A nyelv bűne

Fecseg a felszín,

hallgat a mély.

Épp elég ok arra,

hogy félj.

Mert ha felkavarod

ezt a sátáni elegyet,

csattogni kezdenek

gigászi protézis hegyek.

És megnyílik a torkon át

a pokol gyomortája.

Fertelmes gőze

felböffen a szájra.

Sejttetni engedi

a legszörnyűbb rémálmot,

melyet élő ember

valaha is látott.

A nyelv bűnét,

mely a gyehenna tüzét szítja

s ki csapdájába esik,

azt halálba taszítja.

És lángra lobbannak

roppant nyáltengerek,

hogy szénné égessék

a legszentebb Nevet.

Életre kelnek

gyilkos, ártó szavak.

Sötét mélyükből

fröcsögnek Rá savat.

De a szeretet fényénél

a kárhozat csak tátog,

mert az Élet szentségén

nem fog semmi átok. 

A Folyó

Ülök a Folyó partján,

én, örök diák

s visszhangzanak szívemben

fény melódiák.

Lelkemmel nézem tükrét

s látom, mit Isten lát.

Befogadom bensőmbe

a tisztaság dalát.

Nem hiányzik a fecsegés.

Tartalmas a csend.

Ezer gyümölcsöt terem

a valóság idebent.

Örök Élet adója,

lázadó remény,

főnixtollat ringat

lágyan tetején.

Szivárványba öltözik

s csodás táncot jár

gyönyörű vizén

mennyei sugár.

Békességes partján

lényem elcsitul.

Szomjazó szívemre

szent permete hull.

Nem diktálhat az idő,

hol megújul a lélek

és én mindig

ugyanabba a Folyóba lépek.

Reg’ out

Máma’ e helyet az is elhagyja,

aki ragaszkodott hozzá,

Így válik e drága puszta

szűk kis fadobozzá.

Bohó vándora hűtlen szívéhez ölelve

hogy dédelgette!

Boldogan szívta magába szellemét,

miközben szállt felette.

Itt ringatta a szellő

eszmélése fészkét,

az amely most viharrá lett

s ezer kapcsot tép szét

maga után

mérföld mély sebeket hagyva,

melyekből

forró vérláva lövell a magasba.

Könnytengerrel keveredve

e halálos, sós áradat

elsöpör minden értéket

s csak az az Egy marad.

Ó, sasmadár, szeretlek.

Tárd ki szárnyad s vissza se nézz.

De ha meg is haltál e tájnak, tudd, én nem feledlek.

Szívemben élsz.

A porszem

Nem térdeplek

léha szerelmek emlékeinél,

melyekbe kapaszkodik

a romló test míg fél.

Roskatag bálványoknak

nem csókolok kezet,

miket könnyedén elfúj

a gyatra emlékezet.

Nem vagyok szalmaláng,

mit hánynak-vetnek

a bolond lyukból fújó

oktondi szelek.

És nem vagyok

a Petri csészén tespedő béka,

min uralkodhat

a hormonok játéka.

Baromnak túl okos,

démonnak renyhe,

angyalnak erőtlen

rémálomnak enyhe.

A lélekről

mélyen hallgat a génkészlet

és az agyturkászok

is csupán gépészek.

Egójuk fényénél,

e furcsa laborban

keresik a választ

lábuknál a porban.

Ám én az életemet

nem a sárban élem.

Porszem vagyok ugyan,

de a Kőszikla szívében.

 Levegő

 (lábjegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

Vagyok, mint levegő,

színtelen, szagtalan, íztelen.

Mered Rám a sivatag világ.

Vaksi szemgödre víztelen.

Lelke fekete lyuk.

Egy féregjárat

nyeli el benne

a múlandó csodákat,

melyek megjárják

az anyag mocsoktengerét

és megint fordul egyet

a nyikorgó mókuskerék.

Felbukkannak újra

az idő szövetén át

s a makacs minta

ismétli önmagát.

A pillanatok

ugyanabba a tűbe fűznek fonalat.

Kárognak a varjak a tetemen.

Nincs új a nap alatt.

Az ember, mint ostoba strucc,

fejét homokba dugja.

Mert csak érzékeinek hisz,

holott tudja,

hogy az igazság

mindenütt utoléri,

hiszen levegő nélkül

nem lehet élni.

Magánügy

Lehetett volna magánügy.

Megint csak egy ember,

Kinek nincs szüksége védelemre

és megalkudni nem mer.

De ez az ügy már kinőtte

repedező héját

s gyülekeznek a hegytetőn

a varjak és a héják.

Ismét csak egy eset,

mire nincsen törvény.

Felkavarja lelkedet,

mint egy baljós örvény

s mindent, mibe kapaszkodsz,

kicsavar tövestül.

Bejáratott világod

cserbenhagy restül.

Alapjaid megrendülnek.

Vihar dúl szívedben.

- Micsoda az igazság? –

kérdezed ijedten.

Bárcsak elnyelne a föld,

hogy ne kelljen látnod

tiszta kézzel elkövetett

szörnyű árulásod.

Maradhatott volna

a kárpit és a fal között,

hova egykor

néma tanúként költözött,

Az, Kinek az egész emberiség

személyes ügye.

De mégis makacsul kihajtott

a holt vessző rügye.

Oldalborda (?)

Fogod a vörös húst

és megkövül a szíved.

Azt hiszed, lángolsz,

ám elméd jéghideg.

Mint egy parcellára,

úgy nézel a nőre.

Tulajdonként kezeled.

 Már nem izgat a bőre.

Csak azt kívánod,

hogy teremjen néked

durva ekéd nyomán

újabb nemzedéket

s kéretlenül, némán

elvetett magod

fogadja be szó nélkül,

amikor akarod.

Nem kérsz soha semmit.

Prédálsz, mint a pogány

rabló-hadjáratán

az erősebb jogán

testeddel és véreddel

kötve szövetséget,

mely a legszentebb érzésre

csúf bélyeget éget.

Még mielőtt megkövülsz,

meríts frissességet,

abból a kútfőből,

mely maga az Élet.

Hagyd abba e haldoklást.

Akarj igazán élni.

Hímpávián helyett

legyél végre férfi.

Válasz

Tengődsz saját vegetálásod terében,

sorstalan árva,

míg haldokolsz

egy ember alakú koporsóba zárva.

Hiába firtatod a húst,

e vörhenyes zsarnokot,

rád lakatolja

hormonoktól zsongó csarnokod.

Lelked csak szenved

megoldásra várva.

A puszta lét

véreres árnyat vet sátorod falára.

Halálra ítélt kérdésedet

a cinizmus érvei védik,

nehogy felhallatszódjék

végre az égig.

Mi az az ok,

miért naponta újra éled

benned

halni járó, lázadó reményed?

Csupán az, hogy e cinkos falak közt

már fészket rakott a Válasz,

mely kesztyűt dobott

a kérlelhetetlen elmúlásnak.

Temető

Ijesztő, hogy mennyi itt a holt.

Egy halotti maszk a világ.

Meszelt sírokon züllik a sok zombi.

Rikít a tengernyi művirág.

Aranyozott bálvány mered rád

üres szemekkel,

gallérján műanyag érdemrend.

Íme az ember.

A legyek urának hazugságokból

díszes színpad épül,

melyben csak az válik szentté,

ki meghal feltámadás nélkül.

Észre sem veszed romlásod

s már te is alig várod,

hogy kurafiaknak emelt oltáron

lelhessed halálod.

Igyekszel, hogy életedben

megkoszorúzzanak

és eleven kriptává

tehessed önmagad.

De akad, Ki makacs hűséggel

még ekkor sem sirat el téged.

A temetőkben is kinő a fű

s egy Mag benned is éled.

Kísértethajók

Hogy is érthetnék

a Kőszál némaságát

azok, kik

a lebujok bordalát imádják?

Hogy is szerethetnék

kemény tisztaságát,

kik trónjuknak választják mind

a semmi ágát?

Mert azok oltárt építenek

a múlandóságnak.

Önnön délibábjukról

zengenek ódákat.

Kiknek szélkakas díszeleg

életük hajóján

vitorlaként

és a vak végzetük a kormány,

azoknak az iránytű

felesleges kacat,

mert lelkük ablaka

mindig sötét marad.

Kenyerükké vált már

a butító mákony

s a Világítótorony nekik

halált hozó zátony.

Száraz fa magja

Összesúgtak

a hegytetőn a fák:

csak ezen az egyen

nem nyílik virág.

Hasztalan kacérkodott vele

a múló tavaszok sora,

nem termett tán e meddő tő

gyümölcsöt soha.

És az ősi cédrusok

borzongva néztek a száraz fára,

ki örökké akart élni

s emberi húst öltött magára.

De fájdalommal eszmélt,

eljött az ideje,

Kit igazán szeretett,

el kell hogy engedje.

Hisz aki kisarjadt,

annak az a sorsa,

magját learatják

és marad a torzsa.

Ám hiába csitult

a szörnyű magtár mohó éhe.

Mégis örömhírt hoz világra

a hegyorom méhe.

Halandó még nem tudja,

csak a cinkos föld, ki vérem issza,

Hogy a legyőzött sír

már többé nem fogadhat vissza.