Büszkeség Fegyverrel vágom keresztül lelkem a tájon. Magamat véres viharokba vájom. Szavak mázsás málhája görnyeszti életem. Gyöngyöző könnyek terhe nő énemen. Szégyen pírja Nehéz palástom. Zuhanó brokát skarlátja minden álmom. Varjak károgása egyetlen énekem, lábon kihordott fájdalom, félelem. S amihez kemény szívem hozzáér egy szálig, keserű haragjától mind átokká válik. A semmi habján hányódó kísértethajó lettem, ki keresi kikötőjét e tetőző őrületben. Sóhajom súlyát haló imáim hordozzák. Bús, lázongó lényem hadd szelídüljön Hozzád.
Ima esőért Lángoló szívek közt járok. Nyögnek a fájdalomtól. Csak az enyém nem jajgat, míg e tűzvész tombol. Olthatatlan a szomjuk fájó kérgük alatt. Aszalódik a kínzó vágytól sok elárvult gondolat. Sátán korbácsa hajtja őket. Megannyi forrón maró könny nem segít az izzó poklon, mely pusztít mélyükön. Támad az őrjítő űr. Mindent magába szívna csak hogy betöltse ördögi éhét. És az akarat kába. Emelkedne felfelé, ám a vágyak súlya alatt vesztegelve a test szurkos csapdájába ragad. Már a remény is máglyán ég e kohó-sivatagban. Királyi dacommal egyedül maradtam. S e tébolyban letérdelve lázadok, Én jöttment, kinek egyszerű imája eső-ünnepként száll győztesen vissza a mennyből a tájra.
Négy betű Sebeimen só virága, fogaim közt homok, hátam mögött vértől csatakos lábnyomok. Nem rezgett az éter. Csak itta a csendet, mit az esőtlen sötét fülledtsége termett. Torz tükrű lelkek, elfajzott erők vicsorogtak Rám egy csupasz vitorlarúd előtt. Felbőszült a pokol. De aztán egyszerre mennyei húr feszült egy csodás hangszerre. Rubin rózsák nyíltak áldó tenyeremben. Az Élet hajójának vitorlája lettem.
Fagyos reggel Ma érnek a betűk aranyos szavakká nehezülve. Koszfoltokká zsugorodnak a ködök jelen időt szülve. Fáradt őszi nap teríti szét fénytincseit. A fagy ezüstös dérrel nyálazza Pest kilincseit. Keleti kényelem bolházkodik a léhaságon. Jeges nyikorgást ringat a szél az ágon. Névtelen félelemtől reszketnek búvó árnyak. Az ember dolgozni kél és téli álomra hajtja fejét sok állat. Varjak károgása rebbenti szét a tündérmeséket. Fegyelmezett józanságra eszmélve ébred az élet.
Magány Úgy érzed, börtön az életed, melyben perceid fojtogatnak. Türelmed nem tart már soká, szétreped. De szívedre nem nyílik ablak. Fájóan aszott sivatag, eltévedt érintések szomjúhozzák a Forrásban visszhangzó tükörképet. Izzó homokszőnyegen hason csúszik a lélek. A viszonzatlan jajkiáltás lassan ölő méreg. A lehetőségek karavánját elkéslekedted. Üres ölelések mentek el némán melletted. S most Isten keze vezeti fáradt tollad az útinaplóban. Végrendelkezel a magánynak: örökre szakadj le rólam!
Úrivezető
Könnyek Magas a fal, ami előtt gubbasztok. A sóhaj nem száll át felette. Nyomorult koldusa vagyok a létnek, kinek nevét a sors elfeledte. Kapuk, kapuk, táruljatok! Mennyek zsilipjei nyíljatok! Vigasztaljátok sivatag lelkem tömjénes balzsamillatok. Miből vagyok én, hogy e terhet elhordozzam, ami alatt egy hegycsúcs háta is megrozzan? Sas-e haló leheletem, hogy a mennyig szálljon? Eső-e könnyes szavam, hogy gyöngyözzön a tájon? Adjatok enyhülést mennyei kezek. Öleljétek életre meggyötört szívemet, hogy amint tőletek kínt vagy örömet kapok, hálával áldjam Annak Nevét, Kinek gyermeke vagyok.
Űzöttség Kicsúszik az idő a kezeim közül. Sietni kell! Sietni kell! Hiszen a késlekedés tespedtséget szül s a rozsda csókja belehel. Kapkodok ide-oda az álmaimért. Majd menekülök. A szabadság kell. Összetiprom a saját életem, de tébolyomban ez sem érdekel. Összetörök mindent, mibe megvadult szívem akad. Lelkem őrült rohanásom csapdájába ragad. Nem vagyok más, mint egy hagymázas szenvedő szerkezet, melynek csupán akadályok a baráti kezek. Versenyt futok az idővel. Megszállottan kergetek távlatok ködébe elillanó perceket. De lábam alól elfogy az út. Leborulok s végül könnyek között, megtörve hívlak segítségül. Láng-ének Főnixek fészke, izzó szív-meleg, húzódj hozzám közel, hogy elhiggyelek. Elmém fásult, ernyedt hitem vérszegény, hogy áttörjön a rám kövült bűnök rétegén. Bárcsak jönne a tűzvihar s beszippantana a lángolva létezés lázító tana. Beléd hevülve sorsom az nekem, hogy a világ megvesse parázs énekem. Hiányod telében éheződ vagyok. Ne engedd, hogy elnyeljenek néma, kék fagyok. Még ma ölelj Magadhoz, mert holnap már késő, lelkem a létemről leveri a véső.
Barátom Én, aki ismerem a boldogtalanságot, hogy lehetnék már gonosz feléd? Nem elég súllyal telepszik ránk a kenyérharccal terhelt lét? Sírok a fal felé fordulva tenyerembe pergő könnyekkel. Kifordultál az életemből és nélküled ért a reggel. Ó, hogy örülnék most a boldogságodnak, csak tudnám, barátom, hogy megbocsátasz holnap. Látnálak felhőtlen szabadságodban, én, aki reád szívfájdalmat hoztam magamra öltve a féltékenységet. Mázsás kolonccá vált így az élet. Erőm elhagy a megbánás helyén. Nem marad számomra más, csak a remény. Imával tépem ki lelkemből a gyűlöletet, hogy ismét felemelhessem a legszentebb Nevet - veled.
Nem múlok el Lassan halad a rozsda előre az éveken. Lapozza a penész hullámzó életem. Csüggök a csillagokon csodákat várva, én, fűszálakkal együtt elmúló árva. Vagyok vízcsepp-villanás, pillanatok átka, az enyészet félfáján egy újabb rovátka, álmok függvénye, délibáb sziréndala, bolond lyukból fújó széllel elszálló mandala. Kerge ördögszekérként hajtok minden percet. Hiányod hajója horgonyt hol vethet? Az őrület tengerén összeteszem két kezem és Neveddel egy időtlen országba érkezem.
Járásom – gizda dal (Hát én szeretek gyalogolni) A halál betonszobra a lakótelep, hullamereven bámuló ablakszemek. Nem érdekel, mit súgnak a kopasz fák. Hadd temesse a tompa tél önmagát. Mit bánom én a füsttől mocskos eget s a posványt, mit a város ereget, a mesterséges trágyahegyeket, melyek bekereteznek, ahol csak megyek. Az egész világ egy bomlásnak indult metafora. Mégsem ragad lelkem a kutyagumis hóra. Mert engem vár
