Magasabb szempontból

Nézem a műholdakkal

szennyezett eget

és rajta a Földet,

az eleven sebet.

A sok rideg fényű

betonszerkezet

szürke héja mögött

hogy mos kéz kezet.

Egymásra tornyozódnak

a bűnök, a hibák.

Felzabálja magát

e kéjenc világ.

S az önmaga ideáljába zárt

emberi természet

lila ködöket bámul,

mint csorgó nyálú részeg.

De befészkelte magát

a tetszhalott agyak

zsibbadt tekervényeibe

egy lüktető gondolat.

Az, hogy van remény.

Az Írás nem téved

és az egón kívül

létezik Élet.

: -)

Mint villámcsapás

a derült égből

Te kiszakítasz

a mókuskerékből.

Levered a rozsdát

az életemről.

Megtelik Veled

fásult szívem egyből.

Tudom, véred

üdvösségem ára.

Felemelsz engem

a kősziklára.

Olajoddal

felkened

S csúcsra járatod

lelkemet.

A sír

 
Annyi módon próbáltuk meggyőzni

a makacs időt.

Ráolvastunk s megtagadtuk a mohát is,

mi kinőtt.

Toldozgattuk az élet falán

az omló perceket.

Pedig e homokórát, tudtuk,

fékezni nem lehet.

Könyörögtünk s megkötöttük

varázsszavakkal.

Nem változott oltárrá

a hideg ravatal.

Csak nézett magába a hús

lehunyt szemekkel.

S haraggal suttogtam:

íme az ember.

Nem győzték meg önzését

a forró, sós könnyek

elefántcsont tornyában

a fásult közönynek.

És míg bennem az indulat

a szavakat kereste,

elmémbe nyilallt hirtelen:

hisz ez csak a teste.

Lelkét nem érinti düh.

Nem fog rajta se kor se átok.

Immár Isten jobbján ül

átlépve a múlandóságot.

Szívemben felderengett

a sír a sírok felett,

mely mindörökre üres,

mert a halál legyőzetett.

A zombi

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

Egykedvűen ül

a sors leprása

a keresztúton,

hogy a részvét meglássa.

A rothadás élő

pillanatképe,

kit megtűrtként

visel el a saját léte,

a retardált haldoklás,

melyben a cső vége

tán véletlen ezüstgolyót

röpít majd szívébe.

Tompaságát

nem verik le róla a zuhogó percek.

Lelkében

a lüktető üresség perceg.

Vigyorog vak végzetén

hüllő szemekkel.

Röhög rajta a világ:

e nyomor kinek kell?

Csak egy rongyos vándor jő,

Lámpása a Szónak.

Koldusbotját kínálja fel

kapaszkodónak.

Felhördül az élőhalott.

Minden fényt megátkoz.

S jobban öleli

láthatatlan láncát magához.

Mert inkább veti testét vasra, vas alá

vagy végzi vízben,

minthogy az a kiszáradt fa

alvadt vérű szívéhez közelítsen.

Egy darab fém

Egyetlen végtagból álló test,

idegen istenség.

Halálos betű a bálványoltáron,

hol parázna máglya ég.

Kifordított nyers szív ere.

Akasztófakötél.

Templomi szajha mézgás hajfonata,

mit birizgál a szél.

Sóval behintett szöges korbács

ártatlanok hátán.

Vonagló idomok árnya a falon,

min röhög a sátán.

Méregtöltetű mézesmadzag.

Nyálkás húsdarab.

Pletyka kanóca, mely a bolondságtól

könnyen lángra kap.

Rézbe foglalták formád

ihletett kezek.

Így lettél egy pózna betűn

kiáltó ékezet.

De jaj, túl magasra emelt

a szív felfuvalkodottsága a pusztán.

Összetört és elsöpört az Isten haragja,

ragyogó Nékhustán.

Van-e

Van-e olyan hatalmú szerelem

mint mikor lelkek simulnak egymáshoz,

tisztaságába fogad a valóság

s nem tapadsz egy izzadt látomáshoz?

Mikor szemérmesek a szavak

és nem tolakszanak,

hogy meg ne sérüljön

az újszülött gondolat?

Gyengédség teríti be fénnyel

bensőd jászolát.

Csipkefinomságú rezgések húrján

egy éjjelt játszol át.

A csend súg szívedbe lágyan

égi titkokat.

Imádattal hódol lényed,

tudva, Kit fogad.

Szabad szárnyú szellő

vígan szökken át

üzenetként hozva

a Kedves illatát.

Elfeledve önmagad

múltad semmivé lesz.

Mennyei magasságban

karjai közt ébredsz.

Forró 

Lélek-lángra lobbant szívem.
Olthatatlan égek.
Eleven fáklyává váltam.
Bensőm főnixfészek.
Parázsmagból tűzrengeteg
növekedett bennem.
Még a sivatag is kiköp
és nincs hova mennem.
Bőrömön átüt az izzás.
Nevedért utálnak,
az árnyék is hátat fordít
idegenszagának.
Nincsen semmim Rajtad kívül.
Bátran hordom terhem
ellenséges, bús világban,
a szív-rengetegben.
Véred forró gyöngye rajtam.
Szivárvány felettem.
Démonok szajháinak
átokszava lettem.
Bolond, szabad szívem
makacsul zeng Téged,
pokoli erősségeket

porba döntő Ének.

Utolért

Ami elől menekültél,

 sós hideglelés,

kúszás a sárban,

fogak közt a kés.

Harmadnapos véres sár

széklettel keveredve –

a legszörnyűbb mocsok

szárad a kezedre.

Mikor végre levakarod

a zuhany alatt állva,

könnyeid keverednek

a sűrű vízsugárba.

Szeretnél ordítani,

fejed falba verni,

mert az elején

nem mondta el senki,

hogy a valóság borzalmasabb,

mint bármi

s a gyilkolás

ennyire tud fájni.

Terhed súlya egyre nő

míg múlnak a napok.

Hallgatásod szikláit

a lelkedre rakod.

Esküd szava rád ég.

Bár békét találnál

s megnyugodnál végleg

annál a  holt fánál…

Léted csapdája rád zárul

s hiszed, kiút nincsen.

Ám a sajgó belső csendben

megszólít az Isten.

Várakozás

Felhőkkel terhelt opál

az ég.

Fagyos szimmetriákat

rezeg a lég.

Alvadt vízen

viharok járnak.

Angyalok söprik

az égi porcicákat.

Végighúzva

az őszön kését

lassan minden színt

felfal a kékség.

S e gőzölgően

hideg párlat

halotti szépséget

lehel a lapálynak.

Lustán megadja magát

az elmúlásnak,

elfekszik a táj,

mint legyőzött állat.

De a cinkos föld

sápadt hallgatása

az olvadás magját

rejti magába. 

Kitépted magad

Arany patkók szórnak

ezüst szikrákat.

Fehér izmok feszülnek

a fagyos tájnak.

Hányszor ejtettünk egymáson

játékos sebeket,

de pajzsunk volt e tornán

az erős szeretet.

Mit beszéljek már most

a régi csatákról?

Leszakadtál rólam,

mint gyümölcs az ágról.

Nem vitatkoznék azon,

hogy ki üdvözül.

Bársony palástod kicsúszik

kezeim közül.

Semmi sem tud immár

visszatartani téged.

Szíved tükre páros zöld tó,

sorsomból elmúlásba réved.

De egyszer majd átlépsz

a lélekhatáron

s kihűlt nyomaidat

újra felizzani látom. 

 A szív tele

Ez az a tél,

amiben én nem élhetek.

Homályos lápon égnek

lidércfény énekek.

Bús boszorkány borzos

fagy-haját

magukra aggatják

néma, kacska fák

s fejüket ingatva hallgatják,

mit beszél

révülten a vén bolond vajákos

kerge szél.

Beteg meséket fon egybe

tévelyegve

e borús világba szorult

kába elme.

De kit érdekel,

hogy a káosz mit érez?

Én nem tartozom

a szív teléhez.

Nem tartanak rabságban

sötét képzetek.

Kitárt lélekkel szívom magamba

az Életet.

A por beitta

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez) 

Csapzott homlokod mögött

látomások égtek.

Atomjaid között bújt meg

annyi titkos vétek.

Ha volt-e lelked,

nem sejti senki.

Lázas lidércfényed

portréd átderengi.

Tollal nyüszítettél

szeretetre várva,

papírra vetkőztetve,

tehetetlen árva.

Kapaszkodtál a létbe,

de a vasak tolultak.

Véletlen volt végzeted,

akár csak a múltad.

Bújhattál a hold mögé.

Véshettek a kőbe.

Nem az Olimposzra vittek,

hanem temetőbe.

Talányos rettegés

uralta életed.

Elmúltál

és a por beitta éneked.

Győzni meghajtott fejjel

Gyűlölnek Nevedért,

mert kemény a szám.

Igéidből raknának

máglyát alám.

Szétszórnák csontomat

trágya ganajnak,

mert nem hódolok

az emberi fajnak.

Átkokat sziszeg rám

viperák népe,

mert nem szórom gyöngyöd

a disznók elébe.

Feketén-fehéren

Golgotád járom,

mert nem hasalok

a bálvány oltáron.

Mulatnak rajtam:

íme az ember.

De győzök,

Előtted meghajtott fejjel.

Felgyújtom a lápot

Eltévedtek mind,

kik a tavaszt keresték.

Az állott levegőből

potyognak a fecskék.

Az alvadt égben

penészedő felhők

szélcsendre sírnak

néma kesergőt.

S a poshadó tájat

álomkór dajkálja

egyhangú, tehetetlen,

béna elmúlásba

e délibáb előtt

lejtve csalfa kígyótáncát,

békéről susogva

teszi elmédre rabláncát.

Nevemet szajkózva

hit nélkül, hidegen

lassan hályog nő

tetszhalott szíveden.

Engem hívtál?

Hát felgyújtom e lápot,

felkavarva

tespedt lelkivilágod.

Érezzed belülről,

lángom hogy éget,

s mennyire gyűlölöm

A hazug békességet.