Viszály

Az igazságon

marakszik a világ.

Naponta megöli

az Isten Fiát.

Én sírok,

mint egy elemis diák,

miközben vérben áznak

lángszárnyú Bibliák.

Szív mérge, harag,

titkos métely,

áskálódás,

áspis kétely,

fondorlatos

indulat

feltűreti

az ingujjat.

Óriások feszülnek

dühösen egymásnak

de törpe jellemmel

orvul vermet ásnak.

S csak ámul rajta

az értelem,

hogy a kifogás

mily vértelen

s a szívben

mily kemény kőbálvány a dogma,

a valóság elől

fejét hogy dugja homokba

elvakult korlátoltság

és kicsinyes sértettség.

De én Téged szeretlek, Uram.

A Te Neved dicsértessék!

 Elvesztek mindent

Megyek és lehúz

a sok teher.

Lelkembe vág

a heveder.

Szolgája vagyok

a dolgaimnak.

Húsom

ingatag táncba ringat.

Ragadnak rám

a mocskos órák,

mint

összeizzadt, szűk anorák.

Tövises puszta

ösvénye hív.

Leszakad a múlt

és szabadul a szív.

Elvesztek mindent,

amit lehetséges,

nem marad semmim,

csak az örök Élet.

Pesti Grand Canyon

Szabályos betonsziklák közt

utamat járom.

Lecsorog rám a hideg fény

a felüljárón.

Most kopott rozsdafoltok

a hajdani fűtengerek.

Koszos hóban óriás porcica,

borzas galamb hentereg.

Álmos ritmust kopog a cipőm

a mesterséges láván.

Átölel a pesti Grand Canyon,

e fenséges látvány.

Valószínűtlen ragyogásban

délibábok égnek.

Százezernyi deres ablak

tükröt tart az égnek.

Zúzmarát fújnak lelkemre

bénító fagyok.

Ezen az idegen helyen

átutazó vagyok.

Szívemen üres ringli,

min átsüvít a szél.

Csomózz magadhoz, Uram

és el ne eresszél.

Pünkösdi királyság

Jaj nekem, hogy elszegődtem az éjszakához.

Fehér bárkám eladtam fillérekért.

Minden nappalom szégyene átkoz

s lelkem fekete terhe elér.

Kik torz vigyorral markoltak korsót

pénzemet áldották, ámde én

felőlük elrohadhatnék élve

a pokol mélységes fenekén.

Játékba s táncba könnyen visznek.

Aztán nevetve dobnak el.

Mondják, ugyan, vegyem csak viccnek

s jöjjek ismét, ha bolond kell.

Pünkösdi királykoronám

hervadt kórókoszorú.

Kókadt csörgősipkán kornyad.

Por lepi és mélabú.

Egyszer voltam nem is oly rég

szépreményű és hiú.

Most csak fekszem lenn a koszban

én, a tékozló fiú.

Törött szárnnyal a mocsokban

már csak egy esély maradt,

hogy Uram, szívedre emelj

s rólam lemosd a sarat.

BetűSzám

Látom,

ahogy az ajtót kitárod

s én rohanok

húzva a földön gitárod.

Felnézek rád

csillogó szemekkel.

Iszom a hangod

este és reggel.

Ám, mint

ismerős poháron az idegenszag..

Ijedten pásztázom

vonásaidat.

Filmszakadást hoz

a vekker világa.

Felébredek

a felnőtt józanságra.

Megcefrésedik

a gyermeki románc.

Éjjelibe lóg a kéz.

Pattog a zománc.

Árulásod

vad sikoly visszhangja szívemben,

mert hazudsz

s az univerzum dől össze bennem. 

 Kivándorló

Elvesztettem az iránytűmet

ezen az ismeretlen tájon.

A napóráról leesett az árnyék.

Az időt sem találom.

Elhagytak az illatok is.

Határok nélküli fogság...

Szívemre vastag kéreg hűlt.

Elhalt a boldogság.

Látásom megcsal engem.

A színek elpárologtak.

Levegőben lógnak a percek.

Értelmét vesztette a holnap.

Tollamra támaszkodom

a sorok között botorkálva.

Keresem a nagy műben helyem,

én, apátlan árva.

Szülőhazám amnéziás lett.

Egy idegen nevet kapott.

S azért van mindig éjszaka,

mert lopják a napot.

A harcos békedala

Annyi harcot

vívtam végig

és

viharvert szívem vérzik.

Hadd ne kelljen

lőni folyton

védekezve

minden fronton

és ne kényszerítene

semmi

árnyak miatt

ölre menni.

Inkább ne adjanak

értelmet

az életnek

kicsinyes sérelmek

s ha szóra is

nyitom számat,

az ne legyen

bosszúhadjárat.

Reményem,

hogy végre látom

rám táruló

szabadságom.

Adj, Uram, nekem

igaz békességet,

hogy szeretetben

megélhesselek Téged.

 Fantasy

(Krisztus a márkihoz)

Hedonizmus, mázas kripta…

Álcád mögött dohos titkok.

Pengess végre őszinte húrt.

Lássuk csak, hogy a gép mit dob.

Játszadozhatsz tündérekkel,

hogyha éjszaka

koponyákra szórsz sárgarózsát

s vonz a vér szaga.

Gyönyörködhetsz cikázó fecskékben

míg ítélkezel.

Guillotine mellől a papolásod

nem jut a szívhez el.

Hiába viszket mihaszna pennád.

Virtuóz semmittevés...

Meg kell halni és feltámadni.

Az ihlet ehhez kevés.

A múzsa csókja félbehagy téged

s csak a hátad tollas.

De a másé is lúdbőrös lesz,

hogyha téged olvas.

Megdöbbentő,

ám ez az igazság s nem magánvélemény,

a jó ízlésbe versz  szegeket,

nemcsak Énbelém.

Agymosás a máglyán

Láthatatlan húrokat penget

a csalfa képzelet.

Könnyed befelé mar utat.

Összekulcsolod két kezed.

Árnyak lopóznak tudatod alá

élősdi petéket rakva.

Elfajzott lámpás lidércfényénél kel ki

a félelem magja.

Valami körbejár termeidben

mindent máglyára hordva,

amiben akár csak fel is sejlik

az igazság akkordja.

Szürkévé mosná össze a szenny,

mit fehérre feketén írt

az a drága teremtő Kéz,

Kinek az Élet ad papírt.

De önnön mocska söpri el

az elvetélt terveket,

mert agyat mosni és máglyát gyújtani

egyszerre nem lehet.

Legyőzhetetlen

Rozoga bárka a lét.

de én kapaszkodom Beléd.

Mikor már cserben hagy

a számítóan hideg agy

s a nyár már nem él

a szív még remél

magában rejtve

az örök tavasz magját,

várva,

hogy kezeid róla lefaragják

azt a sok rozsdás órát,

melyet ráizzadt

a hiábavalóság.

Mikor friss szellő feszül

a szabad égre

hadd mondhassam a világnak

végre:

ez az a hajó,

melyen megtörik a sziklák fogsora

s melyet a sziréndal

nem csalhat el soha,

mert

legyőzhetetlen Nevet kapott,

rajta ragyog e pár szó,

hogy: Én Vagyok.

 Nekem a világ

Nekem

a világ jósága kevés,

átlátszó dolog,

álszenteskedés,

illanó káprázat,

porló mandala,

csalfa délibáb

csúf sziréndala.

Mert lepergeti

az idő ujja,

 a forgandó szél

gyorsan lefújja

sorsomról jelét

s az emlékezet

azt hazudja majd,

hogy nem létezett.

Nekem

az élő, szent Kőszikla kell,

Mely e süket nép közt

szívemnek felel.

Hadd visszhangozzam

mindegyik szavát

buzgó echóként

egy örökléten át.