Nagy ego a Kősziklánál
Soraid kemények, mint a kő.
Páncélod boldogtalanság.
Oly gyorsan száguldasz tolladdal,
hogy szavaid szele szinte vág.
De ereidben megállt az idő.
Rémálmaidba beleakadt a szád.
Kísérteni visszajáró múltad
magas lovat ad alád.
Legyeknek terítesz asztalt.
Lantoddal zenged a halált.
Szíved rothadást magasztal.
Nem látsz tovább önmagadnál.
Sötétben szedett rímekkel dobálsz.
Önsajnálattól kéjjel szenvedő
parányi dühöddel eltalálsz.
Csakhogy a Sziklának nem árt a kő!
Vigyázzál jól magadra,
mert egyszer szikrát vetek
s ha túl közel merészkedsz Hozzám,
felgyújtom kiszáradt szívedet!
Csúfolódók széke
Legyintenek:
ez egy kődarab.
Istenhez láncolt,
átkozott rab.
Szolgalélek,
kinek nincs saját élte.
Urán kívül nem ismer mást,
halna is érte.
Nyavalyás bérenc,
kinek nyála csorog a béklyóra,
míg bolond nyelve
egyre csak a zsolozsmákat rója.
Csípőre tett kézzel
kérkednek egymás közt.
A halált heccelve
eresztik ki a gőzt.
De mikor
életük kocsmája bezárul,
csalódnak magukban,
méghozzá betyárul.
Az utolsó pillanatban
nem mered rájuk más,
csak örök kárhozat,
mint üvegszemű pillantás.
S míg nyakukat
a gonosz halál jeges marka fogja,
rájönnek, senki sem oly szabad,
mint az Isten foglya.
Nem leszek
Nem leszek a kedvedért
az a sápadt bálvány,
kit lencséért elcserélsz
s kiröhög a sátán.
Nem változok madárrá,
kit vásott gyermekek
puszta élvezetből
felszegezhetnek.
Nem leszek zörgőcsontú,
koravén rémalak,
kiből örök élet helyett
csak könny és vér fakad.
Nem teszem egyszerűbbé,
könnyebbé dolgodat,
nem válok zombivá,
ki élve elrohad.
Még gondolatban se
próbálkozz csábítással.
Nem bukom el soha
sem veled sem mással.
Nem leszek gyenge,
asszonyi, gyermeteg,
delíriumos, paranoid,
debil, idegbeteg.
Mert a legnagyobb rendelőn
az Én Nevem ragyog.
Mindenfajta bűn számára
fogyatékos vagyok.
Tábortűz holdfogyatkozásnál
Úgy, ahogy
egy film szakad,
rám zuhan
az alkonyat.
Szúnyogoktól zsong a lég.
Egyedül vagyok.
Ezüstös fényt sírnak rám
az árva csillagok.
Holdtalan a haldoklás.
Szigorú az éj.
Most minden csak Érted kiált,
mert kell, hogy élj,
hogy élj,
létezzél!
Sötétbordó lángok,
sárga tincsecskék
szórják a szikrát,
a drága kincset szét.
Nincs az éjszakában
egy tenyérnyi hely,
mit be nem világítasz
szereteteddel.
Csalfa szerető
Halandó testem,
régi kedvesem,
nem voltál igaz
hozzám sosem.
Szelet vetettem,
vihart arattam.
Veled mégis
a porhoz ragadtam.
Cicáztál velem,
csak hitegettél
s most elpecsétel téged
a súlyos tél.
A fekete földdel
nászágyra mész.
Menyasszonyi ruhád
a hófehér mész.
Mert rád hallgattam,
nem tudtam meg soha,
hogy lehettél volna
a Lélek temploma.
Nehéz szülés
Erek között, inak között
zakatol az anyag.
Atomok rablánca alatt
izzad az akarat.
Nem jut ki a sárból
örökre bennragad.
Csontok börtöne rejti
a veszélyes vadat.
Feszül az agyvelő.
Vajúdni készül.
Nagy munkájához
a port hívja segítségül.
Farfekvéses a téma:
honnan a szeretet?
Miért van, hogy az ember
érte majd eleped?
Hiába a vallatás.
Nincs új a nap alatt.
A testhez kötött egó
boldogtalan marad.
A Kétélű Kard nélkül
a válasz bennreked,
mert csak az Alkotó
adhat feleletet.
Saulus
Ím vonyít a rossz, kóbor eb,
kit a vére hajt.
Farkasnak hiszi magát
s keresi a bajt.
Gomolyog a völgyben
a megriasztott nyáj,
de úton van a Gazda
a gyilkos felé már.
Mint feszít az útonálló
az orom tetején!
Ócska csepűrágó csak.
most még nagy legény.
A pásztorkürt szavára,
a föld alatta
megindult hirtelen,
mint Jerikó fala.
Nem állt meg a dúvad
a Pásztor előtt,
mert kihívta maga ellen
a legnagyobb erőt.
Nem öllek meg. – szólt az Úr.
- Meghagyom élted,
mert mikor még nem ismertél,
fizettem érted.
S te, aki egykor
vicsorogtál rám,
leszel majd a munkában
a leghűbb szolgám.
Örök szerelem (haiku gyöngysor)
Az ember hűtlen.
Ma szeret, holnap megcsal.
Csalfa, mint az árny.
Vak szeszély rabja,
és vágyai szolgája.
Ingatag nádszál.
Mert elhagy akkor,
mikor nem süt rád a nap
s épp nincs szerencséd.
Vagy hideg észlény,
ki csak azt hisz, amit lát.
S látja-e eszét?
Nincs tudós, aki
képletbe foglalhatja
a szeretetet.
Csak Aki meghalt
és feltámadt bűneid
bocsánatára,
csak Az szeret még
ijesztő hűségével
öröktől fogva.
Marcellinus
Testemre permetezett
valami eleven.
Végigzuhogott
gyilkos kezemen.
Szívembe égett
a sok forró gyöngy,
megtört alattuk
a súlyos közöny.
Addig játék volt
elvenni egy életet,
de Ő megrogyasztotta
büszke térdemet.
Nem védett meg
a patríciusok ruhája,
hiába voltam
a császár katonája.
Hasztalan akartam
magam megemberelni.
A valóságtól többet
nem mentett meg semmi.
Láttam,
mily tiszta fénnyel ragyog,
rájöttem akkor,
hogy csak porszem vagyok.
–
Minden, miben hittem,
összedőlt egy perc alatt.
Segíts, Uram, a viharban,
mely rámszakadt.
Oly messziről jöttem
és most itt vagyok.
Te vagy az egyetlen jelzőfény,
akiben bízhatok.
Ifjúságod szerelme
Mikor elmentél,
sírtak a fák.
Lehullott róluk
a sok halott virág.
Haragos felhőkkel
teltek meg az egek.
Keselyűk köröztek
a fejed felett.
Szenilis ősszé
öregedett
az üde leheletű
kikelet.
Idegen szívek
kincseire vágytál.
Hiányod súlyát
nyögte a hazai táj.
Szívtelen délibáb
könnyen elcsalt téged
egy olyan vidékre,
hol értéktelen véred,
ahol szabadságod
kínzó magánnyá vált.
Megvetéstől meggyötörten
kívántad a halált.
Lehullott rólad
minden büszkeséged.
Szégyened súlya alatt
meghajlott térded.
De a te Istened,
Ki soha el nem hagyott,
küldött éjszakádba
vezérlő csillagot.
Junkfood (Gyorsétterem)
Repkednek a magasban
a bűzölgő húsok.
Konzíliumot tartanak felettem
a nagy intellektusok.
Tálcákat hoznak-visznek
tele szavakkal.
Suttognak: ennie kéne már,
ámde nem akar.
Tengeri herkentyűk,
fénylények, rózsák,
tündérek, szívecskék
díszítik a rozsdát.
Trágyaszószos virágszirmok,
kandírozott béka,
nyálba mártott meztelenség,
Ámor ivadéka.
Agresszív kismalac
szájában citrommal,
minimal art kockafej
leöntve sommal.
Deres-dohos fantasy,
mangák, pengekarmok,
politika, háború,
véresszájú barmok.
Ülök alant az etetőszékben
én, engedetlen gyermek.
Bármivel is traktálnak,
juszt sem érdekelnek.
Idegenekkel nem állok szóba,
ó, én lelkes állat.
Csak Atyámat ismerem fel,
egyedül Ő táplálhat.
A kereső
Tántorog a pusztában
az elgyötört vándor.
Nevemet üvölti
s szívében elátkoz százszor.
Sivatag testébe
hálni jár csak a lélek.
Csalogató csemege
a keselyűk népének.
Konok, csontos keze
markolja a homokot.
Megszállottan ismétli,
mit korábban dohogott.
Szélhámos a nevem.
Belátom, nem vagyok bűntelen.
De ki vagy te, hogy játszol velem
s szenvedni hagysz szüntelen?
Ha világosság vagy igazán
s nem puszta, vak végzet,
mutasd végre meg magad,
hogy férfiként szemedbe nézzek!
Ha mindenható vagy,
ragadd meg a lelkem!
Győzz meg önmagadról
igaz küzdelemben!
S míg egója Velem birkózott vadul,
küzdött erő felett,
Szellemem szívét érintette
rajta hagyva Névjegyemet.
Ím hálaimával lelt békességet
a nyugtalan lélek,
melyben korábban mindig
a lázadás tüze égett.
Győzelmes sátramon
ragyog a csillagtenger.
Alatta alussza az igazak álmát
drága gyermekem, az ember.
A megbánásról (haiku vers egy barátomhoz)
Nem leszek társad
a színlelt megbánásban.
Nem könnyítem meg
dolgodat abban,
hogy bűnöd gyorsan átlépd
és megkönnyebbülj.
Csak komédia
s nincs mögötte megtört szív.
Aztán kinevetsz
a hátam mögött.
A megbocsájtásnak is
kell szilárd alap.
Isten előtt légy
töredelmes s utána
fordulj énhozzám.
Csapda
Pereg a vakolat.
Csepeg a csap.
A kígyó
saját farkába harap.
Nézed az órát.
Ideges vagy.
A szerelőt várod
s a nyár hidegen hagy.
Hiába lesed.
Nem fog megjelenni.
Noteszében te vagy
a legutolsó senki.
Megint csak késnek.
Hosszú a sor
s a végére löknek
majd valahol.
Neved, az nincs.
Csak vonalkód vagy
s a számítógép előtt
kihagy az agy.
Azt mondják,
nem látnak, nem létezel.
Nem tudják,
a rendszerből hogy tűntél el.
Tanácstalanul
bámulod önnönmagad
s lassan elhiszed,
hogy csak elmélet vagy.
Hazamész s vár
a családi fészek,
a magány tengerén
szétúszó részek.
S benned minden szép emléket
szana-széjjel tépnek
vámszedői
az Apa nevű béna zsetongépnek.
S a szertartás elmarad
Ámor gyűrött oltárán.
Az élő Vénusz úgy fekszik ott,
mint ledöntött holt bálvány.
Rájössz,
idáig úgy néztél tükörbe,
hogy nem vetted észre,
az milyen görbe.
Körbezárt a kígyó
s megremegsz belé.
Ráébredsz, innen nincs menekvés,
csak felfelé.
Önsajnálat
Görcsös sorok a sima papíron,
hogyhogy nem érzek együtt vele?
Idegesít a folytonos kínlódása
s vágya, hogy miért nem hal bele.
Minden mondat egy átkozott csomó,
ami önmagát szorongatja.
Utálom már ezt a vergődést,
ahogy magát a sárnak megadja.
Látom mocsokkal megtelő száját,
amint szánalomra vár.
Vicsorgó gyűlölet ül ki arcára,
de röhögve elkerüli a halál.
Meddig tart még e lefolyástalan,
belterjes, pangó önsajnálat?
Iszonyodva fordulnak el kik látják
s közben kifelé hátrálnak.
Átkokat szór magára a bolond
mialatt felette százágra süt a nap.
Körmeivel hasogatja bőrét
s körülötte dalolnak a madarak.
Segíts, Uram, mert vádló, vak lázadásban,
kétségek közt verdesve,
úgy haldokolja végig létét,
tudva, hogy nem élt egy percet se.
Hűség
Hiába könyörgött a Révkalauz,
a Lámpás őrzője,
ha egyszer megindult a térképen
a kapitány körzője,
azt megállítani nem lehetett,
hasztalan sírtak a kétségbeesett
tengeri szelek.
Száz falon és vízen át is
hallatszott a szirének nótája,
a dal, mellyel Eldorado délibábja
halálos csapdáját rázárja.
Nem tartóztatta a Kedves
csak állt és némán szenvedett.
Ahogy máskor is tette,
ragaszkodott és engedett.
Hosszú, mély álom volt a tengeri utazás
a felhőtől szennyes ég alatt.
Hogy élte túl a vizek börtönét a kalandor,
örökre titok marad.
Kinyitotta szemét
és egy rémálomra ébredt.
Szájából bűzös nyál csorgott
és egy bálvány előtt térdelt.
Nem bírt felkelni,
elméje béna volt és kába.
A lelke beleragadt a sárba,
mely makacsul magába zárta.
De a szabadság futára,
a friss szellő letett
hirtelen előtte
egy drága Levelet.
Szerelme küldetett
követet utána
a reménytelenségbe,
a kietlen pusztába.
S mint gyenge pókháló,
úgy foszlott le róla
a gonosz varázslat
fojtó béklyója.
