Én vagyok
Büszkeséged
egy lárva-tok.
Görcsbe rántják
zárlatok,
miket
egy sötét erő okoz
melytől becsukódsz,
mint egy doboz
Rám csapódva úgy,
hogy fájjon
a legérzékenyebb
lélektájon.
Igen, mindennek
Én vagyok az oka,
hogy agymosóid
nem tehettek áruvá soha.
Erőlködtél, hogy bemocskolj,
de minden hiába
s most hull a könnyed
egy úti Bibliába.
Vándor
Forró homokon járok immár.
Rég nem érdekelnek a hegek,
melyeket belém varrt a vad nyár
és én mégsem bicegek.
Fogalmam sincs meddig élek.
Igazából nem is foglalkoztat.
Múltam felhőnyája szétszéledt
s az új szelek aszályt hoztak.
Már nem bosszantanak az ebek.
Fogukhoz hozzászoktam.
A gazdátlanságtól elpilledek
s meghúzom magam a sarokban.
De jöjjön csak egyetlen friss szellő,
bordáim közt lüktető lámpás lobban.
Lángra kap az éter e tűztől,
amit magamban hoztam.
Jaj a tespedt keleti tájnak.
Borzongás bújik a légbe.
Húsába angyalok vájnak
s Igédre ébred a népe.
Eskü és ígéret
Nem halott eskükre van szükségem.
Akkor inkább elmegyek.
Nem kalitkád akarok lenni.
Mutass nekem szabad eget.
Megelégedtem szóddal a kútnál.
Most nyugodni akarok.
Hadd ne ragasszalak haló poromhoz.
Emeljenek fel angyalok.
Kigyötörtem lázas éjszakámat
Belőled és te hallgattál.
Most néma türelem int engem csendre
az éjszakai ablaknál.
Belehalnék, ha nem kelnél útra,
hogy másoknak is ossz Életet.
Kétkedő szívembe gyökeret vertél.
Erős kapocs ígéreted.
Nagy madár
Légy hozzám gyengéd.
Sebek borítanak.
Hólyagosra korbácsolta
lelkemet a Nap.
Túl közel merészkedtem.
Játszottam Veled.
Felbőszítettem
minden fegyvered.
Oroszlánokkal cicáztam,
úgy hittem, szabad.
Míg türelmed béklyójában
kushadt a harag.
Magam oldottam meg
e kötelékeket.
Gondoltam,
az a jó, ha a tűzhöz közel élhetek.
Hiába is küszködtem.
A földre húzott szám.
Büszke röptöm fennakadt
egy kiszáradt fán.
Viasz szárnyaim helyét
kösd be, Istenem
lázadástól meggyötört
balga szívemen.
Érett fejjel
Érett fejjel jövök
a veszteségek elé,
úgy, ahogy az éj válik
józan reggellé.
Éjjeli álmok
hűtlenül elhagynak
s arany sugaraival
vigasztal a nap.
Fényén csíráznak
az új reménységek,
melyeknek parazsától
ifjú lánggal égek.
Csalfa múltamat
fájón veszni hagyom
egy elevenen lüktető
bíbor hajnalon.
S lázadó lelkem
mégis kilábol
a hiábavalóság
tespedt mocsarából.
Kedves hajó
Végre bevonhatod
fáradt vitorládat,
Te, kedves hajó.
Szívesen látlak.
Kikötőm ölel.
Habjai simogatnak.
Hadd találj
csendes menedéket Magadnak.
Csókolja megtört szíved
a napsugár.
Biztos partjaimnál
áldott nyugalom vár.
Kincseket hoztál,
drága titkokat,
melyeket e hely
csodálattal fogad.
Könnyű terheid
gyengéd, halk szavak.
Örökké égnek.
Ki nem alszanak.
S a várost,
mely magába fogad Téged,
lassan átjárja
a hódító Élet.
Ne az én kertemben
Szellemi parlagon
sokféle csúf bogár…
Zajuktól, röptüktől
az agy-táj rezonál.
Bolond lyukból bolond szél fúj
és vihart arat.
Ki ilyen forrásból merít,
rossz ihletet kap.
Dudva tövén mérges gomba
szidja a természetet.
Csak az lehet bűnös azért,
mit a dühe véle tett.
Szaporodik minden maszlag.
Kóró tövise maraszt.
Állandó itt a vergődés,
attól zörög a haraszt.
Megszólít egy mákvirág:
kis ibolyát tessék!
Arra vár itt minden,
hogy a sulykot elvessék.
Egy szó mint száz,
döntöttem jöttömben-mentemben:
virágozzék ezer gaz,
de ne az én kertemben!
Balek
Hónod alá csapnál,
mint egy állványt
s szögre akasztanál,
akár egy bálványt.
Amint lelkednek szennye
elér a szádig,
szíved szemetese
Belém okádik.
Mikor lusta vagy
tartani önmagadat,
Nekem dőlsz,
hogy roskadozzam a súlyod alatt.
S míg ócska kufárok
kedvét keresed,
taposol Rajtam
még egy keveset.
Felszerződsz árnyékul
minden oly szekérnek,
melynek utasai
belőled nem kérnek.
Aztán döbbenten tépelődsz
a légüres csendben
és saját magányoddal
mindig megcsalsz Engem.
Belső fagy
Hirtelen hideg lett,
mit vissza nem tarthat
sem a vastag fal,
sem csukott ablak.
Azért,
mert belülről kifelé lett tél.
Eltakartad a napot előlem
és sötét lettél.
Olyan erővel mart
szívembe a szél,
mint amellyel
a könyörtelen halál beszél.
Leszakadtam a tavaszról
s a mélybe hulltam.
Könnyeim taván ringott
zsenge múltam.
Szabadulni akartam.
Lelkemet feltéptem.
Üvöltő fájdalommá vált
a puszta létem.
Végül kifáradtam
s feladtam én.
Elfeküdtem
az Isten szívén.
Részlet a betyárnaplóból
Bújik a hűtlen szájában a szó.
Nyelv alatt kuksol az ének.
Pislog a létben az átutazó.
Ideje van a csontzenének.
Ma öklök osztanak szót a ringben,
mit az utca kerít.
Azok kenik rád saját véred,
kiknek toltad szekerit’.
Jaj a nyáltól ragadós hűségnek,
mi papírra, fémre tapad.
Savós szemedben csillagok égnek
miközben átkozod magad.
Egy zuhanó álomkép beléd akadt
s most bénán hullasz alá.
Éjjellé merevedett e pillanat
és nem ébred hajnallá.
Kakukkfióka reményed
nem pátyolja a valóság
és könyörgő kezeidet,
mint a csikket eltapossák.
Leírtak már, ember.
Nem is néznek hátra.
Csak Én figyelek fel
elhaló imádra.
Semmim sem marad
Gondolatparódiák döcögnek
görbe lábaikon.
Felsejlik arcod hormonok ködében,
mint egy drága ikon.
Próbállak átfogni gyarló szavakkal,
de kifolyik a ragyogás.
Gyatra hálójuk csapdájában csak a por marad,
semmi más.
Dadog az emberi szellem.
Megszégyenül az elme.
Megzavarodik a megszokás
katonás fegyelme.
Pirulnak az erkölcsök
szépségedet látva.
Lehullik szívemről
a törvény korlátja.
Szabadságod szele
elszakít a sártól.
Csillag-gyöngyös eged
mennyei nász-sátor.
Letéped rongy múltam.
Semmim sem marad,
csupán e Kőszikla
a talpaim alatt.
Hajnal
Láthatatlan háló feszül
ahol járok-kelek.
Minden egyes rezdülésem
megsúgják a jelek.
Cinkosok távíróján
lidércfény-üzenet.
Kódolt harmóniákkal
bombázzák fejemet.
Fertőzött súgalmak
kúsznak a sorok közé.
Így válik a múzsa is
gyilkos eszközzé.
És rémálmom életre kel.
Valóban jól látom
a sárga rózsákat
a pudvás koponyákon.
A nappali fénytől rettegő
torz gondolat
felettem huhogva
szárnyat bontogat.
S kiszemeli szívem
lakhelyül magának
e guillotine alatt született
vadállat.
De látok egy főnixet.
A hajnal közeleg
a lángolva leomló
árnypiramisok felett.