Én vagyok

 

Büszkeséged

egy lárva-tok.

Görcsbe rántják

zárlatok,

miket

egy sötét erő okoz

melytől becsukódsz,

mint egy doboz

Rám csapódva úgy,

hogy fájjon

a legérzékenyebb

lélektájon.

Igen, mindennek

Én vagyok az oka,

hogy agymosóid

nem tehettek áruvá soha.

Erőlködtél, hogy bemocskolj,

de minden hiába

s most hull a könnyed

egy úti Bibliába.

 


 

Vándor

 

Forró homokon járok immár.

Rég nem érdekelnek a hegek,

melyeket belém varrt a vad nyár

és én mégsem bicegek.

Fogalmam  sincs meddig élek.

Igazából nem is foglalkoztat.

Múltam felhőnyája szétszéledt

s az új szelek aszályt hoztak.

Már nem bosszantanak az ebek.

Fogukhoz hozzászoktam.

A gazdátlanságtól elpilledek

s meghúzom magam a sarokban.

De jöjjön csak egyetlen friss szellő,

bordáim közt lüktető lámpás lobban.

Lángra kap az éter e tűztől,

amit magamban hoztam.

Jaj a tespedt keleti tájnak.

Borzongás bújik a légbe.

Húsába angyalok vájnak

s Igédre ébred a népe.

 

 

Eskü és ígéret

 

Nem halott eskükre van szükségem.

Akkor inkább elmegyek.

Nem kalitkád akarok lenni.

Mutass nekem szabad eget.

Megelégedtem szóddal a kútnál.

Most nyugodni akarok.

Hadd ne ragasszalak haló poromhoz.

Emeljenek fel angyalok.

Kigyötörtem lázas éjszakámat

Belőled és te hallgattál.

Most néma türelem int engem csendre

az éjszakai ablaknál.

Belehalnék, ha nem kelnél útra,

hogy másoknak is ossz Életet.

Kétkedő szívembe gyökeret vertél.

Erős kapocs ígéreted.

 

 

Nagy madár

Légy hozzám gyengéd.
Sebek borítanak.
Hólyagosra korbácsolta
lelkemet a Nap.
Túl közel merészkedtem.
Játszottam Veled.
Felbőszítettem
minden fegyvered.
Oroszlánokkal cicáztam,
úgy hittem, szabad.
Míg türelmed béklyójában
kushadt a harag.
Magam oldottam meg
e kötelékeket.
Gondoltam,
az a jó, ha a tűzhöz közel élhetek.
Hiába is küszködtem.
A földre húzott szám.
Büszke röptöm fennakadt
egy kiszáradt fán.
Viasz szárnyaim helyét
kösd be, Istenem
lázadástól meggyötört
balga szívemen.


 

Érett fejjel

 

Érett fejjel jövök

a veszteségek elé,

úgy, ahogy az éj válik

józan reggellé.

Éjjeli álmok

hűtlenül elhagynak

s arany sugaraival

vigasztal a nap.

Fényén csíráznak

az új reménységek,

melyeknek parazsától

ifjú lánggal égek.

Csalfa múltamat

fájón veszni hagyom

egy elevenen lüktető

bíbor hajnalon.

S lázadó lelkem

mégis kilábol

a hiábavalóság

tespedt mocsarából.

 

 

Kedves hajó

 

Végre bevonhatod

fáradt vitorládat,

Te, kedves hajó.

Szívesen látlak.

Kikötőm ölel.

Habjai simogatnak.

Hadd találj

csendes menedéket Magadnak.

Csókolja megtört szíved

a napsugár.

Biztos partjaimnál

áldott nyugalom vár.

Kincseket hoztál,

drága titkokat,

melyeket e hely

csodálattal fogad.

Könnyű terheid

gyengéd, halk szavak.

Örökké égnek.

Ki nem alszanak.

S a várost,

mely magába fogad Téged,

lassan átjárja

a hódító Élet.

 


 

Ne az én kertemben

 

Szellemi parlagon

sokféle csúf bogár…

Zajuktól, röptüktől

az agy-táj rezonál.

Bolond lyukból bolond szél fúj

és vihart arat.

Ki ilyen forrásból merít,

rossz ihletet kap.

Dudva tövén mérges gomba

szidja a természetet.

Csak az lehet bűnös azért,

mit a dühe véle tett.

Szaporodik minden maszlag.

Kóró tövise maraszt.

Állandó itt a vergődés,

attól zörög a haraszt.

Megszólít egy mákvirág:

kis ibolyát tessék!

Arra vár itt minden,

hogy a sulykot elvessék.

Egy szó mint száz,

döntöttem jöttömben-mentemben:

virágozzék ezer gaz,

de ne az én kertemben!


 

Balek

 

Hónod alá csapnál,

mint egy állványt

s szögre akasztanál,

akár egy bálványt.

Amint lelkednek szennye

elér a szádig,

szíved szemetese

Belém okádik.

Mikor lusta vagy

tartani önmagadat,

Nekem dőlsz,

hogy roskadozzam a súlyod alatt.

S míg ócska kufárok

kedvét keresed,

taposol Rajtam

még egy keveset.

Felszerződsz árnyékul

minden oly szekérnek,

melynek utasai

belőled nem kérnek.

Aztán döbbenten tépelődsz

a légüres csendben

és saját magányoddal

mindig megcsalsz Engem.


 

 

Belső fagy

 

Hirtelen hideg lett,

mit vissza nem tarthat

sem a vastag fal,

sem csukott ablak.

Azért,

mert belülről kifelé lett tél.

Eltakartad a napot előlem

és sötét lettél.

Olyan erővel mart

szívembe a szél,

mint amellyel

a könyörtelen halál beszél.

Leszakadtam a tavaszról

s a mélybe hulltam.

Könnyeim taván ringott

zsenge múltam.

Szabadulni akartam.

Lelkemet feltéptem.

Üvöltő fájdalommá vált

a puszta létem.

Végül kifáradtam

s feladtam én.

Elfeküdtem

az Isten szívén.

 

 

 

Részlet a betyárnaplóból

 

Bújik a hűtlen szájában a szó.

Nyelv alatt kuksol az ének.

Pislog a létben az átutazó.

Ideje van a csontzenének.

Ma öklök osztanak szót a ringben,

mit az utca kerít.

Azok kenik rád saját véred,

kiknek toltad szekerit’.

Jaj a nyáltól ragadós hűségnek,

mi papírra, fémre tapad.

Savós szemedben csillagok égnek

miközben átkozod magad.

Egy zuhanó álomkép beléd akadt

s most bénán hullasz alá.

Éjjellé merevedett e pillanat

és nem ébred hajnallá.

Kakukkfióka reményed

nem pátyolja a valóság

és könyörgő kezeidet,

mint a csikket eltapossák.

Leírtak már, ember.

Nem is néznek hátra.

Csak Én figyelek fel

elhaló imádra.

 


 Semmim sem marad

 

Gondolatparódiák döcögnek

görbe lábaikon.

Felsejlik arcod hormonok ködében,

mint egy drága ikon.

Próbállak átfogni gyarló szavakkal,

de kifolyik a ragyogás.

Gyatra hálójuk csapdájában csak a por marad,

semmi más.

Dadog az emberi szellem.

Megszégyenül az elme.

Megzavarodik a megszokás

katonás fegyelme.

Pirulnak az erkölcsök

szépségedet látva.

Lehullik szívemről

a törvény korlátja.

Szabadságod szele

elszakít a sártól.

Csillag-gyöngyös eged

mennyei nász-sátor.

Letéped rongy múltam.

Semmim sem marad,

csupán e Kőszikla

a talpaim alatt.


 

Hajnal

 

Láthatatlan háló feszül

ahol járok-kelek.

Minden egyes rezdülésem

megsúgják a jelek.

Cinkosok távíróján

lidércfény-üzenet.

Kódolt harmóniákkal

bombázzák fejemet.

Fertőzött súgalmak

kúsznak a sorok közé.

Így válik a múzsa is

gyilkos eszközzé.

És rémálmom életre kel.

Valóban jól látom

a sárga rózsákat

a pudvás koponyákon.

A nappali fénytől rettegő

torz gondolat

felettem huhogva

szárnyat bontogat.

S kiszemeli szívem

lakhelyül magának

e guillotine alatt született

vadállat.

De látok egy főnixet.

A hajnal közeleg

a lángolva leomló

árnypiramisok felett.


 

Sohasem sikerül

 

Szavak ködfátyla mögül

belehelem

állott kis titkaimat, én,

a korszellem

koponyád

pókhálós kupolája alá

s hazudom személyem

fényes arkangyallá.

Sötét gondolatok


Szerző: b.cermidoff  2012.01.16. 04:01 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr483551999

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása