Összeesküvés Hamar megszokássá vált már a fémes érzés a bőr alatt. Egy húzás csak a leolvasón, amin a test áthaladt. Csupán közeg vagyok már az áthaladó jeleknek, miket szilícium gerjeszt és bensőmben remegnek. Elkábított s fertőző petéket rakott belém egy alattomos óriáspók. Körbefont a rusnya rém. Szabadulnék folyton tőle, de bűvkörébe ragad az ördögi méregtől megtévesztett akarat. Időzített bombákat ölel a parázna hús. Csak lassan ébred a szellem, e szunnyadó kolosszus, hogy egy titkos érintéstől fellázadjon végre s kivesse az élősdiket a külső sötétségre.
Abszolút Nem foghat meg az idő. A romon az új fű kinő, azért, hogy az agyunkba vésse a homokszemek konok pergése, hogy semmi sem örök, de nincs új a nap alatt. Mi késztet, hogy a mának éljek, ha aggódó szívem a jövőbe réved? S ha nem léphetek kétszer ugyanabba a folyóba, önmagam megismerése hiábavaló próba. Az univerzum egy önmagát toldozó hiba. Ez a létező világok leges legjobbika. S ez ingatag rendszer kínzó vágya a remélt dolgok bizonyossága.
Útkereső Kétség marja szívem, mint savas eső. Bolyong a pusztában az útkereső. Szavaim szétszóródnak a forró homokon. Minden ördögszekér lelki rokonom. Kérdéseim mellett elszáll a bolond szél. Révülve kóvályog. magában beszél. Délibábok közt hányódok-vetődök. Feszüljön a szivárvány. Mennyei szemöldök felhők könnyfolyama felett remény hídja legyen. S törjön meg az átok odafenn a hegyen. A sötétség kárpitja hogyha megreped, feltámadó győztes Fény, áldom szent Neved.
Ki fog majd szeretni? Eltorzult a világ. Váladéktól részeg. Egybegerjedő hús lepi az egészet. Kirakják a porondra a nászi ágyat. Korbáccsal hajtanak az elferdült vágyak. Zászlójukká teszik mocskos lepedődet a majmok rokonai, kik uralják a földet. Görbe tükröt tart sok gondolkodó állat lélek nélküli teste az Isten képmásának. Aktív szenny hálózza be a mosott agyakat. Érzékiség börtönében szenved az akarat. Hormonok hullámzása oszt neked igazságot. Atomok múló játéka önazonosságod. Ordító magányod természetfeletti. Ha elvirágoztál, ki fog majd szeretni?
Falak Rossz keménység az, ami eltakar, mint a telet hívó sárga holt avar. Mikor már az élet betokozódik, Nem jut el a friss szellő a sűrű bozótig. Mert a szabadságnak mindig útját állja sötét töviserdő tömör tankcsapdája. Lidércfény ül e belső, zordon betűkre. Sós gyöngyöket harmatoz a lélek tükre. Maró párája felszáll az égre. Fellázad a Favágó s fejszét fog végre. Hull a pudvás forgács és leomlanak az ember-gondolta vastag falak.
Önelemzés (Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez) Felszáll a pára s nincs alatta semmi. Olyan, mint egy délibáb árnyát keresni. Mint egy önmagának feszülő óra, melyben mágnest raktak minden mutatóra… Babrálok az egómmal zavarodottan. Nem tudok szabadulni, mert rácsavarodtam. Fejtegetem magamat s hatalmasat nézek, mert a végén egy nagy nulla jön ki eredménynek. Átlényegült a személyem és lila köddé lettem. Ki tudja, hogy leszek-e még valaki az életben.
Múltidézés Kitömött bagoly a koponya fölött… Denevérszárnyak közt a tanár füstölög. E sekélyes elmének az a legszebb öröm, ha összeköt öt pontot egy szabályos körön. Röhög, vakaródzik a lusta diákság s az előadáson a múltat kiássák. Szekrénybe akasztva lógnak a csontvázak. Baloldalt felirat: a múmia támad! Serény az öreg prof. Emlékek közt matat. Vitriolos üvegbe mártogat szavakat. Görbe tükör előtt pózol és csak ekkor látja, lángra kapott egója rozoga korlátja. Vigyázzon, ki tűzzel játszik. Eléri a végzet, mert saját maga alatt gyújtja fel a széket. Tudod
Nézed némán Nézed némán, ahogy a szél forog. A sívó homokot megkötni nem fogod. Csak állsz tehetetlenül s a légbe markol kezed. Kiperegnek ujjaid közül a homokszemek. Hiába várod, hogy neked megáll a sivatagi vihar, a forró halál. Befészkel szívedbe, mint gyenge fuvallat. majd bömbölő orkánként mindent learat s pusztítva, rabolva magadra hagy téged egykor doromboló, kedves vendéged. Ne várj tőle szánalmat sem pedig hűséget. Tűzhelyed lángját felkapja s tövestül kiéget. Csak Annál gyógyulsz meg, Aki szívből szeret és az Élet partján eresztesz gyökeret.
Lebegés Alélt táj fölött merengek csendben. Hatalmas keselyű kapott fel engem. Bronz delemen függök. Némaságban érek, mint a fösvény föld gyomrában rejtőző telérek. Minden megállt körben. Lebegésünk titka, hogy az egész lét egy levegő-kalitka. Ismeretlenné váltam. Elhagytak a jelek. íztelen nyelvemmel zsibbadtságot nyelek. Közönyre ébredő szellemem lázad. A hazugság szemével minden csak látszat. Hadd keljek életre. Zúgjanak harangok. Küldj, Uram, értem fentről egy galambot.
Tavaszi mondóka Jég csontja roppan. Dér könnye koppan. Izzad a tél nagy patakokban. Zöldszínű lándzsák testét átjárják. Ráönti a Nap fényei árját. Fut a fagy verve. Rongyai szerte. Hófoltok között haldoklik terve. Várja a szelet. De jő a kikelet s mint édeni kertben, lakozik veled. Eléd teríti virágpalástját és behódolnak a szívbeli bástyák. Ujjong a természet. Szabadul végre. Millió madárszárny feszül az égre. S ezer trillából összeszőtt ének zeng dicsőítést Teremtőjének. Néha már Néha már úgy nézem életem, mint egy levetett álruhát. Mintha idegen rongya lenne, melynek csak gondja hárul át. Olyan elfásulttá tett a sok hiábavaló kopogtatás. Szívem morzéja kőfalról hullt vissza. Nem hallotta senki más. Összekulcsolt ujjak csapdája görcsös ördöglakat. Egymáshoz rozsdálta az egyhangú idő a makacs markokat. A szemek már nem olvassák a sóvirágok számát, melyek az elnyűtt zugokban szúrós szirmukat kitárják. S ha egyszer-egyszer átcikáz mögöttük egy kóbor gondolat, maradandó ráncok vetnek a bőrön múlandó hullámokat. Mégis végigsimít néha egy kéz az örökléten át s magamba szívhatom az Isten gyógyító illatát.
