Isten firkásza
Felkapja fejét
a gyengéd hangra.
Megszólal válaszul
szíve nagyharangja.
Úgy lelkesedik,
lángra kap e gyermek,
ragyog buzgó lelkén
a szellemi fegyverzet.
Imára nyíló ajkai
drága gyöngyöt szólnak.
Minden egyes leírt szava
gyönyöre a tollnak.
Kezei kulcsolódnak
s meghajlik a lába,
így hajtja magát
az áldott igába.
Leteszi oltárodra
egész életét
s odaszánja
élő felajánlásként.
Szemeidben könnyek,
mikor rátekintesz.
Firkászodra
balzsamos, hűs kenetet hintesz.
Mit vársz
Mit vársz a félhomálytól,
melyet magukra zártak hideg falak,
hol örökre fához szögeznél,
mint csenevész madarat?
Csak bámulsz e mázolt kriptára,
hol elmúlt idők szelleme borong.
Ide álmodsz meleg otthont,
melynek lámpása a napkorong?
A rozettán megtörő fény elterül
- halotti lepel a ravatalon…
Kísérteni jár ide sok holt lélek,
két lábon járó imamalom.
Meredt szemekkel néznek rád
a dohos kőhulla-bálványok.
Megcsaltál ezekkel mind
s betakart egy szemfedél-hályog.
Börtönrácsokká vált betűk
rabságukban tartanak.
Koporsóba zárnál engem is
s elítélnéd önmagad.
Engedj hát mozdulni engem.
Húzd ki kezemből a szeget,
hogy a valódi szabadságra
nyithassak ajtót neked.
Tenger
Ez nem az a tenger,
amely befogad.
Nem horgol bokád köré
lanyha fodrokat.
Nem találod benne
sellők dús honát.
Cápák hada kísérget
éjszakákon át.
Ez nem az a tenger,
mi szerelembe ringat
s kagylóhéjként rejti
sziget-titkainkat.
Folyékony sós sivatag.
Míg a szem ellát
zavaros tajték lepi
bűnök zátonyát.
Ez nem az a tenger,
mely felüdít téged.
a kín kicserzi lelked
s hólyagosra éget.
Reménytelen létbe
kapaszkodik tested.
Milliónyi dögevő
várja elested.
De feldereng az éjben
ezer árnyalat
s láthatatlan kapu nyílik
szivárvány alatt.
Galamb hoz a csőrében
zsenge olajágat.
Bárkád a Kősziklán
oltalmat találhat.
Óda
(széljegyzet az Énekek Énekéhez)
Minden szépség
Rólad énekel.
A szó, a dallam, a ritmus
táncra kel.
Szívemben
hála rak immár fészket.
Örömmel hódol Néked
a művészet.
Verssorok végén
rímek ölelkeznek.
Koronává válik
a betűn az ékezet.
A toll
a papírt csókolja lázasan.
Örvend minden angyal
mennyei házadban.
A szem nyitott ablakán
beragyog e pompa
s visszhangzik a számon át
Érted rajongva.
Felemelik a hangokat
fürge szellőszárnyak
földöntúli ragyogást adva
minden tárgynak.
A teremtés húrjain
Hozzád szól az ének,
szeretet forrásából
buzgó örök Élet.
Kerültelek
Kerültelek,
mint kutya az ostort,
mint ledér lélek
a szűzi kolostort.
Taszított érveid
szabályossága,
mely tiszta szigorod
zárta magába.
S mint napfényben
rezzenetlen lovag páncélja,
ragyogott fel logikádban
az élet célja.
A sorok mögé bújtam.
Ám kilógtak a hibák.
Csámpás verslábaimon
röhögött a világ.
Teljes erődből
fellökted a csendet,
ami addig
egómnak rejteket jelentett.
Elváltam a portól
elejtve a múltat
s Te rohantál elém,
hogy a karodba hulljak.
Függőben
Most ködbe burkolóztál
és bennem áll a csend.
A hír nélküli veszteglés
fülel odabent.
Semmit kérődzik
a bambán vegetáló agy.
Lebeg
és egy köztes állapotban hagy.
Még a lélegzetnek sincs
szaga se szele.
Fennakadt
s a pillanat is a rostán vele.
Rezzenetlen légben
átlátszó fonálon
átlóg a múltból
egy hibernált álom.
Majd ha lesüllyed egyszer
a halálig,
láthatatlan érintéstől
reménységgé válik.
Felemelsz Magadhoz
a szivárvány íven.
Mennyei lámpássá teszed
a szívem.
Potyautas
Markolom a papír szélét
és pislogás nélkül
rezzenetlen pillantásom
levegőbe révül.
Viselőssé vált
balga szívem megakad.
E szűk kis helyre
hogy rejtetted be magad?
Lélegzetem is
lábujjhegyen surran.
Hallgat a hang
a láthatatlan húrban.
Figyel a gondolat.
Ámul az elme.
Ráfeszül a csend,
e ránctalan kelme.
Megszelídül
a vér muzsikája.
Halkan dorombol
a hazai pálya.
És lelkem,
amely idáig pangott,
befogad most
egy mennyei hangot.
Krézi
Dühöngő szívemre lóg
az eső lába.
Fortyog belsejében
eleven vér-láva.
Villámok cikáznak
fenn az agyvelőben.
Zuhog a rőt húsra a hormon,
de bőven.
Megfeszül az egó
s gyürkőzik vitézül.
Isten Szellemével
nagy csatára készül.
Ijedten morzéznak
a sejtek szerteszét:
alá kell dúcolni
a harcos-szent eszét!
Mert ha sürgősen
nem lel támaszra,
e jákobi harc
bizony kifárasztja.
És ha feladja
e konok szerkezet,
ki ír majd helyette
vasbeton verseket?
