Időgyilkos
Lélegeznek a falak.
Szeme van mindennek.
Ketyeg a sarokban
a pulzáló internet.
Fülelnek odaátról
a tapétába simult fejek.
Befalazott szavak lelke borzong
a kihűlő lapok felett.
Bekapcsol az üzenetrögzítő.
Megmondja neked, ki vagy.
Agyad barázdáin ugrik a tű.
Egész sorokat kihagy.
Érted nyúl a fehér zaj
és beszippantana
a semmivel együtt rezgés
kozmikus tana.
De megtorpan az elmúlás,
e lüktető orkán,
mert valami testidegen
megfeszül a torkán.
Megtörik az idő,
e rozsdás szerkezet,
mert szűrőjén fennakad
az örök szeretet.
Világfi
Ringtam távoli tengerek habjain.
Hívtak szirénhangok.
De fájó szívemben üresség kongott,
mint régi nagy harangok.
Lángolt a lelkem emelkedetten
nagyívű elvekért
s lezüllöttem ócska lebujokban,
mert sorsom elvetélt.
Irigyeltek engem a bölcsek
a mélység titkaiért.
Hódoltak nékem ragyogó szépségek.
A végzet mégis elért.
Bejártam én az egész világot,
ám porhoz láncolt bilincsem.
Széjjelszórtam drága perceim.
Eltékozoltam kincsem.
Menekültem magas meredélyekre.
Sasként szálltam a kéklő égben.
Végül nem maradt belőlem semmi sem.
Feloldódtam a messzeségben.
Cerkavers
(Pató Pál úr songja)
Mikor a rozsda
ellepi a szájad,
a szú eszi meg
ceruzádat
és az áporodottságtól
bágyad
a lőrédtől lankadtan
kóválygó moly,
mikor már
az ágy széle éget
s az iszapfürdő sem
fogad be téged,
mikor a penész s tetű
hálóvendéged
tündérekről Nekem
ne papolj!
Poros művirág,
pókhálós elme,
józan ész szégyene,
ép ízlés gyötrelme,
halld e tespedtségben
egy halk hang hozzád szól:
ébredj végre fel
másnaposságodból!
Senki sem szent…
Fordul a szél,
fordulj Te is vele.
Nem érhet el
a hitetlenség tele.
Nincs itt egy fűszál,
mi Neked teremne.
Víz nélküli helyeken
bolyong az elme.
Szédült perspektívák,
fordított képek
torz tükrei visszhangozzák
a tehetetlenséget.
Szíved mázsás terhe
megfeszít Téged
és minden egyes visszahullt szó
pokolként éget.
Ó, bárcsak ne forognának
úgy a csillagok
s mondhatnád végre:
bennetek virradok.
De csak haldoklik a lélek
a cserepes földön
s nem fogan szentséget
e terméketlen börtön.
Inkább hallgatnék
Sokszor az a legjobb,
ha elhallgatunk,
mert félő,
hogy a föld megnyílik alattunk.
Az ember egója
súlyos titkok tárháza,
mely elhordozhatatlan terhekkel
málházza.
Élünk nagy szájjal
bele a világba,
hol papol a méltóságról
a pokol királya.
Pálcát törünk
mások sorsa felett.
Elmondjuk
a betanult álszent szöveget.
A képmutatás,
melynek a kegyes halál felebaráti szeretet
könnyezve ölel keblére
egy kóbor ebet
s a magzat
csupán egy élősdi féreg,
belső nyúlványa
porhüvelyének.
Uram, mikor e ferde faj
rám bélyeget éget,
adj fáradó gerincemnek
egyenességet.
Csendes lázadás
Olyan csend van,
hogy harapni lehet.
Fáradt szívem mélyén
táncoló hópelyhek.
Parányi pihék,
miket zimankók darálnak,
elbűvölő kísérői
a halálnak.
Elkékül a lelkem
majd elfehéredik.
A körbelengő mínuszok
zsoldjuk beszedik.
S rátapos
a tél ormótlan lába
az élettelenül elfekvő
boldogságra.
De az alvadt könny tetején
megindul a szél.
Üvegparkett pantomimja
új regét mesél,
hogy fagyos ölén
az elmúlás mélyének
éber Magot dédelget
az élő ígéret.
Jaj annak
Jaj annak,
ki őszintén kitárja kebelét.
Védtelen lesz, mint apró virág
s a világ patája rálép.
Halódnak tiszta színei
a barátságnak,
melyekre
e vaspatkók otrombán ráhágnak.
Szépség, hit, harmónia
szilánkokká törik
s gyűlölet hideg szele söpri
a sírgödörig.
Bizalom, szeretet
szemétté válik
s a megvetés árnyékként követ
mindhalálig.
Adj, Uram, Lámpásoddal
világosságot, szív-meleget,
amelynek lángjánál
e metsző, hideg tél felenged.
Ragyogó porszem
Nem közelít az idő.
Elúszik előlem.
Megreped, megnyílik,
Rezeg a velőben.
Elbújik sejtek közt.
Meglapul vér alatt.
Megcsal lidércálmokkal
és csak a tér marad.
Semmi sem biztos.
Minden oly ingatag.
Kősziklába kapaszkodik
mustármagnyi hit adag.
Öröklétbe markolnak
lázadó gyökerek,
melyeket nem mos el
szeszélyes percförgeteg.
Ki egyszer elhulltam,
erőddel felkelek
ragyogó porszemként
magasan a sár felett.
Szívlanton szóló
Szívlanton szóló
lánghúrú ének,
mennyei illata
földre szállt Igének,
hadd legyen ajkam
elbocsátó fészked,
szivárvány ívén
felemelt dicséret.
Légy hát hírnöke
az én Kedvesemnek.
Szabad szél szárnyán
utadra engedlek.
Vidd el örömhírét
a sóvár világnak,
hol a lelki sötétségben
szeretetre vágynak,
hogy a hosszú jegyességnek
nemsokára vége
s eljön a Menyasszonyért
győztes Vőlegénye.
Múló harag
Dühöngő szél kering a pusztán,
Nem lanyha zefír.
Nem méla versikét firkál.
Lángoló jeleket ír.
A földig hajolnak előtte
az évszázados fák
s porba égnek a rőt avaron
villámmal rótt strófák.
Nyomában a megszeppent ég
elvetélt zsengét sirat.
Hamuval kevert könnytől ázik
a tűzzel jegyzett irat.
Angyalok korbácsát nyögi a parlag.
Nem menekülhet most sem.
Riadtan tapad a lét sarához
a gyarló emberi porszem.
De nyílik a múló harag kapuja.
Szívnyi résen a fény
gyengéd hangján lélekbe száll
a legszebb költemény.
