Az arabs telivér
(Isten nagyságát hirdetik teremtményei)
Ó, én gyönyörűségem,
Villámokkal táncoló,
Sötét selyem sörényű,
Ezüst hattyúként bókoló!
Karcsú tested mint remeg,
Távolba néz szép szemed.
Barna tükrén könny ragyog.
Északról por kavarog.
Sivatag szabad lakója,
Ki érintést nem tűrt soha,
Minden érzéked figyel,
Kitől jön az égi jel.
Állj és várj meg, kedvesem,
Magányod foglya voltál,
A végtelen pusztáé,
Mely önzőn magába zár.
Én szólok, Aki által,
Szépséged formáltatott,
A magaméból adtam fényt
Szemednek, azért ragyog.
Mikor fentről a nap elámul
Csodálatos művemen,
Hódolattal olvassa rajtad,
Örökkévaló Kézjegyem.
Morzsák (3)
Az Isten belenézett a hívő szemébe
és Magát látta benne tükröződni.
Az ember belenézett tükörképe szemébe.
Nem látott benne semmit, csak egy szálkát...
Uram, mik ezek a tiszta gyémántok?
Isten szerinti könnyek,
melyeket könyörgéskor arcodon látok.
Uram, mik ezek a csengő aranyak?
Ezek az Ige elmédbe zárt magjai.
Uram, mik ezek a ragyogó drágakövek?
Ezek a te megtört szíved darabjai.
Uram, mik ezek a lángoló rubintok köztük?
Gyermekem, ez az Én vérem...
Dallal, tánccal dicsérem Őt
(Dávid az Úr előtt)
Ledobom magamról a világ göncét,
megyek az Úr elé!
Nem érdekel, mennyi vallásos szív tört szét
és remeg belé!
Látom az álszent arcokat,
a farizeusokét,
amint paráznának bélyegzik
az Úr dicséretét!
S jön a fő bajkeverő,
a felfuvalkodott asszony,
hogy a megzavart szolgák közt
kétséget támasszon.
Gyaláz engem,
s borgőzösnek nevez hangosan,
megfedd vígságomért,
és szid haragosan.
Talán bizony elsirassam
királyságomat?
Mint ki halni készül,
némán kushadjak?
Az Úr elé viszem
az én jókedvemet,
amit Tőle kaptam
és ünnepelek.
És az Ő angyalai
örvendenek velem,
mert zsoltáraimat
Neki zengedezem.
Csak Ő tudja, egyedül,
az Úr, hogy tiszta szívem,
amikor Szent Nevét,
dallal, tánccal dicsőítem.
A Lámpáshoz
A Te fényedet látta
Mózes a pusztában
az égő csipkebokor
bíbor-aranyában.
Te vagy az a csillag,
Ki hasítva az eget,
vezetted Jézushoz
a keleti bölcseket.
Te vagy a galamb
ki vállára szállott
a Férfinak
Ki megváltotta a világot.
Elfátyoloztad magad
mikor megfeszítették,
gyászba borult akkor
Felette az ég.
Beragyogtad később
az üres sír mélyét,
mint ahogy azóta
a megtérők elméjét.
Drága kicsi Lámpás
itt az éjszakában,
olyan jó hogy világítasz
a romlott világban.
Amíg mások tévelyegnek,
lidércfények lángja
csalja őket el
a gyilkos ingoványba.
Kérlek, légy segítőm
adj világosságot,
hogy ők is megismerjék
az igazságot.
Kedves idegen
Ki vagy Te, kedves idegen,
ki lakozást veszel szívemben?
Ez a mennyei fényözön
drága szemekből visszaköszön.
Látlak, mikor a halandók
szívből, igazán szeretnek,
mikor apró gyermeket
féltőn óvva ölelnek,
oltalmazva felemelnek
a porból elesetteket.
Igen, ez a Te kezed.
Mikor az emberből igazság szól,
mely előtt pokol, sír meghajol,
meggyógyít összetört szíveket,
igen, az a szeretet.
Kik naponta meghalnak s feltámadnak,
erőt Belőled merítenek,
mert Érted mindent megtagadnak,
azokban Téged felismerlek.
Minden, miért hálát adok,
minden jó, mit én teszek,
minden, mi örökkévaló
dicsőíti Szent Neved.
Jézus él
Felszabadult a Város.
Romjaiban ugyan, de ismét él.
Mint lábadozó teste,
melyben újra felpezsdül a vér.
Nem vehetett uralmat
felette az álnok halál.
Befedezted tollaiddal, ó kegyelem,
sokszínű, erős madár.
Szárnyad a szivárvány gyöngyház hídja,
mely ég s föld között feszül.
Mindennek reménységet ad,
s felemeli azt, ki elerőtlenül.
Élet tiszta harmóniája,
hangok, szívek, szavak,
frissen felbuzgó forrás,
mely a Kősziklából fakad.
Drága vér a keresztről,
mely a Mennyről beszél,
Győzedelmesen hirdeti,
Jézus feltámadt és él!
Kicsoda az ember?
Virágok szirmán gyémántok,
májusi eső,
Láthatatlan fürge lányka,
tavaszi szellő.
Tisztahangú, üde kórus
madarak dala.
Bennetek gyönyörködik
az angyalok kara.
De ki az ott a mezőn,
ki buzgón munkálkodik,
a Teremtő alázatával
a porhoz lehajlik?
Az angyalok csodálkoznak.
Nem tudják miért,
de az Isten csak őbenne
leli örömét.
Hogy miért az emberben?
Egy porszem csupán,
de az Isten arcát
tükrözi magán.
Minden Mindenekben
Mentem a saját utamon,
körülöttem zajongott a világ.
E hangzavart visszhangozták gondolataim,
s bennem dúltak meddő viták.
Gyűlöltem magam s az életem,
mert szolgább voltam a szolgáknál.
Ostobaságom a porhoz láncolt,
míg vágyam a Mennybe szállt.
De egyszer csak megállt minden
és elcsendesedett.
Nyugalom és békesség
lakta be szívemet.
Egy pillanatra akkor
megnyílt előttem az öröklét.
A Kedves szólt le hozzám,
elmémbe súgta Szent Nevét.
Az Élet szavaival beszélt,
mikor gyengéden hozzám lehajolt.
Elcsendesült az üvöltő vihar,
mely a lelkemben tombolt.
A Szabadító vett szárnyaira,
azóta már nem vagyok rab.
Nem reszket többet a szívem,
mert Dáriusnál gazdagabb.
Nem ül búsan, magányosan,
mint száraz ágon elaggott madár.
Ahhoz tartozom, Aki Minden Mindenekben
az Ő öröme és otthona vár.
A fáradt vándor
Elfáradtam már a világgal harcolni,
ó szeress magadhoz, Istenem.
A szívemet ne hagyd megsarcolni,
Te tudod, semmim sincs nekem.
Gyorsan ölelj magadhoz,
mert hamarosan feladom,
lankadó szárnyakkal oltalmaz még
hűséges őrző angyalom.
Erőm végére jár már,
lelki szemeim előtt halványodnak a színek.
Idő előtt itt a végállomás,
elfogynak alólam a sínek.
Elkopott szájamból a régi íz,
nem vonz már engem a kenyér, a víz.
Minden azt súgja nekem:
ne küzdj, add fel és feledj.
Csak szélmalomharc az egész,
elpazarlod az életed.
Csupa árulás minden körülöttem
és magába szippant a magány,
Hogy éltem túl ezt a rémálmot idáig,
az egy valódi talány.
Kegyetlen tükröt tart elém
az átkozott világ,
A szeretet nélküli igazság
arcomba köp minden hibát.
Vaksötét éj borul lelkemre.
Úgy érzem kiégek örökre,
Mégis megszólít egy gyengéd hang,
mint a távolból az ismerős, kicsiny harang.
S amikor már elhagyott mindenki más,
feltűnik előttem egy apró lámpás.
Dacolva őrjöngő viharral, széllel,
Vezet az Úton a szeretetével.
Az élet értelme
Ülök tudós magányban,
tülekedő gondolataim zajában.
Töprengek az életemen,
s egyre nő a teher a szívemen.
Amióta az eszem tudom,
végig a könyveket bújom.
De mind azt mondja: jaj neked,
a halállal befejeződik életed.
Hiába minden szép, amit alkotsz.
Magadnak boldog életet hazudsz.
Halmozod a tudást az utókorra hagyva,
miközben az is a sírba jut.
Mi haszna e sok tudománynak,
ha nem segít a szív fájdalmán,
ha nem ad megoldást az elmúlás ellen
s hatalmat a halál birodalmán?
Honnan e fájó hiánya a szépnek, jónak,
kétségbeesett keresése az igaz szónak?
Honnan ez az elveszettség?
Miért vonz mindig a messzeség?
Lehetsz te tekintélyes és gazdag,
ha hűtlen perceid elhagynak.
S az életed fonala, mit biztosan tartottál,
gyengülő kezedből kiszalad.
Akkor jössz rá, hogy mennyire
nem vagy a sorsod kovácsa,
hogy megcsalt téged büszke szíved
s megoltott a világ kovásza.
Mint ahogy nem vagy ura születésednek,
nem szabhatsz határt sem az életnek.
S amint a papír fölé hajolva
megfoghatóvá teszem a tűnő szót,
megismétlem ezerszer a legelső csodát,
létre hívom a nem láthatót.
Megértve e hatalmas titkot,
az öröklét részévé válok.
Örömmel befogadom szívembe,
Kire kezdettől fogva várok.
Ahogy én alkotok, úgy teremttettem
s mint gondolatom, hirtelen úgy lettem.
Mert Isten akarta, vágyott rá egyszer,
szeretetéből üdvösségre született az ember.
Ecce homo (Feszítsd meg!)
A földi hatalom szeme
hidegen arcodba mélyed.
A teremtmény meri mérlegre tenni
isteni Személyed.
Felteszi az örök kérdést:
mi az igazság?
Válaszként elfogadja,
mit üvölt a világ.
Vádló szavak kereszttüzében
állsz előttünk némán,
a korok feletti szeretet
néz szemedből énrám.
Megköpköd, bemocskol
az elveszett emberiség,
hálátlan sebzettségében,
s Te tudtad ezt már rég.
Évszázados szemrehányások
szennye zuhog Rád,
de a testi szemétdomb
nem tudja elfedni csodád.
Nem bánok semmit,
mikor hazug vádak bélyege éget,
nem az embert követni jöttem,
hanem Téged.
Szeretet
