Tiszta forrás
Bölcsesség kútfeje,
tisztavizű forrás
felbuzog az Írásból,
az elme akárhol ás.
Partjain virul
az igazság kertje.
Sáfára, a hívő
a mennyek kegyeltje.
Mikor a jó mag vetéséhez
a szűz földet szántja,
áldássá válik nyomán
minden palánta.
S ha majd beérik
sokak üdvére,
új gyümölcsöt terem
a Fiú drága vére.
Minden egyes Igéje
fegyver a csatában,
melyben a Sátán előtt
megállunk bátran.
Menekül előlünk
a kénköves pokol
megtántorodva
a Te jóillatodtól.
Elengedés
Kezek fehér bimbója
nyílik jóillatra.
Fájdalmas szépségük
az engedés adja.
Mint ahogy mozdul
szárnya a madárnak,
hószín ujjak hódolva
hús ajtókat tárnak.
Szabadság emeli
magasba a szókat,
melyek szentté avatják
az átutazókat.
Megnémulva áll a világ,
mint megkövült könnycsepp.
Idegen a felnőttség
a rabszolga erkölcsnek,
amely az anyaméhtől
sors bilincsét hordja
s nem szólal meg benne
a szeretet akkordja.
Örök bölcsesség ez,
min nem fog idő doha:
útnak indítasz minket,
de el nem hagysz soha.
Édes harc
Édes harc, mit szívemre helyeztél.
Újra ifjú lettem.
Színek fogócskája
a dallamligetben,
mosolyok simogatása,
szavak ölelése,
közeli,
nem tolakodó mégse.
Lehelet csipkéje
angyalok szárnyán.
Bújócskánk házában
Suttogóm vár rám.
Gyengéd fohászok
madárdal ébredése
könnyű keresztem
drága vezeklése.
Vér virága lángja,
mivel költő tolla
pörögve alkot,
mint varázsmotolla
szép szikrákat szór
szerelmes szívemben.
Az Énekek Énekét
lobbantja fel bennem.
Szemfényvesztés
Unatkozik az agy
és teremt képeket,
melyeket
kiforgat, megszínez a képzelet.
Fantázia játszik
hamis valóságot.
Fellobbannak mélyéről
kacér délibábok.
Izgatnak,
sutyorogni járnak az elmédbe.
Próbálkoznak,
trükkjeiket mimódon vennéd be.
Szemfényvesztő mutatványok lakhelye
lesz a fejed
s azt teszed azontúl,
mit Cipolla mond neked.
Elkápráztat, félrevezet
a görbe utakon.
Szégyen, röhej és utálat
lesz ezért a jutalom.
Kényszerpályán jársz,
mire észreveszed önmagad.
Szabadságod, mint a légy
a légypapíron fönnragad.
Ott állsz majd Teremtőd előtt
a mocskos ruhádban.
Csak a Lámpás a szívedben
marad makulátlan.
Erről a lejtőről hullik,
minek neve emberi kebel
oly mélységekbe,
ha mondom, nem hiszed el.
Még zuhantában szedik szét húsát
a keselyűk.
Porzó lég issza fel hiábavaló könnyét,
a keserűt.
Mélabús szárnyait tárja szét felette
a fátylas napkorong,
tűnő lét homályából,
ha felborong.
E sima testen
kapaszkodót nem talál.
Szörnyű mágnesként vonzza magához
a halál.
Eldobtad őt.
Többet nem kísért téged.
Feledve az alatta tátongó
ürességet
egy jó helyre esik,
honnan senki le nem tépi,
mert az Isten kezét
nem lehet átlépni.
Mit érdemel az a bűnös
Mit érdemel az a bűnös,
ki benéz a kő alá
s vágyringató éjszakából virrad
véres hajnallá?
Mit érdemel az a bűnös,
kinek langyos szellője
pusztító vihart hoz mégis
minden dús, zöldellőre?
Mit érdemel az, ki gyengéd,
felébreszti a tavaszt,
ám nyelve szöges korbácsa
sebvirágokat fakaszt?
Mit érdemel az a bűnös,
ki támaszt nyújt, vigasztal,
míg belső bálványoltárán
mártír lesz az igaz dal?
Kinek szíve játszik véled
szeszélyes komédiát,
elandalít,
s minden neszre azonnal farkast kiált?
Irgalmazzon az Úr annak
s gyógyítsa a szeretet,
hogy érezze beteg lelkén
az átszegezett kezeket.
Az el nem múlás makacssága
Mint sziklameredélybe
kapaszkodó kezek,
olyan a makacs
emlékezet.
Mint erővel eldobott
konok bumeráng,
úgy hullik vissza
a kettőnk terhe ránk.
Mint szívós gyökerek,
a szívbe markolnak
a percek,
melyek megvárnak holnap.
Dacosan ellenállnak
a savas elmúlásnak.
Maguknak a ragaszkodásba
biztos fészket ásnak.
Meghitten
egymáshoz bújva a képek
őrzik
a szeretet melegséget.
S míg a vihar
lassan a múltba réved,
az Isten kezébe
leteszlek téged.
Cifra koldus
Az igazság elől menekült
és rejtegetett
génjeidben kódolt
hamis szereped.
A világ volt a dajkád.
A majomszeretet
felkapott, de gyenge volt
és véled elesett.
Azóta is sántikálsz
kétfelé a mezsgyén
és koldulsz mindenfelé
aprópénzért esdvén.
S ha a Király kezet nyújt
megszánva téged,
meghív asztalához,
mint drága vendéget,
elutasítod kezét,
ahogy egy rossz ajánlatot,
mert inkább
a zuhanás izgalmát választod.
Az asztal alatt nem a menny vár,
hanem egy szomszédos ország,
hol megvetés zuhog rád
és nem pedig morzsák.
Cifra koldus,
megcsináltad a saját életed.
A magad ura vagy
s a sátán rajtad kéjeleg.
Víztelen helyeken
Víztelen helyeken
fájdalmas nyikorgás…
Hiányodon kívül
szívemből nem maradt semmi más.
Hiábavaló bolyongásaim
útvesztőiben
hol vár rám
a felüdítő forrás, az Igen?
Voltam boldog kalandozó,
ki gondtalan szeret.
Szétgurultak keblemről a szívek,
mint megunt játékszerek.
Megszédültem magamtól,
könnyedén vettelek
s hirtelen szakadtak rám
száraz, bús telek.
Most itt állok egyedül.
Belülről csonttá fagyok.
Meredten bámulnak rám
üvegszemű csillagok.
És már nem segítenek
emlékek, varázsszavak.
Nevedbe kapaszkodom,
hogy életben maradjak.
Végidők
Egy átok keltette ki tojását.
Iszonyú kínok közt nyög a föld.
Menny és pokol mind kell, hogy lássák,
amint a végidő testet ölt.
Vérébe fordul a világ
kidülledő szemekkel.
Vészesen közelít a jóslat éjében
a rettegett reggel.
Meggörbül a szemhatár.
Az idősíkok megtörnek.
A Hádész lávát inhalál
s köp tűzokádó szörnyet.
Fejjel lefelé lógnak a semmiből a sárba
az igaz szavak.
Éjjel vérszívókat szitált a hold
s kelvén sötétlik tőlük a nap.
Méreggel telik a test
és kórsága ragad,
szerteszéjjel burjánzik,
mint rákos daganat.
De reményteljesen vár a Lélek,
mint egy viselős asszony,
hogy múzsaként
e napfogyatkozásban velünk virrasszon.
És jön majd a Művész.
E paravánt összecsukja végül,
hogy megmutassa az igazi, nagy művet,
mely számunkra készül.
Mesél a templom egere
(állatmese)
- Elmondok néktek egy históriát,
mely óvatosságra int.
Jól figyeljetek,
nehogy aztán megtörténjen megint.
Egyszer egy malac megunva ólját
s a legyek járta kosztot
két lábra állt, lázadni kezdett.
Legott flegmán észt osztott:
még hogy én egy cseléd asztalán végezzem
újév éjjelén?
Hisz az ember is egy csupasz féreg,
ugyanolyan, mint én!
Nagyobb gazdához szegődök,
kit retteg a gyarló világ.
Hódolni fog az emberiség nekem
imádva a disznó fiát.
Vérszívók vitték a hírt uruknak a pokolba
gyors szárnyakkal:
előállt egy újabb büszke balek,
aki glóriát akar.
- Legyen úgy! – vigyorgott az ördög,
- gyújtsatok hát máglyát!
Mutassátok meg bátor követőmnek,
itt a disznót hogy vágják!
És a szegény malacnak
izzó parázs került fejére.
Fordított ötágú csillagra folyt
tisztátalan vére.
Véglény
Üres szavakként koppannak a percek
életem falán.
Elbámul felettem közönyöm
s nem lesz más társam talán.
A megakadt megszokás
merevgörcsbe zárta be magát.
Katatónia
- a szeretetéhség hiánya a gát.
Mindent, mi élt újulni készen,
csonkig lekoptatott
e retardált, hibás szerkezet,
aki én magam vagyok.
Ülök a vegytiszta, fehér homályban.
Szép, új világ…
S szállingóznak sima agyamra
a tökéletes hibák.
Szenvedésem fájdalmatlan.
Észre sem veszem,
hogy csupán
egy véglény vagyok egy tárgylemezen.
