Mások terhe
Rezdül a levegő teste
mikor üzenetek járják át.
Feszül az éteri gerinc.
Lúdbőrzik rajta a hát.
Tülekedő betűraj
tudattalanná ájulja magát.
Mikor az egó önkifejez,
szavakból épül a gát.
Egymás mellett elsikló
egyesek és nullák
íztelen, szagtalan,
eleven hullák.
Kiáltásuk magánügy.
Létük érdektelen.
Közömbösen nyeli el
a világegyetem.
Belefúlnak a zajmasszába.
Nincs, aki segíthet.
Elnyomja őket a tömegmagány,
mint egy ócska csikket.
Ó, én agyatlan versgyár,
arra ébredtem egyszer,
hogy a firkász is fájni tud,
mert ő is egy ember.
Hagytam, hogy az akáctövis
szívemet szaggassa
s könnyek közt emeltem
mások terhét magasba.
Altatódal
Máma’ béke van,
hát béke a hold alatt.
Egy rémálom sorozatnak
vége szakadt.
Megmártózom újra
Lelked csendjében
és Beléd bújok,
mint egykor régen.
Benn nem bömböl
a megvadult szél
s a szerelmes csend
Rólad beszél.
Drága nyugalmad
rejtekében
barátom lesz
az éji ében.
Ölelésedben,
a bűntől távol
őrzi elmém
az angyaltábor.
Elringatsz
s megtalál a legszebb álom.
Szíved mélyén
élem valóságom.
Könnyű a léptem.
Lebegek
súlytalanul
a föld felett.
Nincs nyomatéka
a szavamnak.
Láthatatlan sínek
haladnak
eltéríteni szívem
Ellened,
de lázadó mozdonyom
Szellemed.
Eleven szénként
lángoló
erőskezű
Pártfogó,
a beteges éjt
letépve rólam
fájva felizzítasz
a szívkohóban
s magasra
emelve az Életet,
a halál felett
hirdetsz ítéletet.
Logosz
Kitárt szárnyakkal
vitorlázok a szabad szélen.
Hátára hasalok
s látni vélem
a felszín alatt
a béke arcát.
E megkínzott táj
megszenvedte sarcát
a világ s a bűn
romboló terhének.
Hadd szóljon végre
Életről az ének,
hogy megnyugodva
magához térjen
a lélek
a csontokkal határolt térben
és kicsírázzon
a Gondolat
a feszülő
bőrborítás alatt.
Vihar után
Cikázó villámokkal
az üvöltő vihar elvonult.
Gyengéd szavad rám hajolt
s elpárolgott a múlt.
Frissesség harmatcseppjei
remegnek a pillanatokon.
Ránk köszön a meghittség,
mint rég látott kedves rokon.
Terítsd rám, Szépség
mennyei palástodat.
Hadd húzódjak sátra alá,
hol kegyelmed fogad.
Illeszd szíved szívemre,
hogy összeforrjanak
és légy pecsét lelkemen,
mely úgy ragyog, mint a Nap.
S egész valóm Neked zengi
a felhőtlen öröm dalát:
íme, itt jön a Hódító,
Ki legyőzte a halált.
Giccs
Könnyed képek,
tetszetős szóhasználat,
gördülékeny stílus -
az emberi vadállat.
Egy frázist beszúrni,
aztán ellibbenni.
Kívül áramvonalak,
mögötte semmi.
Légnemű témák,
miket egy gyermek un.
Virtuóz giccstárlat.
Bűvészkedő faun.
L'art pour l'art szóhuzat,
feledhető fáma,
az öngyönyörködtetés
magas tudománya
Jól vigyázz, barátom,
be ne csapjon téged.
Kerüld el e parfümös,
cukormázas mérget.
Nem ártalmas szellem.
Nem irigy senkire.
Csak az Igazságot
kerüli messzire.
Bálványimádó
Életet hazudsz a képekbe,
miket tollad papírra táncol.
Kárhozott lelkek füstje a tintád,
amely a sárhoz láncol.
Csalóka szavak csillámporát
szórod az elegybe,
penésszel csipkézett rozsdakristály,
mit a kígyó fon egybe.
Nyállal kevert cián a zöld,
romlott vér a barna.
E sóhajok hídján nyüzsög
a pokol minden barma.
Megidézett kurafik,
akasztófavirágok,
kiknek oltárán áldozol
és nevüket imádod.
Ifjú éveidet
torkon ragadva
viszed a guillotine alá
veszni a vérpadra.
Hátha drága erejüktől
mégis újra éled
elevenen rohadásra ítélt
televényed.
De csak játszik veled a képzelet.
Megcsalnak érzéseid.
Gondosan megalkotott világod
az Igazság fényénél szétesik.
Feldobott játékszered
lezuhan csörögve.
Hiába ér délibábod az égig.
Holt maradsz örökre.
Drágakő
Drágakövet hordok szívemben,
eleven szenet.
Mennyei parázs illata
a legdrágább kenet.
Melegénél megszállva
keres menedéket
a hiábavalóságtól
meggyötört sok lélek.
Fellobbant bensőmben
a Szellem lámpása,
hogy fényénél mindenki
az Igazságot lássa
s megvakulva kihunyjon
az emberi hiúság,
hogy a megtört szív ím
megtagadja húsát.
Angyalok zenéje
gyöngyharmatot hint
és a szomjas lelkek
befogadják mind.
Gyönyörű Terhem
magukban hordozzák,
mikor tiszta hangom
egyként visszhangozzák.
Hadd legyen
Hadd ne legyen most
drámai a dal.
Hadd frissülhessek fel
csengő hangoddal
és engedd, kérlek,
hadd gyönyörködtessen
a tisztaság gyöngyharmatja
elnyűtt szívemen.
Hadd emeljek nyíltan
oltárt itt benn
Szövetségünknek
árva lelkemben.
Hadd kápráztasson el
minden érintésed,
melytől életet kap
s megújul a lélek.
Igazság forrása,
örök tavasz vagy,
Kitől megszégyenül
a halál s a fagy.
Hadd emeljem magasra
a drága szabadságot,
amelyben Veled
győzelmesen járok,
és igen, hadd lázadjak
örömmel a bánat ellen.
Pusztuljon végre
a sötét szellem.
Ijesztő hűség
Lázadni jöttem e földre,
melynek szokásai porhoz tapadnak.
Vicsorgok mindenre, mi lehúz
s nem vagyok része az anyagnak.
Tőmondataimtól fájdalmában
vonyítva menekül a sötétség.
Tiszta és kemény gyémánt vagyok.
Hogy mondjam meg, hogy megértsék?…
De értük a Lélek lángján
eleven szénné válok.
Koromfeketévé szenvedem magam,
mocskossá, mint az átok.
Ó, ember, a száraz fa vért virágzott
s örök gyümölcsöt termett.
Felfoghatja-e halandó elme
e csodás szerelmet?
Mert hisz évszázadok óta
annyian meghaltak érted.
De ki érheti fel
a sírral dacoló, ijesztő hűséget?
Pesti Golgota
Janus-arcú bohóc izzad
molyrágta tollakkal.
A rakpart és a körút közt röpköd.
Azt játssza, hogy angyal.
Magasból zuhan alá kezéből
a sok mérgező mag
s felcsipkedik a kultúrhüllők,
a városi jómadarak.
Tülekednek az elmúlásért
és egymásnak rontanak,
majd felszippantja őket az idő
s helyükön űr marad.
Különös párbajt vívok a halállal
a guanópöttyös téren.
Magához ölel egy halott fa
és kicsordul tőle a vérem.
Belehalok e viadalba,
de aztán mégis győztesen
a Mindenség ágán trónol
feltámadott szívem.
Lángok
E város,
melyet a kígyó lágyan átölel,
sziréndalával csalogat magához
s közben rád lövell
halálos mérget,
mely örökre megvakít,
hogy ne kerülhesd el
éhes vérpadjait
s aztán agyatlan vámpírként
lézengve tovább
szaporítod
a szélmalomharcban edzett holt költők sorát.
Tegnap még kezem alá tetted
szép, bús fejed,
hogy megbocsájtsak végre
s áldást adjak neked.
Ma már
a máglya lángja kész,
melyben halálba küldi forrását
a béklyót vesztett ész.
Ó, becsapott lélek, hányszor kell még az ártatlan vér,
hogy megtisztítsd önmagad?
Nem tanulsz. Szívem eleven szén. Tűz nem árthat neki.
Örökre megmarad.
Hamis békesség
Vihar előtti csend van,
mert a penész alatt
feszeng béklyóiban
az elfojtott akarat.
A tolerancia
megjátszott pózában
bájolog az egó
versben és prózában.
Az elvárt mosoly
tanult mozdulata
védelmében nyugszik
e profi diplomata.
Délibábok előtt hajbókol
a struccpolitika.
Hisz ez a létező világok
legeslegjobbika,
hol kötelező gyűlölni
a zűrös idegent,
Ki dühöngve felborít
mindent idebent
s elefántcsont tornyod
bálványára támad
felkavarva poshadt kicsiny
komfortzónádat.
Kétségbe ejtve,
megzavarva, megtörve téged,
kétélű kardot hoz életedbe,
nem békességet.
