Idő

Lassan csorog az idő

testem belsejében.

A sötétség egyre sűrűbb.

Fekete ében.

Reménytelen egyhangúsággal

zuhannak alá a percek.

Bordáim rácsa mögött

szegény szívem perceg.

Egy srófra alszom el,

álmodok, kelek.

Egymásra tornyozódnak

a szünetjelek.

Zenei sorminták,

ritmusos rengések

sorsom összetartják

és ezért nem késnek.

Mégis titok előttem

elmúlásom napja,

mely e lüktetések láncát

végleg elharapja.

Bár tartóztatna testem tánca,

de minden hiába.

Átsiklom

egy idő nélküli, szent harmóniába.

Hisz a hangok is megmondták

Szörnyű erők vezetnek.

Kézen fog a semmi.

Nem is tudod,

miért kell menni, csak menni.

Hajtasz éjjel-nappal

s nem látod a célt.

Markolod elszántan

a vérrozsdás acélt.

Sejtelmes kényszer hajt.

Nincs saját életed.

Vakon öleled magadhoz

önnön végítéleted.

Barátaid

gyűlölt árnyakká váltak.

Követsz egy víziót,

mint a retardáltak.

Szeretteid eltaposod.

Megtagadod hited.

Görbe tükröd előtt

önmagad szédíted.

Nem manipulálnak téged.

Tied a legtisztább agy.

Hisz a hangok is megmondták neked,

hogy normális vagy.

Üvegszív

Üvegszív a kézben,

könnyű játékszer,

gyöngyöző kacagás,

csodás ékszer,

lélek dísze szép szó,

őszinteség,

hogy felékesítsen,

arra ez elég.

Hiába ad kalózjogot

a törtető világ

az erőszaknak,

mely mindent áthág.

Tárná ki száját,

elnyelné, amit lát,

ám nem érti meg soha

kudarca titkát.

Mocskos mancsát rátenné

a szívemre,

de próbálkozásai

bedőlnek rendre.

Mert mértékletesség,

türelem és szeretet

a pokol számára

elérhetetlenek.

Kőszívű bohóc

Ne hidd, hogy sokáig játszhatsz  a tűzzel

életed korlátolt játszóterén,

hol osztályos részed a szellemi fertő

és a visszás szív becsült erény.

A nagyralátó elbizakodottság

magas lovat ad alád

s a kárörvendés mulat hullásodon,

ha megbosszulja magát.

Megvetés követ majd árnyékként

és elbánik veled.

Megtipor s könnyedén kitépi kezedből

kedvenc játékszered.

Érdekek pályáján eszközzé válsz.

Hánynak-vetnek téged.

S tivornyákon majd

hajadba törölnek kezet a vendégek.

Senkik előtt fogsz hajbókolni,

hogy fillérekért tarthasd kezed.

S ha kifordult szemű hullád kidobják,

átlép az emlékezet.

Kinek kellesz te már most is,

harmadosztályú kóc?

Csak Én várok rád,

de elutasítasz, kőszívű bohóc.

Nem tartozol közéjük

Az értelem kapuja

mikor tárul már rád,

hogy eloszlassa agyadról

a ráülő párát?

Láthatatlan vámpírok

szívják a véred.

Lábon száradsz el

és te mégsem kéred

az Élet kútfejének

tiszta forrásvizét.

Aszalódó testedet

démon epeszti szét.

Súg a füledbe

bűvölő átkokat.

Korpa közé kever

porhoz nőtt kárhozat.

Kurafik, paráznák, latrok

társasága

húz le magával

a rothasztó sárba.

Azt hiszed, becsülnek,

ha mímelsz barátságot?

Hízelkedve

önmagad alatt a fát vágod.

Megunnak és eltaposnak.

Nézz szembe a tényekkel.

Nem tartozol közéjük.

Még időben ébredj fel.

Szívtavasz

Hangod tavaszt zsendít

fagyott szívemen.

Új színeket fest

szivárványívemen.

Lényed játszik húrjain

fénymelódiát.

Köszönti a szellem

az Isten Fiát.

Hódolnak a szavak

és gondolatok.

Örvendező lelkem,

amit adhatok.

A Te drága Neved

egyetlen imám.

A menny balzsamos illatát

permetezi rám.

Felemeli fejem a porból

szavad.

Örök Élet vizének

kútforrása vagy.

Igéd a Szentek Szentjének kapuját

kitárja.

Dicsőség Néked,

hitünk Kősziklája.

Nem mind arany

Tán kétes szerencsében bízol,

mihez vér tapad.

Ne fogadd el a sátán kezét.

Tőle védd magad.

Inkább legyél megvetett koldus

egy egész életen át,

mint hogy kitüntetésként hordjad

szövetsége átkát

végigrévülve napjaid

önkívületben,

gondolván, hogy parázna szerelme

az egyetlen.

Száz hamis csodája

el ne kápráztasson,

mitől szédül a világ,

e romlott szívű asszony.

Mert e délibáb gyönyörnek

kamatos árát elkérik.

Vizsgáld meg az Ige lángján,

mem mind arany, ami fénylik.

Ez nem az a futás

Ez nem az a futás,

mely végén béke vár.

Űzöttségnek hívják

és bére a halál.

Hiábavaló igyekezet,

melynek izzadtsága

rozsdát rügyezik

s vérszagú virága.

Oly utakat keresel,

melyeket úgy loptál

s hamis reményt dédelgetsz.

Azt hiszed adoptál

majd az a föld,

melyen potyázol.

Nem tanulsz sohasem

s pórul jársz százszor.

Sietsz jól helyezkedni.

Behízelegnéd magad.

Hiába a pózolás.

Ócska házfoglaló vagy.

Kitakarja önmagát

minden tetted, szavad.

A mások bőrében

sosem lehetsz szabad.

Ötödik sebem

Hagytad, hogy a kígyó megbűvöljön.

Most üvegcserepeken járok.

Elcsaltak téged sziréndalukkal

mocskos lélekkufárok.

Ezen a tájon emeltek

szeretteidre kezet.

S megállíthatatlanul arat

e gyilkos szerkezet.

Behálózzák agyad

a sötét praktikák.

Csapdáiba terel téged

a parázna világ.

Egymásra tornyozódnak

baljós véletlenek.

A disznók elé szórod

gyöngy életedet.

Adott szavad

árulóddá válik.

Ellened vall esküd

mind egy szálig.

Fájó jelként visellek

megtört szívemen.

Tékozló fiú,

te vagy ötödik sebem.

Dúvad

Az élet nem egy ócska játékszer.

Mikor más mezején aratsz...

Saját hasznodra tetted elégszer.

Hidegen hagyott jajszó s panasz.

Ígértél fűt-fát, kisvirágot,

nektáros, bódító tavaszt.

Jeged mindig a sűrűjébe vágott.

Hadd zörögjön csak a haraszt.

Mit bántad te a hulló zsengét!

S a kíméletlen szavakat

úgy használtad, mint éles pengét

ami után csak tarló maradt.

Könnyedén küldted savas esődet.

Megbüntettél, mert szerettelek.

Alélt földön vadkan szél csörtet.

Fagyos közöny virágzik telet.

Csak te mulass piros vérem tüzénél.

Könnyem legyen a fürdővized.

Talán sötét szíved megbékél,

ha bűneidért egy ártatlan fizet.

Nézzél vissza, te dúvad,

és lásd, hogy a láng átragad

a deres átkodtól haldokló tájra

s nyit néki főnix szárnyakat.