Sápadt holdvilágba

belelóg a bánat.

Felhők penésze

ellepi a tájat.

Hiába lobbantam lángra,

hogy a világ lásson,

holtan hullott vissza rám

néma kiáltásom.

Hálátlan az élet,

mert a szív mostoha.

Ha egy nyelvet nem szeretsz,

nem beszéled soha.

Disznók közt fetreng

az elhízott szeretet.

Vértelen poéta

piócán vág eret.

Emlékszel-e,

érted harangokat törtem

s most itt fekszem előtted a sárban

elgyötörten.

Időkabátba bújsz,

mely kifordul hirtelen.

Eltűnsz egy hűlt egóba,

ahol már nincs helyem.

És várok ártatlanul,

míg végleg elfelednek.

Az Isten szeretője vagyok

én, átkozott eretnek.