el kellett szenvedni.

Ezerszer elárultál,

mégsem bírlak nem szeretni. 

 

 

Kísérsz  

 

Most is kísérnek

Azok a szép szemek,

Mik könnyeztek

Látván értetlenségemet.  

 

S figyel a türelmes szív,

Mely százszor megszakadt

A hosszú évek során

Nagy bűneim miatt.  

 

Hányszor próbáltad

Leállítani testem,

Mikor a kísértés

Csapdájába estem.  

 

Visszautasítottam

Drága józanságod.

Lázadtam

S keblemre öleltem a világot.  

 

Szomorú hűséged

Dühített engem.

Zavart ahogy követtél

S vigyáztad lelkem.  

 

Hálát adok Neked

Most ahogy már értem,

Hogy Te akkor is végig

Fohászkodtál értem.


 

Száműzött

 

Uram, kísérd a drága vándort,

ki eltűnt előlem.

Légy lámpás előtte

a sűrű ködben.

 

Fájdalmas sóhajom

kiszakad belőlem.

Felsejlik hajója

a kikötőben.

 

Vajon mi az,

ami a távolban várja?

Mitől nem tartja vissza

szülőhazája?

 

Száműzöttként távozott,

nem kalandvágyból.

Szeretetlenségünk riasztotta fel

hajnalban az ágyból.

 

Szemrehányások, szitkok

kísérték végig.

Kétségbeesett imája

felszállt az égig.

 

Minden apró vétke

óriássá nőtt

Engesztelhetetlen

haragunk előtt.

 

S míg neki alázata

szabadulni segített,

elvakult dühünk nekünk

börtönt épített.

 

Búcsúzóul megáll

s szomorú szeretettel szemünkbe néz.

Lesütjük tekintetünk

és elejti a követ minden kéz.

 

 


Szerző: b.cermidoff  2011.07.03. 15:56 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

A jeruzsálemi templom

 

Szívet ér a rozsda,

nyomul a közöny.

Zuhog a szószékről

a nagy szóözön.  

 

Alszik itt a jónép

Igére hajtott fejjel.

Oroszlánokat táplál

a pépes étellel.  

 

Akárcsak egy kripta,

kívül csupa máz,

de befelé halált

lehel ez a ház.  

 

Dohos kárpitja mögül

kiszorul a hit.

Zárva tartja Előttem

makacs kapuit.

 

Megrendül magában

s megbotránkozik,

mikor hallja beszűrődni

az Élet hangjait.  

 

Megyek az Úton köztetek, gyermekek,

Én szép, szomorú Bolond.

Vérem gyöngyeit szórom elétek

s hátam görnyeszti a gond.  

 

Terhemet a szenvedés

koptatta simára.

Kezem a végzetemen

kulcsolom imára.  

 

Mit bánom Én,

ha átlépem az erkölcsöt,

csak e holt fa teremjen végre

méltó gyümölcsöt.    

 

 

Kétely (Isten nélkül)  

 

Lóg a semmin egy mondat.

Önmagában dalol.

S közben a légüres térben

kallódik valahol.  

 

Jár a lé a húsban.

Körbe-körbe forog.

Lökődnek ki a végtelenbe

a céltalan sorok.  

 

Minden jön valahonnan

s megy valahová.

Ahogy megszületik,

majd úgy válik porrá.  

 

Önmagát ismétli

az értelmetlen világ.

Egymáshoz adódnak

a véletlen hibák.  

 

Oktalan, céltalan,

értelmetlen lebegés,

Őrjítően bugyuta,

langyos, léha létezés.  

 

Testem börtönében

fellázad a lelkem.

Válaszért kiált

az idegőrlő csendben.  

 

Őrült kaleidoszkópban

kavargó részek

között keresem megszállottan én

a nagy Egészet.  

 

Meggyötörten, összetörten

zuhanok padlóra:

az ördögi körforgásból

nem kerülök ki soha?  

 

S kimondom ekkor

a legszentebb Nevet.

Válaszul szívemet

betölti Szellemed.    

 

 

Válaszok  

 

1.  

 

Könnyű azt mondani,

már túlléptel ezen,

múltidővé hazudni,

hogy fogod a kezem.  

 

Az elveidhez ragaszkodni,

mint önmagad futára,

elfogadni, mit a világ nyújt,

ennek megvan az ára.

 

Messzi városokért

eladni szent Nevem,

csak azért,

hogy a betevőd meglegyen.  

 

Kicsinyes büszkeséggel

sebeidben pózolni,

testvéreidet

jasszokkal pótolni.  

 

Társkereső rovatokban keresve megoldást,

le akarsz cserélni.

Csakhogy szíved örökre Nálam hagytad

s anélkül nem lehet élni.    

 

 

2.  

 

Mondd, miért hazudsz Előttem,

ki mindent lát?

Miért játszod

az ártatlan ostobát?  

 

Miért oktatsz ki

Szavaim kiforgatva?

S dacolsz a tényekkel

fogad csikorgatva?

 

Én, aki eldobtam

mindenem érted,

azt kapom,

hogy ádázul véded Tőlem élted.  

 

Ha nem ugrok rögtön

kívánságod szerint,

a por dühöng lábamnál

s mint gyermeket, megint.  

 

De mikor összedőlni

készül az életed,

nem a világ ad erőt,

melletted áll Istened.

 

 

Dávid tánca
 
Kinéztem a szerelem templomából,
a faragott képek, festett bálványok közül.
Én voltam, akit kényeztetett a világ,
de íme, most szívem mégsem örül.
 
Ki az amott az úton?
Kérdezem az arany oszlophoz támaszkodva.
Miért kíséri díszes menet,
ha meztelen, mint egy szolga?
 
Gyönyörű az ő termete,
haja, mint ébenfa,
nyári éj a szeme színe,
fényes Nap a homloka.
 
Úgy táncol ott az úton,
ahogy én  még nem láttam
emberfiát örvendezni
e parázna világban.
 
Miféle láng ég lelkében,
mely felgyújtotta szívemet?
Ilyesmit sosem keltettek
bennem pogány istenek.
 
Tisztasága, bátorsága
tiszteletet ébresztett
bennem, démoni papnőben
s szívem háborút vesztett.
 
Akarom ismerni Azt,
Ki ilyen örömet ad
a mennyei kútforrásból,
mely soha ki nem apad.
 
Íme megyek én utána
és az úton követem.
Nincs is más kívánságom,
csakhogy Urát ismerjem.
 
Szívem megtelik vígsággal.
Örömkönnyem túlcsordul.
Bensőm kínzó vágya múlté.
Lelkem Istenhez fordul.

  

 

Megérkezés
 
Lelkem kitárja szárnyait
s repül a puszta lét felett.
Szívem nem kutatja árnyait
visszatükrözi a kék eget.
 
Visszahúzna a hús ingoványába
a csalóka képzelet,
De ha egyszer hátára vett a szivárvány,
onnan lezuhanni nem lehet.
 
Szabadságba öltözve vitorlázok.
Nem rettent az északi fény,
színeibe öltözve mélázok
Isten nyílt egén.
 
A végtelenség ölel magához
s mint dallam lebegek.
A föld neheze rég a múlté.
Észre sem veszem a testemet.
 
Nem hányódom érzelmek szeszélyes szelén.
Múlttalanul érkezem
az öröklét kikötőjébe
túl a köddé vált régi életen.
 
Mert megragadott és ékes rendbe illesztett
a drága Szellem,
Az Isten kórusában, az angyalok dalában
egy új hang lettem.

 


 

Apám (In memoriam Filat Csorazoglu)

 

Kétségbeesetten kapaszkodtam a kantárba,

de végigvágtál rajtam az ostorral.

Sírva könyörögtem, hogy ne menj el,

ám nem sejtettem, az ördög mit forral.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Könnyeim folytak a fehér sörényen.

Összeroppant teljes lényem.

Nincs annál szörnyűbb pillanat,

mint mikor egy gyermekszív megszakad.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Felemelkedtél szabadon, szépen,

eltűntél égi ösvényen.

Semmi sem tarthatott téged vissza,

ez az elmúlás súlyos titka.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Arcod kemény lett, mint a kő.

Nem fogott rajta többet az idő.

Idegenné váltál, mint távoli tengerek,

melyekről álmodni sem merek.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Kinek keze fogja majd kezem?

Kinek keblén nyugodjék fejem?

A kétségből rám zuhant a fájdalom,

mázsás súlya nem hagyott lábamon.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

 

Karjaim esengve emeltem az égnek.

Miért nem engem hívott el, miért téged?

Mikor már úgy éreztem semmim sincsen,

csendes vigasszal fölém hajolt az Isten.

 

 

Jeruzsálem
 
Kiléptem az üszkös romok közé.
Tán soha többé nem látom őt.
Ledőlt, mint halott harcos
a győztes ellenfél előtt.
Végigmentem az úton
és nem ismertem rá.
Eljött érte a vihar
és úgy zúzta porrá.
Leomló falaival
átölelte testem.
Ellenségeim elől
elrejtett engem.
Fogom e port a markomban
szétszórom ma itt,
mint őrült hitetlen
az anyja hamvait
Most könnyeim mossák
mi belőled maradt.
Jeruzsálem, téged
sirat a fiad.
Elhagylak mégis
én, hűtelen.
Az Úr szállást készített nekem
egy idegen helyen.
De az Isten, a konok
egy tollvonást tett bennem
s áthúzta a félelmet
csüggedő szívemben.
És hamarosan találkozunk
újra ugyanitt.
Megcsókollak s felsegítem
a porból drága falaid.


Szerző: b.cermidoff  2011.06.27. 16:32 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek

süti beállítások módosítása