Kerestelek

Kérdeztem rólad a fákat,

láttak-e téged,

ahogy elgondolkodva szedted fel

a gesztenyéket.

Hozott-e felőled híreket

a kósza szél?

Füleltem, a sok levél

zizegve mit beszél.

Jártam a kocsmákat.

Mindenhol kerestelek.

Eláztam lelkem mélyéig,

mire este lett.

Minden kis neszben

makacsul kutattam,

hátha felbukkan

a tőled kapott dallam.

Megszólítottam

az összes gondolatot,

mely még melengette

ismerős illatod.

Jajongva vergődtem túl

az éjszakán.

Szép neved üresen

zuhant vissza rám.

Faggattam az Istent is.

Gyengéden hallgatott.

Szívemre

balzsamos könnyeket hullatott.

Lépcsők

Lépdeltem felfelé

mohos köveken.

Vértől csúszós lépcsők

ritmusát követtem.

Voltam ember.

Lettem eleven húsdarab,

melynek a rettegés

végzetes pályát szab.

Odalenn morajlott

a dühöngő mélység,

sötét babonaság verme,

nyomorúság, éhség.

Ó, én cifra koldus,

igazságot kerestem.

S most vonszolom a grádicson

kolonccá vált testem.

Parázna oltáron

ha szívemet kitépik,

nem jut el az Élet szava

az elátkozott népig.

Fájdalmas fohászom

esővé vált végre

s szivárvány gyöngyháza

feszült az égre.

Odafenn a csúcson

egy vérző szív izzani kezdett.

Egy sas szárnya formált felette

ezüst keresztet.

Gravitáció

Nem akarok elfeküdni

a sercegő percek között

tudomást sem véve a Szóról,

mely nekem ütközött.

Nem érdekel

a bamba növés-múlás hangja,

mit könyörtelenül elnyom

az utolsó idők harangja.

Nem emelnek fel sehova

viasz szárnyú álmok.

Zuhantukban könnyeikkel

bepecsétlik a jármot.

Nem fog rajtam

felhőjáték ritmusa az égben.

Kiszakadtam vonzásából én

már nagyon régen.

Íme kihulltam a rostán.

Elengedett a véletlen.

Mert nehéznek találtattam,

alkotórészed lettem.

Igen, egyszer Hozzád bújtam

s szívedhez kötve

osztályos társad sorsodban,

ez lettem örökre.

 Rejtélyek

Szabados kis titkok felett

lebeg az emberi képzelet,

hogy aki hormonok habjain hajózva

elérte a testi partot,

vajon hol kötött ki rajta

és mit akart ott.

Mocskos pletykácskák,

ferde képzetek

fialnak szüntelen

szörnyszülött rejtélyeket.

Dohos falak közt

csontokon rózsák,

öt felé söpört szemét.

Hol itt a valóság?

Ó, guillotinnal világra segített

szabadság,

kinek császármetszéssel végezték ki

anyját,

s ki vas patkókkal taposott

az élő betűkre,

egyenruhás békegalamb,

igazság görbe tükre,

lelki sivatag közepén

homokárus elme,

lefolyástalan fertő

belterjes gyötrelme!

Kitakarom Szellemem,

hogy démonjaid jól lássák,

szívemben hordozom

az Élet forrását.

Mondják

Mondják,

hagyjalak el, feledjelek,

s hogy önámítások

e makacs rejtjelek.

Mondják,

ostobább vagyok, mint a százéves átlag,

levedlett árnya

egy léha délibábnak.

Mondják:

a szegény lelki árva,

csak ül

elefántcsont tornyába zárva.

Szednék össze

a szétguruló érveket

arról, hogy

csupán játszik velem a képzelet.

Mondják haldokolva,

miközben élni látnak.

Toldozzák széthulló sorsukon

a léthibákat.

Sajnálkoznak felettem,

míg elméjük lidércfénye őket körbelengi,

hogy Beléd kapaszkodom

s nem tudok a semmiért egészen tönkremenni.

Hírzuhatag

Villámtól derékba tört fák,

lángoló sörényű lovak,

jégeső verte virág,

melyet földbe tapostak,

Kés alatt visító disznó,

gyilkostól rettegő gyerek,

megannyi őrjítő vízió,

robbanni készülő erek.

Kába kényszeres világ

kepeszt sötét sarokban.

Tükörképét bűvöli

s közben belerokkan.

Ákom-bákom kártevők

szerte futkorásznak,

alattomos terjesztői

lélekölő láznak.

Minden életszikrát

pokolba perelve

önmagába kapaszkodik

a zuhanó elme.

Míg a véletlenek sora

kisiklik alólad,

hasadj ki e törvényből,

adj szívet a Szónak.

Idő

Félek, elmerülsz az időben

és elvarázsol téged

s csak akkor ébredsz fel,

mikor az elmúlás körmödre égett.

Túl sokat mélázol

az évszakok ritmusa felett

és mire észbe kapsz,

elillan pille életed.

Rágódsz egy fűszál létén

és elmerül tekinteted.

A céltalan, hosszú kérődzés

nem ad feleletet.

Minden átkozott napszálltakor

árnyékod óriássá nő.

Kétségeid huhognak feletted

és nem segít az idő.

Mindig ugyanaz a hinta

s ha az ördögi kör kerül szóba,

sosem érted,

hogyan nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.

Reményt vesztetten nézed

a lüktető természetet.

Belélegez és kifúj

egy tökéletesen zárt gépezet.

Egyre inkább érzed

pusztító magányodat.

Rájössz,

hogy egy összeesküvés áldozata vagy.

Jöjjön hát a Kéz,

mely atomórákat rombol

és végre tépje ki elméd

e taposómalomból.

Vagyok

Voltam vad vihar,

mi a lelkedig elér,

távoli szent helyen

titkos aranytelér,

remegő gyémánt

hajnali levélen.

Kiszáradt, halott fa

itta be vérem.

Vagyok tűz rubin,

ördögűző Szó,

lenézett hontalan,

örök átutazó,

megtagadott igazság,

otthon is idegen,

balzsamos pecsét

megtört szíveden.

Lettem, Aki vagyok,

a földnek sója,

Énekek Éneke,

halál koporsója.

Hegycsúcsok

A világ nevelt fel,

mint mostohafiát.

Nem hintek a manna helyett

híg ambróziát.

Bizsereg a pondróktól

az Olimpusz tája,

belterjes agyvelők

fülledt pusztája.

Engem nem tartanak fogságban

efféle korlátok.

A Sion hegyéről

a Mennyekbe kiáltok.

Zuhanó átok

a Pegazus árnya.

Viaszt könnyezik

olvadó szárnya.

Míg az Én Szellemem

a sors felett lebeg

s balzsamától gyógyulnak

halálos sebek.

Tudom, hogy nem vagyok

a Parnasszus kegyeltje,

de imákkal takar be

Gecsemáné kertje.

És odafenn

a zordon Golgota hegyén

nem a Múzsa feszül meg érted,

hanem Én.

S mikor már

az ihleted végleg elhagy téged,

Igém tiszta forrásával

feltámaszt az Élet.