Kocsmadal

 

Nyikorgó ajtók mögött

ásítás szag.

Vonz a nehéz föld,

add meg magad!

 

Nyelved botladozik,

dadog a lábad.

Izzad az értelem,

de hiába fárad.

 

A sátán szeme

vezérlő lámpásod

s az egész világot

lidércfénynél látod.

 

Köpések, legyek,

férgek, korhelyek,

mocskos szavak, átkok,

mindenütt pénzhegyek

 

Ide hoztál Engem

s szomorúan nézlek.

Ez a szűk kis lebuj

számodra az élet.

 

Merek tiszta lenni

botrányosan, durván,

megkönyörülve rajtad,

adószedőn, szajhán.

 

És Én e kocsmában,

mit világnak neveznek,

asztalt bontok Magam

és veled ünneplek.

 

Ellenségeid előtt,

kik gyűlölnek, megvetnek,

megmosom a lábad,

olajjal megkenlek.

 

Elhallgat a kocsmazaj

mind bámulnak Énrám.

Meghátrál az ártó szó

és lehullik bénán.

 

A rozoga fedél alatt

angyalok zenélnek,

válaszol rá szívedben

a mennyei ének. 

 

 

  

Eltévedtem a múzeumban

  

Ott benn a múzeumban 

eltévedtem, Kedvesem,

pedig csak egy pillanatra

fordultam el hirtelen.

Csupán egy villanásra

engedtem el kezedet,

de ez elég volt arra,

hogy Mellőled elvesszek.

Varázslatok, praktikák,

ákombákom szvasztikák,

indián apostolok,

cipókeblű idolok,

aszcendensek, szúrák, mantrák

és tűzevő szalamandrák,

alkímia, bölcsek köve,

Thor isten harcipörölye,

dohos, bűzös katakombák,

miket elleptek a gombák,

üveges szemű, holt bálványok,

részegen kábuló sámánok,

mandalák, miket széthord a szél,

sok hűhó semmiért.

Bejártam a babonák minden táját,

ködös gondolatok zordon hazáját,

hol rettentettek idegen csillagzatok,

de megtaláltál s Nálad itthon vagyok.

 

 

Ötperces üzenet

 

Elszállt egy apró léghajó,

lepkekönnyű kis buborék.

Üzenete ötperces volt,

a jóhírre ennyi is elég:

Nagykövet voltam,

emberek, köztetek.

Fájdalommal vonszoltam

végig létemet.

Jézus volt számomra

az egyetlen jóbarát.

Megtisztelt, hogy végigjártuk

együtt a Golgotát.

Kínok közt is öröm volt

rövidke életem.

Mert Ő fogta kis kezem

s keresztülvitt mindezen.

Íme az örök Élet,

mint ötperces üzenet,

mit szenvedések között

szült meg a szeretet.

Itthagytam e pár szót.

Küldetésem lejárt.

Eljött értem egy angyal

s karjaiba zárt.

Most Jézussal az Atya jobbján

fenn a mennyben vagyok

s tudom már, hogy elültettem

a szívetekben a Magot.

 

 

Az Alvilág ügynöke

Az Alvilág ügynöke

nyomomba szegődött.

Sziszegve szemembe nézett

s elém vetődött.

Kitárta köntösét,

mint bőregér szárnyait

s kínálgatni kezdte

rémálma árnyait:

hitelezek neked,

hogyha nincs egy vasad,

csak dobd el szíved jelvényét

s szolgáld a hasad!

Cseréld le szerelmed,

e fattyú pojácát.

Tépd le arcod bőrét,

ezt az álszent álcát.

Mi lesz már, haver?

Ez a való élet!

Meddig dőlsz még be

a dajkameséknek?

Isten nem is létezik!

Ébresztő már végre!

És felfelé mutatott

a csillagos égre:

Krisztus csak ember volt,

meghalt és annyi!

Téged bizony átvágtak,

ne akard tagadni!

A démon csak állt

és bámult rám meredten.

Kinyitottam az Írást

és arcába nevettem:

mit papolsz itt nekem,

halottak királya?

Te akarsz lenni

a szentek bírája?

Nézz a Szellem tükrébe,

mit Uram tart neked!

Sosem hagyom el miattad

igaz Szerelmemet!

  

 

Fogom a kezed

Lassan

homályosul el a világ.

Távolodik a

látható valóság.

Tehetetlenül zuhanok,

a múltba révedek.

Agyam nem tartja vissza

a felgyorsult képeket.

Minden, mi volt átfut rajtam

egy pillanat alatt.

De ez az egy villanás

megmaradt.

Nem tudja eltörölni

a vénülő emlékezet,

Uram, mikor

megfogtam a jobbkezed.

Az életem

pozdorjaként elégett.

A homokszemekkel

leperegtek az emlékek.

Az ifjúságom

oly hűtlenül elhagyott.

Vágyaim kihúnytak,

mint hajnalban a csillagok.

Szólnék, de szájam

makacsul néma marad.

Elmémből

kihullanak a szavak.

Testem, mint az ólom

elnehezedett,

de lélekben még mindig

fogom a jobbkezedet.

 

 

Dániel

Vitrinek porcelán istenkéi,
dohos falakon lógó kőcsontvázak,
aranytól, brokáttól, drágakövektől
roskadozó házak,
ó, mily messze vagytok ti Istentől!

Szemforgató, korbácsos szolgák,
kik siettek elvégezni Isten helyett a dolgát,
hordószónok prédikátorok, templomi kígyóbűvölők,
pojácák, akik hasra estek a tömeg előtt,
ó, mily messze vagytok ti Istentől!

Jaj a nehéz titkoknak, mit rejtenek a falak,
jaj a földi kincseknek, mikhez vér tapadt,
jaj a titkos, dédelgetett bűnöknek,
melyek gyönyört szereztek az ördögnek!

Jaj a kenettelen szavaknak,
mik a keserűségnek szárnyat adnak,
melyek élettelenek, mint a kő
s dolguk végezetlenül lehullanak!

Én sarkig kitárom szívem ablakát
s makacsul térdre esek.
Bármit is parancsol e világ ura,
dicsőítem szent Neved!

 

 

 

Gyökereim

 

Születés-elmúlás mókuskereke

Forog, mint keleti imamalom.

Négyezer éve figyeljük árnyunk

Ahogy nyúlik, rövidül a templomfalon.

 

Belégzés-kilégzés, fagy és olvadás,

Folytonos búcsú és elengedés.

Mikor fogunk már célhoz érni,

Mikor jön el a megérkezés?

 

Kérlelhetetlen a múlandó természet.

A létről lemorzsolja testemet.

De lelkem gyökerei Beléd kapaszkodnak,

S azokat onnan kitépni nem lehet.

 

 

Lázadásom

 

A test, a nyikorgó zsarnok

Veszélyes szerkezet.

Eszi a múlandóság rozsdája

Belsejében a szegeket.

 

Egy majom ül benne a volánnál,

Ki homályos tükörbe néz.

A vágy az, aki ott dirigál

S engedelmeskedik neki az ész.

 

Aj, ha egyszer a Szellem szikrájától

A szív felgyullad s lángra kap,

Fellázad s Téged, Uram

A trónra ültet Végre az akarat!

 

Terhem akkor átadom Neked.

Belsőmet beragyogja a fény.

Dicsőségben felemeltetsz elmémben

És hódolva alászállok én.

  

 

Utolsóból első

 

Létem oszlopai között

a tényekkel bújócskáztam.

Bolond lyukból bolond szél fújt

menekültem, féltem, fáztam.

Mi egykor szántóföldem volt,

sárkányfog-vetés lett,

ami régen Szellemtől tündökölt,

fészke a cselvetésnek.

Agyamban összegyűltek

a lázadó sejtek,

hogy az összeesküvésnek

szentélyt építsenek.

Frappáns arrogancia,

kifinomult szóhegyek,

mázas kriptafalak,

miket beköptek a legyek.

E cifra szemétdomb lett

önazonosságom.

Nem laktam sehol sem,

de volt szarkofágom.

Hiszem, ha látom! - vetettem oda

felfuvalkodottan az Igének.

De szembejött a Fény, egóm megvakult

s elveim szénné égtek.

Hirtelen fájni kezdtem

s ráébredtem, hogy élek.

Azóta örökkévaló Világossággal

ragyog bennem a lélek.

 

 

 

Zuhanás az életbe

 

 

Nagy ugrás volt a mélybe,

ám nem sikerült.

A halál nyila süvített felem,

de elkerült.

Mindent megpróbáltam,

hogy elszakítsam

a haldokláshoz láncoló

vonósugaram.

Azt hittem, hogy szolgám az életem,

de ellenfelem.

Megtagadta parancsom

s szembeszegült velem.

Hadba szállt ellenem

s elvétettem célom.

Fényével elvakította

tompult irányzékom.

Lezuhantam a porba

s darabokra estem.

Kétségbeesett önsajnálattal

bámultam nyomorék testem.

Vajon kinek kellek én,

hogy még mindig élek?

Miért nem lett halál fia

e hűtelen lélek?

Íme új reményt adott nekem,

s nem vetett véget,

kanosszát járt értem

a konok Élet.

 

 

A vér

Ó, bárcsak elfelejtenélek,

de még mindig itt vagyok.

Bárcsak ködöt szitálnának

szememre kék fagyok.

Bárcsak ne kapaszkodnék

tíz körömmel beléd.

Amikor leszakadsz Utamról,

forró könnyeket sír az ég.

Bárcsak sose tévedt volna

a szemem rád.

Bárcsak ne tett volna

ellenem bizonyságot a szád.

De Én a te életedről

már le nem kophatok.

Mint ama bizonyos

örök Könyvről a nyomatok.

Kiáltásom

égi kéz alá simult

s a valóság fényétől

kettérepedt a múlt.

A világ minden fájdalma

megbékült Bennem,

mikor a vérem szívemből

szívedre cseppent.

 

 

 

Ima

Jöjj hozzám közel

és bocsásd meg,

hogy szitkokkal

illettem szent Neved.

Tékozoltam perceid.

Hűtlen voltam Hozzád.

Zajokkal zsúfoltam tele

csendes órád.

Ó, bárcsak tényleg

elérne Hozzád

gyarló imám,

hogy érintse Orcád.

Ó, bárcsak hajolnék

a legtisztább kútra,

hogy szívem ne vessen

árnyat az Útra.

Add, Uram,

hogy szeresselek,

hogy viharos órán

keresselek,

hogy suttogjam

a gyenge fű alatt

és harsogjam

szerte az égen,

hogy meghaltál

és feltámadtál értem.

 

 

Pünkösdi dal

 

Északról jött az én Kedvesem.

Arca mint a hó.

Bevonult a városba győzelmesen

a megtestesült Szó.

Ruhája gyémántként ragyogott,

s körülvette a fény.

Szívéből átszállt belénk Szelleme

a Pünkösd ünnepén.

Láttuk, amint egy felleg hátán

elragadtatott.

De itthagyta ránk Lámpását,

a drága Vigasztalót.

Felment a Mennybe az Atyához,

hogy helyet készítsen nekünk

azon a helyen, hol az Élet Könyvébe

bejegyezték nevünk.

Rövid idő csupán, amíg tart

e tünékeny földi lét

s aztán angyalokkal együtt csodáljuk

az égi Város Fényét.

 

 

Anya és Fiú (A mustármag) 

Egy kiáltással kezdődött földi útja, 
Mikor elhagyta a méhet. 
Egész súlyával hirtelen 
Ránehezedett a múlandó élet. 

E törékeny testben 
Az isteni alázat 
Szeretete fényével 
Beragyogta a házat. 

Alig volt cipónyi. 
Épp hogy csak megmaradt, 
De a Menny angyalai 
Neki hódoltak. 

Édesanyja fölé hajolt. 
Arcát könnyei mosták. 
Ránézett s látta előre 
Gyermeke sorsát. 

A vért, a korbácsot, 
Az ormótlan keresztet, 
Amelyre egy ártatlan 
Embert szegeznek. 

Látta a szívet, mely 
Egy egész világot szeret 
S végső kiáltással 
Engedi el a Lelket. 

De látta a kárpitot is, 
Amint megreped 
S látta prédikálni 
A feltámadt szenteket. 

S legvégül dicsőségben 
Feltámadni Fiát, 
Kit először kigúnyolt 
S megvetett a világ. 

Hálát zengett az anyai szív, 
Hogy Őt tudhatta maga alatt. 
Dicsőítette a méh, melyben 
Növekedett a Magzat. 

Áldottak az anyai kezek, 
Melyek Őt először megölelték 
És a rubin ajkak, mik 
Elsőként mondták ki szent Nevét.

 

 

Megyek az úton

 

Megyek az Úton
és fogom kezed.
Az Élet felülmúlja
a képzeletet.

Csodáid fényében
fürdőzöm.
Lelkemre zuhog
a fényözön.

És a sivatagban
vezetsz engem,
mint kikeleti
virágoskertben.

S ha zord tél haván
botorkálok át,
Te biztatod
az apostolok lovát.

Csüggedés óráiban Igéddel óvón
betakarod lelkem.
Mikor világom összeroskadna már,
átveszed terhem.

Ha a sötétség körülvesz
s elnyelni készül,
a te Nevedet hívom mindig
segítségül.

A mindenség
a létével ünnepel Téged.
Szépségével
hódol Neked a természet.

Szívemben
dalra kelnek angyalseregek,
Kedvesem,
mikor fogod a kezemet.

 

Uram, akaszd ki ezt a kereket

Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Hadd szusszanjon a molnár.
Odabenn hajtják a lelkemet.
A világ kallómalma jár.

Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Állítsd meg a ványolást.
Ne rójam többé az ördögi köröket.
Adj végre szabadulást.

Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Ha kiszakadok, tudom, fáj,
de Te szívemre teszed a kezedet
és elcsendesedik a száj.

Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Nem bírom tovább már.
Jobb lesz nekem a habjaidon.
Veled egy új utazás vár.

Uram, akaszd ki ezt a kereket.
A nyikorgást unom már.
Előtted meghajtom fejemet
s letisztul rólam a sár.

Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Nem baj, ha nem forgok már.
Hadd legyek végre a részesed.
Sodorjon Rajtad az ár.

 

 

Fáradt madár 

Fáradt madár, 
miért követsz fenn? 
Miért nem hagysz 
már békét nekem? 

Miért nem tudod 
abbahagyni, 
dúlt lelkemre 
rázuhanni? 

Széllel, faggyal 
miért dacolsz még? 
Miért nem vet le 
fentről az ég? 

Miért akar még 
időt adni? 
Hogy tudsz 
árnyamra tapadni? 

Nagy erő a halál, lehet, 
de még nagyobb a Szeretet. 
Mikor más már elsiratna, 
kitárja szárnyát feletted. 

Mennyei lámpás a szíve, 
szivárvány íve a szárnya. 
Fényes győzelmi zászlóként 
reményt hoz az éjszakába. 

 

Mit viszel?

Mit viszel a kezedben?
Egyszerű, kis könyvet,
örökkévaló igazságot,
mi felett négyezer év bölcse görnyedt.

Olyan élesek ezek a Szavak,
mint kétélű kard,
ketté hasítják a múlt kárpitját,
hogy az Örömhírt szabadon halld.

Mit forgatsz az elmédben?
Ezernyi gondolatot,
zsoltárokat, drága Igéket,
miket Szerelmesem adott.

Olyan kedves az Ő hangja,
mikor az Úton hív.
Dalra kél az angyalok kara
s válaszol rá a szív.

Mit viszel a szívedben?
Talált titkos gyöngyöt,
messziről hozott híreket,
hogy a Bárány győzött.

Olyan édes lett ez a nap,
mint az aranyló méz.
Örömkönnyeket sír az Atya,
mikor gyermekeire néz.

A király dala

A világ lassan
belopódzott az életembe.
Nem emlékszem,
mikor és miért engedtem be.
Csak feküdtem ott
részegen, kábán,
fejem a lábzsámolyon,
sarum a párnán,
mint kinek 
ereje s szabadsága a múlté.
Nem rémlik, 
hogy koronám vagy könnyem hullt-é.
Egy biztos,
kötelem s bilincsem maradt.
Rossz tanácsadóim súgták folyton:
nincs új a Nap alatt.
Egyszer azonban
hirtelen csend lett.
Egy haragos Idegen
lepte meg a termet.
Amivel magát felövezte,
abból font korbácsot.
Az Ige tekintélyével
kergette ki a világot.
Tehetetlenségemben
koldult tekintetem:
Jézus, Dávidnak fia
irgalmazzál nekem!
Szavaival felemelt:
kelj fel és járj!
Felkenlek téged,
légy pap és király!

 

Búcsúzás (A tékozló fiú)

Finom érintés hullt a szívemre,
mikor végigsimítottál
a gondolataimon s érzéseimen,
de néma maradt a táj.

Minden megdöbbent a búcsún,
mikor elfordultam.
Látszólag nem maradt belőlem más,
csak a múltam.

Forró kupolaként feszült 
a meztelen ég a menny alatt
s a tikkasztó hőségben 
aléltan hulltak alá a bogarak.

A természet légzése megállt
és fennakadt
a cselszövők hálóján
az utolsó pillanat.

Semmi sem jelezte előre
a vihar előtti csendben,
hogy e búcsú nem örökre szólt,
csak egy kicsit tékozló lettem.

Az Isten jobbján

 

Hányódtam a pusztában,

mint ördögszekér.

Gyökértelenül hajszolt

minden kósza szél.

Elhagyatottan vádolt

árva, üres szívem.

Kísértő szellemek tanyája volt,

nem lakta senki sem.

Játszadozott velem

sok, csalfa délibáb.

Hamis színeivel hitegetett

az álnok világ.

Mikor lesz már végre

békém énnekem?

Mikor talál nyugalmat

zaklatott szívem?

Az erőm elhagyott,

s térdre estem én.

Azt hittem örökre elveszek

a sivatag közepén.

Lejjebb már nem süllyedhettem.

Néztem az eget.

Kétségbeesett imában mondtam ki

a legszentebb Nevet.

Mikor már a halál

árnyékozott be,

lenyúlt értem az Isten

erős jobbkeze.

Angyalok hada várta

minden parancsát.

Virágba borult akkor

végig a pusztaság.

Az Örökkévaló szolgált felém,

Megterített és asztalt bontott,

Megmosta lábam, hellyel kínált,

olajjal kent meg, fiának hívott.

Hódolt Teremtőjének a mindenség

s a mennyek serege,

mikor befogadott engem, halandót

szent jelenlétébe.

S az ellenség

örökre megszégyenült,

mikor az ember, e porszem

az Úr jobbjához ült.

 

Kősziklából felbuzgó

tiszta, szép forrás,

igaz, szent szavakból

felfűzött Írás.

Kiben megtestesültél,

Ő az élő Ige,

örök Élet kútfeje,

áldassék a Neve. 

 

 

Védőbeszéd

 

 

Törpe lelkecskék

vitatkoznak Veled.

Skatulyákat gyártanak

s ráírnák a Neved.

Csakhogy szűk a világuk

s a szereteted nagy.

Nem zárhatnak ketrecükbe,

hisz végtelen vagy.

 

Nem tudok semmit Rólad írni,

ami nem vigasz.

Nem semmi olyat írni,

ami nem igaz.

Nem tudok szemrehányást tenni

Teneked.

Nem tudom hiába számra venni

szent Neved.

Szidhatják hallgatásod,

keménységed.

Az önsajnálat Helyetted nem ad

reménységet.

Tettethetik halottnak magukat.

Be nem csaphatnak Téged,

mert Te vagy az Út, az Igazság és az Élet.

 

 

Várakozás

 

Oly sokáig vártam e pillanatra

Én gyarló, a térdemen,

Hogy jókedved napja rám virradjon,

Mennyei Szerelem.

Oly sokáig hittem azt,

Hogy bölcs vagyok.

Közben elmémben épültek

Gonosz magaslatok

És nőttön-nőtt a szívemen

A vastag héj,

Benne áthatolhatatlanná vált

A sötét éj.

Hányszor sarjadtak benne

Tüskés szavak

Büszkeségem védelmére,

Hogy Téged bántsanak.

Ostoba gőg vert tanyát

A lelki gaz között

S türelmes, intő, szép szavad

Makacs falakba ütközött.

Végül elhallgattál könnyek közt

És rám csend ereszkedett.

Némaságba burkolózott

A kemény Szeretet.

Sugárzó, szép arcod mozdulatlanul

Arra várt, hogy rest lelkem talán megindul.

Félelem s kétség jártak át

És szívem összetört.

A legerősebb angyal használta

A legnagyobb pörölyt.

S a repedéseken át végre

Kihajtott az Ige parányi magja a fénybe.

 

 

Isten bölcsessége

 

Barangolok a betűk közt,

S mélyen megbántanak

Halálos ellenségeid,

Az idézőjeles szavak.

Fel sem fogják a firkászok,

Mit tesznek Veled,

Mikor kisbetűvel írják

Legszentebb Neved.

Mindegyik olyan bátor,

Lánglelkű, becsületes!

Akkor miért vagy Te

Számukra lelki szemetes?

Annyira elvarázsolja őket

Személyes világuk,

Hogy a Te nyomodba

Sohasem teszik a lábuk.

Számon kérik Rajtad

Lelki nyomorukat

S mindazt, amit nekik

Bűnös életük ad.

Haragjuk rögtön

A Szentírásra sújt,

Mert saját választásuk

Nekik reményt nem nyújt.

Istenítenek

Minden olyan gyönyört,

Mely tompítja bennük

Az élet iránti csömört.

Bálványuk egy csalóka,

Tünékeny délibáb,

Bazári színjáték,

Az emberi jóság.

Aggódó lelkem

Lecsendesíted,

Amikor haragvó szívem

Bölcsen meginted.

- Fiam – mondod,

- Erre egy megoldást tudok:

Menj el és hirdesd nekik

Az Evangéliumot.

 

Féltőn szerető

 

Elmenekültem Előled.

A dolgaim mögé bújtam.

A pénz kifolyt kezemből

S hálátlanul elhagyott a múltam.

Rikító színeim kiégtek.

Előtted kifakultam.

Letéptél a világ kebeléről

S mint halott levél, lehulltam.

Elsodortad tőlem a kedvest.

Íztelenné váltak a mulatságok.

A cimborák közt számkivetett lettem

S elkerülnek a régi barátok.

Ködöt eresztettél rám,

Azóta nem látok.

Elvesztettem minden jelzőfényt

S a megszokott szabadságot.

Kifordítottad a lelkem

S lemeztelenítettél,

A világ előtt bolonddá

S nincstelenné tettél.

Elszakítottál a múlandóságtól,

Amitől idáig nem láttalak.

Most itt állok Előtted átlátszón

S Te átragyogsz rajtam, mint a Nap. 

 

 

Az örök élet titka

 

Tavasz jő télre,

Elolvad a jég,

Forog a kerge Föld

S mozog a mindenség.

Elillannak a percek,

Mint kósza gondolat,

A halál felé mutat

Minden pillanat.

A puszta lét azt súgja

Hogy add meg magad,

Elkap az ősi mókuskerék

S belőled semmi sem marad.

Hisz hősök hágtak hegyekre fel,

Hogy megszerezzék

A fukar múlandóságtól

Az örök Élet vizét.

Hullottak alá

A megtévedt mártírok.

Elnyelték őket

A telhetetlen sírok.

Tengerek mélyén

Keresték buzgón a drága Gyöngyöt

S aztán halott kezük

Markolta lenn a puszta göröngyöt.

Írástudók bújták

A vastag könyveket,

Vakulásig hajlongtak

Ódon tekercsek felett.

Hiába vallatták váltig

A halott betűket,

A halhatatlanságról

Azoktól nem jött felelet.

A halandók elmentek Melletted akkor

A Koponya Hegyén,

Mikor válaszként ott szenvedtél

A bűnös emberiség helyén.

Csak a leghűségesebbek 

őrizték még a véres keresztet,

Mely arról tanúskodott, 

hogy nagy műved elvégeztetett.

De ez az otromba útjelző

Mutatott az üres sír felé,

Ahol legyőzted a halált,

S a pokol megrendült belé.

 

 

Megbocsájtás

Az ember, a gyarló,
teste börtönébe zárva
kinéz ablakán
s csak földi létét látja.
Csalóka ösztönöknek
olcsó játékszere,
érzései kormányozzák,
bújócskáznak vele.
Barátság, szerelem
másnapra elmúlnak.
Eldobja a régit
s vesz helyette újat.
Kétségbeesetten hajszolja
az élvezeteket.
Meg szeretné állítani
a múló éveket.
Íme az ember,
a teremtés koronája,
a tükre majma,
önmaga királya!
Miközben egója körül
forog szűk kis világa,
egyre mélyebbre süllyed
a bűn mocsarába.
S ami még szörnyűbb,
mondván "segíts magadon",
csapkodó kezével
magát ragadja hajon.
A probléma akar mindenképp
saját megoldása lenni,
mivel önmagát zárta be
s nem szabadíthatja ki más senki.
Csakhogy a kulcs a zárhoz
már régesrég elveszett.
Teremtőjéhez kiált térdein
az ember, e lázadó szerzet.
Egyetlen szót csak,
mely a Menny felé száll,
a legszentebb Nevet,
mely mindenek felett áll.
Szívéről lepattannak a láncok
s kinyílnak a zárak,
mert az Úr öleli kebelére
s hívja fiának.

 

 

Kétségbe esve 

 

 

Mentem mennyei mezőkön.

Szedtem hajlongva drága kincseid.

Könnyeim, perceim, imáim

megnyitották szívek bilincseit.

Egyszer csak vihar tört ki

a lelkemben és eltévedtem.

Kezemből kihullott lámpásod

és az Utat elvesztettem.

Rossz voltam Hozzád.

Nem szerettelek időben, mikor kellett.

Árulóddá váltam a kakasszókor.

Én vertem Beléd a szegeket.

Hiányzik a véred eleven rubintja.

Melege, mint anyai szó.

Helyébe most hideg tél markol.

Szívem színe borzongató.

Fájón vágyom Reád.

Ó, bárcsak hallhatnálak.

Bensőm üvöltő ürességében

bolyongok, mint gazdátlan állat.

Hozzád sikong minden szavam

s közben árva csillagként hullok alá.

Megérintem a ruhád szegélyét.

Ó, szeresd az éjjelem hajnallá! 

 

Révbe érkeztem

 

Lelkem annyi nagy vihara után

Végre révbe érkeztem.

Hányt-vetett a reménytelenség,

Míg megnyugodtam kezeden.

Szürke, vak egek helyett

Élő színek égnek

Felfrissülő fényében

Szemeim tükrének.

Forró lázam hűsítik

Szivárvány angyalszárnyak.

Lépteid hallatán elmenekültek

A lopakodó árnyak.

Cápák, vízi szörnyek voltak

Utamon a társak,

Míg véget nem vetettél

E nyomorult hánykódásnak.

A világ fertő óceánjának

Mérgezett posvány vízén

Lámpás nélküli fantom,

Kísértethajó voltam én.

Lelkem segélykiáltását

Egy sóhajbuborékba tettem.

Sorsára hagytam akkor

S szélnek eresztettem.

Kétségbeesett palackpostám

Felkapták az angyalok.

Elvitték Hozzád, s a Révkalauz

Rögtön parancsot kapott.

Eljött értem, elveszettért,

Hogy elvezessen végre

Az Igazság városához,

A Szeretet kikötőjébe.

A Király küldte Őt.

Megváltoztatta nevemet.

Bűnös helyett ezentúl

szeretett fiú leszek.

 

 

Gyermekdal a Jó Pásztorról

 

Ej, te bárány, te századik,

Sosem jutsz el a házadig

Az egyenes Úton, ahogy más

Rendes juhoknál szokás.

Mindig játszol, kis hamis.

Néha mosolygok Magam is.

Hányszor bújsz el Előlem

Zöldfüvű legelőben.

Csengettyűdet meghallom,

Örvend szívem, megvallom.

De most csend van szerteszét.

Nem veszem lábad neszét.

Segélykiáltásod hallom

A meredek domboldalon

A kilencvenkilenc és a ház?

Rájuk angyalraj vigyáz.

Ha a pokol alján vagy,

Akkor is megtalállak.

Érted nyúlok, megmentlek

És szívemre ölellek.

Drága tékozló gyermek,

Boldogan ünnepellek.

Egész világ hadd tudja meg,

Hogy őszintén szeretlek.

  

Ágyban, párnák közt

A forradalmár fekszik az ágyban.

Csak hálni jár belé a lélek.

Rászálldosnak orrlyukaira

láthatatlan denevérek.

Tekintetéből a fény kiveszett.

Szorosan markolja az ágyat.

Meredten bambul kifelé fejéből,

mint üvegszemű, kitömött állat.

Körülötte sürög a háznép,

de ő egészen mást lát,

eleven, rothadó hullákat,

a sátán udvartartását.

Büszke arccal dacol velük,

de hát mindhiába.

A pokoli kárhozatot

dörgölik arcába.

Forradalom, szabadság?

Ébredj fel már végre!

Így múlik el örökre

a világ dicsősége!

Istenem! - sóhajt a szenvedő

önkéntelenül fel.

S bámul a mennyezetre

kiürült tekintettel.

Visszahőköl a démonhad

s elhúzódnak tőle

mikor válaszol szavára

a világ Teremtője.

Ekkor, mintha éji égen

ablakot nyitnának,

visszhangzik az ember szíve

Isten szent szavának.

A haldokló nem lát semmit,

de hallja az isteni hangot,

akárha zúgnának lelkében

mennyei harangok.

Angyalok raja örvend

s kísérik zenével

a tékozlót, ki Urával

a menny felé lépdel.

 

 

 A Golgotán

Megyek a kereszttel a vállamon.
Megsebzett szívem csupa fájdalom.
A meredek úton ha elesek,
gúnyolódnak Rajtam az emberek.
A fehér gyolcsruhám végig csupa rojt.
Elöl-hátul elcsúfítja a sok vérfolt.
Arcomon ütések nyoma látszik.
Szakállam patakzó könnytől ázik.
Nem kérdem, miért vagyok Én a szégyen
azoknak, akik bűnben élnek.
Megkeményedve a büszkeségben
szenvedésemen nevetgélnek.
Eljöttem idáig, hogy szeressem
azokat, akik megvetnek engem.
Atyám, hogy törvényed beteljesedjen
halálom által a kereszten.
Tudom, hogy reményem nem csal meg holnap.
Halál és pokol behódolnak
Nekem, az Atya Egyszülöttjének,
Akinél van az örök Élet.
S húsvét hétfő reggelére
üres lesz a sír is végre.


Miféle mag

Miféle magot terem a méh,
hogy megtestesülhessen
az örökkévaló Teremtő
egy törékeny gyermekben?

Miféle virágot nyit a holt fa
s milyen gyümölcsöt terem?
A Sáron Rózsája hajt ki rajta
s az függ a kereszten.

Miféle magot rejt a sír,
mint a föld mélye,
hogy húsvét hétfőn
kihajtson az áldott napfényre?

Miféle magot vet a száj,
mely a szívben termett,
hogy hirdesse az Örömhírt,
az örök Életet?

 

 

Bujdosó

Úgy örültem győzelmemnek,
de éreztem, hogy hirtelen rám szakadt.
Szívembe nyilallt a félelem
s megrogytam a nyomás alatt.
Bárcsak összemennék porszemnyire,
hogy elbújhassak,
vagy belebarnulnék a sáros földbe,
hogy ne lássanak.
Még a halál is jobb annál,
ha irigykednek rám.
Felfuvalkodottságom elmúlik
s pirul tőle orcám.
Halálra keresnek s nincs hely,
mi el ne árulná nyomom.
Betakarózom a lelki sötétségbe
s dédelgetem nyomorom.
Hazug az, aki azt mondja,
hogy lehet a magánynak élni.
Terméketlen űr, belterjesség, pangás,
mely nem enged remélni.
Ha csak lenne segítőm,
ki terhem átvenné,
nem tennének a dögevők
ilyen tehetetlenné!
De Te fölém hajolsz s megérintesz
átlyukasztott kezeddel.
S megújítod a bűnös szívét,
ki a keresztre szegezett fel.

 

 

 

Kegyelmed

 

 

Annyiszor illettelek kemény szavakkal

és Te kedves vagy hozzám.

Hazudtam Rólad, hogy bosszantsalak,

bemocskolt Téged büszke szám.

Hallgattam dacos, lázadó maszkkal

arcomon, mikor dicsőítettek.

Némák maradtak mozdulataim,

mikor Rólad beszélhettek volna a tettek.

Türelmes voltál hozzám,

mikor messzire dobtam a Szentírást.

Vigasztaltál, ha búm vállamra szállt

s lelkemben csitítottad a sírást.

Elárultam szent Neved

s Te még mindig szeretsz.

Leköptem tiszta szövétneked

s a sötétben mégis vezetsz.

Mikor átkaim megsebeztek Téged,

nem nehezteltél rám.

Megbocsájtottad bűneimet

a véres keresztfán.

 

 

Egyszer egy matróz egyedül élt túl egy hajótörést. Kiúszott egy lakatlan szigetre, amely gyönyörű volt. Egész életében arról álmodott, hogy egy hasonló helyen legyen egy kis farmja. Házat épített, megművelte a földet, de egy idő után hiányozni kezdett neki a családja. Gyötrő honvággyal küszködött. Kitartóan imádkozott azért, hogy kikössön egy hajó a szigeten és felvegye. Néhány héten belül teljesült vágya. Ám a kapitány csak élelemért és vízért jött a szigetre. Nem akarta felvenni. A hajótörött ekkor a hazautazásért cserébe felajánlotta neki az egész szigetet, holott az akkori törvények szerint azé volt, aki megművelte. A kapitány ráállt az alkura. Igen ám, de azt nem mondta meg újdonsült utasának, hogy rabszolga-kereskedelemmel foglalkozott. Eszerint a hajón a megszokott legénységen kívül csak rabszolgák lehettek. Amint a sziget volt tulajdonosa a hajóra lépett, azonnal megláncolták. Azt azonban nem tudták, hogy magával hozott egy kis Bibliát a hajóra. Amennyire láncai engedték megpróbált megmozdulni és nagy nehezen előkotorta inge alól. Amikor az őrök nem látták, mindig felolvasott belőle rabszolgatársainak és imádkozott megtérésükért. A hajó lelkipásztora észrevette és az újjászületetteket titokban bemerítette. Mire hazai partokhoz érkeztek, az egész "rakomány" megtért. Az ország törvényei szerint keresztény ember nem lehetett rabszolga. A lelkész mindenkinek kiadta a keresztlevelet. A kapitány kénytelen volt minden rabszolgát szabadon engedni.

 

Az arabs telivér

(Isten nagyságát hirdetik teremtményei)

 

Ó, én gyönyörűségem,

Villámokkal táncoló,

Sötét selyem sörényű,

Ezüst hattyúként bókoló!

Karcsú tested mint remeg,

Távolba néz szép szemed.

Barna tükrén könny ragyog.

Északról por kavarog.

Sivatag szabad lakója,

Ki érintést nem tűrt soha,

Minden érzéked figyel,

Kitől jön az égi jel.

Állj és várj meg, kedvesem,

Magányod foglya voltál,

A végtelen pusztáé,

Mely önzőn magába zár.

Én szólok, Aki által,

Szépséged formáltatott,

A magaméból adtam fényt

Szemednek, azért ragyog.

Mikor fentről a nap elámul

Csodálatos művemen,

Hódolattal olvassa rajtad,

Örökkévaló Kézjegyem.

 

Morzsák (3)

 

Az Isten belenézett a hívő szemébe

és Magát látta benne tükröződni.

Az ember belenézett tükörképe szemébe.

Nem látott benne semmit, csak egy szálkát...

 

Uram, mik ezek a tiszta gyémántok?

Isten szerinti könnyek,

melyeket könyörgéskor arcodon látok.

Uram, mik ezek a csengő aranyak?

Ezek az Ige elmédbe zárt magjai.

Uram, mik ezek a ragyogó drágakövek?

Ezek a te megtört szíved darabjai.

Uram, mik ezek a lángoló rubintok köztük?

Gyermekem, ez az Én vérem...

 

 

Dallal, tánccal dicsérem Őt 
(Dávid az Úr előtt) 

Ledobom magamról a világ göncét, 
megyek az Úr elé! 
Nem érdekel, mennyi vallásos szív tört szét 
és remeg belé! 
Látom az álszent arcokat, 
a farizeusokét, 
amint paráznának bélyegzik 
az Úr dicséretét! 
S jön a fő bajkeverő, 
a felfuvalkodott asszony, 
hogy a megzavart szolgák közt 
kétséget támasszon. 
Gyaláz engem, 
s borgőzösnek nevez hangosan, 
megfedd vígságomért, 
és szid haragosan. 
Talán bizony elsirassam 
királyságomat? 
Mint ki halni készül, 
némán kushadjak? 
Az Úr elé viszem 
az én jókedvemet, 
amit Tőle kaptam 
és ünnepelek. 
És az Ő angyalai 
örvendenek velem, 
mert zsoltáraimat 
Neki zengedezem. 
Csak Ő tudja, egyedül, 
az Úr, hogy tiszta szívem, 
amikor Szent Nevét, 
dallal, tánccal dicsőítem.

 

 

A Lámpáshoz

 

A Te fényedet látta

Mózes a pusztában

az égő csipkebokor

bíbor-aranyában.

Te vagy az a csillag,

Ki hasítva az eget,

vezetted Jézushoz

a keleti bölcseket.

Te vagy a galamb

ki vállára szállott

a Férfinak

Ki megváltotta a világot.

Elfátyoloztad magad

mikor megfeszítették,

gyászba borult akkor

Felette az ég.

Beragyogtad később

az üres sír mélyét,

mint ahogy azóta

a megtérők elméjét.

Drága kicsi Lámpás

itt az éjszakában,

olyan jó hogy világítasz

a romlott világban.

Amíg mások tévelyegnek,

lidércfények lángja

csalja őket el

a gyilkos ingoványba.

Kérlek, légy segítőm

adj világosságot,

hogy ők is megismerjék

az igazságot.

 

 

Kedves idegen 

Ki vagy Te, kedves idegen, 
ki lakozást veszel szívemben? 
Ez a mennyei fényözön 
drága szemekből visszaköszön. 
Látlak, mikor a halandók 
szívből, igazán szeretnek, 
mikor apró gyermeket
féltőn óvva ölelnek, 
oltalmazva felemelnek 
a porból elesetteket. 
Igen, ez a Te kezed. 
Mikor az emberből igazság szól, 
mely előtt pokol, sír meghajol, 
meggyógyít összetört szíveket, 
igen, az a szeretet. 
Kik naponta meghalnak s feltámadnak, 
erőt Belőled merítenek, 
mert Érted mindent megtagadnak, 
azokban Téged felismerlek. 
Minden, miért hálát adok, 
minden jó, mit én teszek, 
minden, mi örökkévaló 
dicsőíti Szent Neved.

 

 

Jézus él

 

Felszabadult a Város.

Romjaiban ugyan, de ismét él.

Mint lábadozó teste,

melyben újra felpezsdül a vér.

Nem vehetett uralmat

felette az álnok halál.

Befedezted tollaiddal, ó kegyelem,

sokszínű, erős madár.

Szárnyad a szivárvány gyöngyház hídja,

mely ég s föld között feszül.

Mindennek reménységet ad,

s felemeli azt, ki elerőtlenül.

Élet tiszta harmóniája,

hangok, szívek, szavak,

frissen felbuzgó forrás,

mely a Kősziklából fakad.

Drága vér a keresztről,

mely a Mennyről beszél,

Győzedelmesen hirdeti,

Jézus feltámadt és él!

 

 

Kicsoda az ember?

 

Virágok szirmán gyémántok,

májusi eső,

Láthatatlan fürge lányka,

tavaszi szellő.

Tisztahangú, üde kórus

madarak dala.

Bennetek gyönyörködik

az angyalok kara.

De ki az ott a mezőn,

ki buzgón munkálkodik,

a Teremtő alázatával

a porhoz lehajlik?

Az angyalok csodálkoznak.

Nem tudják miért,

de az Isten csak őbenne

leli örömét.

Hogy miért az emberben?

Egy porszem csupán,

de az Isten arcát

tükrözi magán.

 

  

Minden Mindenekben

 

Mentem a saját utamon,

körülöttem zajongott a világ.

E hangzavart visszhangozták gondolataim,

s bennem dúltak meddő viták.

Gyűlöltem magam s az életem,

mert szolgább voltam a szolgáknál.

Ostobaságom a porhoz láncolt,

míg vágyam a Mennybe szállt.

De egyszer csak megállt minden

és elcsendesedett.

Nyugalom és békesség

lakta be szívemet.

Egy pillanatra akkor

megnyílt előttem az öröklét.

A Kedves szólt le hozzám,

elmémbe súgta Szent Nevét.

Az Élet szavaival beszélt,

mikor gyengéden hozzám lehajolt.

Elcsendesült az üvöltő vihar,

mely a lelkemben tombolt.

A Szabadító vett szárnyaira,

azóta már nem vagyok rab.

Nem reszket többet a szívem,

mert Dáriusnál gazdagabb.

Nem ül búsan, magányosan,

mint száraz ágon elaggott madár.

Ahhoz tartozom, Aki Minden Mindenekben

az Ő öröme és otthona vár.

A fáradt vándor

Elfáradtam már a világgal harcolni,

ó szeress magadhoz, Istenem.

A szívemet ne hagyd megsarcolni,

Te tudod, semmim sincs nekem.

Gyorsan ölelj magadhoz,

mert hamarosan feladom,

lankadó szárnyakkal oltalmaz még

hűséges őrző angyalom.

Erőm végére jár már,

lelki szemeim előtt halványodnak a színek.

Idő előtt itt a végállomás,

elfogynak alólam a sínek.

Elkopott szájamból a régi íz,

nem vonz már engem a kenyér, a víz.

Minden azt súgja nekem:

ne küzdj, add fel és feledj.

Csak szélmalomharc az egész,

elpazarlod az életed.

Csupa árulás minden körülöttem

és magába szippant a magány,

Hogy éltem túl ezt a rémálmot idáig,

az egy valódi talány.

Kegyetlen tükröt tart elém

az átkozott világ,

A szeretet nélküli igazság

arcomba köp minden hibát.

Vaksötét éj borul lelkemre.

Úgy érzem kiégek örökre,

Mégis megszólít egy gyengéd hang,

mint a távolból az ismerős, kicsiny harang.

S amikor már elhagyott mindenki más,

feltűnik előttem egy apró lámpás.

Dacolva őrjöngő viharral, széllel,

Vezet az Úton a szeretetével.

 

  

Az élet értelme

Ülök tudós magányban,

tülekedő gondolataim zajában.

Töprengek az életemen,

s egyre nő a teher a szívemen.

Amióta az eszem tudom,

végig a könyveket bújom.

De mind azt mondja: jaj neked,

a halállal befejeződik életed.

Hiába minden szép, amit alkotsz.

Magadnak boldog életet hazudsz.

Halmozod a tudást az utókorra hagyva,

miközben az is a sírba jut.

Mi haszna e sok tudománynak,

ha nem segít a szív fájdalmán,

ha nem ad megoldást az elmúlás ellen

s hatalmat a halál birodalmán?

Honnan e fájó hiánya a szépnek, jónak,

kétségbeesett keresése az igaz szónak?

Honnan ez az elveszettség?

Miért vonz mindig a messzeség?

Lehetsz te tekintélyes és gazdag,

ha hűtlen perceid elhagynak.

S az életed fonala, mit biztosan tartottál,

gyengülő kezedből kiszalad.

Akkor jössz rá, hogy mennyire

nem vagy a sorsod kovácsa,

hogy megcsalt téged büszke szíved

s megoltott a világ kovásza.

Mint ahogy nem vagy ura születésednek,

nem szabhatsz határt sem az életnek.

S amint a papír fölé hajolva

megfoghatóvá teszem a tűnő szót,

megismétlem ezerszer a legelső csodát,

létre hívom a nem láthatót.

Megértve e hatalmas titkot,

az öröklét részévé válok.

Örömmel befogadom szívembe,

Kire kezdettől fogva várok.

Ahogy én alkotok, úgy teremttettem

s mint gondolatom, hirtelen úgy lettem.

Mert Isten akarta, vágyott rá egyszer,

szeretetéből üdvösségre született az ember.

 

 

Ecce homo (Feszítsd meg!)

A földi hatalom szeme

hidegen arcodba mélyed.

A teremtmény meri mérlegre tenni

isteni Személyed.

Felteszi az örök kérdést:

mi az igazság?

Válaszként elfogadja,

mit üvölt a világ.

Vádló szavak kereszttüzében

állsz előttünk némán,

a korok feletti szeretet

néz szemedből énrám.

Megköpköd, bemocskol

az elveszett  emberiség,

hálátlan sebzettségében,

s Te tudtad ezt már rég.

Évszázados szemrehányások

szennye zuhog Rád,

de a testi szemétdomb

nem tudja elfedni csodád.

Nem bánok semmit,

mikor hazug vádak bélyege éget,

nem az embert követni jöttem,

hanem Téged.

 

  

 

Szeretet

  

Mennyei művész

Kezei formáltak téged.

Éneklem, mikor

Gyönyörködve nézlek.

Alig hagyott helyet

Az alkotó szónak

A pillanat, mikor

Ujjaim leperegtek rólad.

Rohanok feléd

A jéghegyek között,

Oda, hol világunk

Összeütközött.

Magas hegy nőtt

A kettőnk határán.

Nem vehetek erőt egyedül

A magányod várán.

Ama galambot küldöm

Hírnöknek hozzád,

Ki a Jordánnál

Az én vállamra szállt.

Átszegezett kezemmel

győzedelmeskedek lelked sötét búján,

Gyengéden kopogok

Büszke, szép várad zárt kapuján.

Vérem forró rubintjával

Kiolvasztom a zárat.

A reményt hoztam magammal,

Megszállhatnék-e nálad?

Csak a szívedben kérnék

Egy parányi helyet.

Ha kérded, ki vagyok,

A nevem: Szeretet.

Feljegyzések egy hajótörött naplójából.

A kereszt

Vihar dúlt lelkében

És árván maradt.

Elvesztett mindent

Néhány perc alatt.

Megkötözött rabbá tette

A tehetetlenség,

Mikor ránehezedett 

A néma üresség.

Csak az enyhíti fájdalmát,

Hogy Rád nézhet fel,

Súlyos kolonc az élete

S küzd könnyeivel.

Szívén hozta minden terhét.

Elfogyott ereje.

Utolsó perceit számlálja.

Feladta lelke.

Megkóstolta már

A tél jeges leheletét,

Mikor a halál angyala

Hajolt sötéten felé.

Mégis úgy érezte,

A pokol lángján égett,

De egyszer csak látta eljönni

A győzelmes Hűséget.

Talpalatnyi föld csupán

A menedékhelye

A Kősziklán,

Mit körülvesz a bűnnek tengere.

Ezen a kis helyen

Áll az a kereszt,

Mely arról beszél,

Hogy mindenkit szeretsz.

Elvégeztetett (2)

Ki vagy Te szépség,

Ki ennyire ellenállhatatlan,

Hogy egyetlen szóval 

Kertet teremtesz itt e sivatagban?

Lábaid nyomán

A halál földjén virágok sarjadnak.

Engedelmeskedik

Minden erő egyetlen szavadnak.

Pillantásodtól

A tél meghátrál s kitavaszodik,

Az alvilág szűkölve menekül

S eltakarodik.

Vallattam a betűket

Rólad éjjel-nappal.

Kinyílt a Könyv s felelt

Emberi szavakkal:

Mikor az Én elmém

Elgondolt téged,

Már akkor tudtam,

Hogy eljövök érted.

Lehajlok ide

Hozzád a porba.

Megszületek a földre

A szolgasorba.

Megismertetem veled

Az örök Életet.

Ingyen adom tiszta forrásvizem

És a szent kenyeret.

Mikor jött a Páska

Én lettem a Bárány.

Meghaltam bűneid miatt

Ott fenn a keresztfán.

Zordon útjelző,

Melyhez vérem tapadt,

Mutatta az örökléthez

Neked az Utat.

Elvégeztetett!

Ez az Örömhír.

Vár rád az üdvösség,

Mert üres a sír! 

 

 

 

Menedék

(Egy szélhámos széljegyzete az Énekek Énekéhez)

 

Megcsókolom a szíved.

Nyugtasd ajkaimon szivárványszínű szárnyad.

Az Isten betakar minket, drága vándor.

Nem engedi, hogy a szél lefújja gyöngyház-fényű hímporod.

 

 

Újjászületés

 

Voltál hernyó, pornak férge.

Élősködtél mások életén.

Ami ó, alászáll, a báb, a sír üres.

Szabad élet vár, a Menny felé emelnek a Szellem szárnyai.

 

 

Én Vagyok! (1)

 

Utánad szóltam,

Mikor már a kőszikla peremén voltál:

Hová mész? Itt állj meg! Jó helyen vagy!

Hallgattál Rám.

Én Vagyok, aki tenyeremen hordozlak!

 

 

Én Vagyok! (2)

 

Kékesszürke köd

Takar be téged,

Hiába tart rabságban,

Nem hazád néked.

Sejted te is fájón,

Nem az éj fia vagy,

Itt nincs, ami enyhítse

Gyötrő honvágyadat.

De túl a sötétségen

Aranyló nap ragyog,

Győztes élet vár reád

Ott, ahol Én Vagyok.

 

 

A tékozló fiúnak

 

E helynek van fala

Élő kövekből.

Mely akkor is fennmarad,

Ha a világ összedől.

E helynek van Főpapja,

Ki melletted marad,

Akkor is, amikor

Már anyád is megtagad.

E helynek van ereje,

Ha háború dúl benned,

Isten keze a tető,

Mely betakar téged.

E helyen van Igazság,

Még ha nem is érted,

Hogy e helyen van Szeretet,

Amely meghalt érted.

E helyen Élet vár,

Mert üres már a sír,

Mert e Ház oly alapra épült,

Mellyel a halál sem bír.

E helyen megkapsz mindent

Mit a szíved kért,

Betölti fájó szükséged,

Csak mondd ki Krisztusod Nevét.

 

 

A bűnbánó

 

Záporozó könnyeimen át

nem látom a lábaid nyomát.

Kit kövessek, én boldogtalan,

szerettél, s én megtagadtalak.

Bárcsak láttam volna

úgy a Golgotát,

mint ahogy Te láttad

önmagad sorsát.

Bárcsak szerettem volna

úgy mint Te,

hogy a világ belefért

égő szívedbe.

Hiszek mégis abban,

hogy van bocsánat,

térdre esek előtted

és úgy imádlak.

Rám nézel és szavaddal letörlöd

szememről a könnyet,

nem vádolsz, csak azt mondod:

menj és ne vétkezz többet!

 

 

Hűség
(Az Isten áldjon meg drága barátom)

Nem engedlek,
makacsul a szívemben tartalak.
Viszlek az Úr elé,
hurcollak nap mint nap.
Fúj a szél, esik az eső
a lelkemre,
de senki sem tud
bejutni helyedre.
A barátok is hűtlenül
mind elfelejtenek,
csak kettőnknek számítasz,
nekem és az Istennek.
Több éve már,
hogy elnyelt a szemhatár,
de van, aki rád
az Úr hűségével vár.

 

 

A fehér szamár dala

 

Jaj, vigyázz a patám lépteire Uram,

nehogy megbotoljak.

Ma ünnepelnek Téged sokan,

de holnap megtagadnak.

Ó, nézd csak, Uram, 

a pálmaágakat.

Ma még zöldellnek talán,

de holnap elhervadnak.

Érzem a hátamon,

gyengéden megérint kezed.

Holnap majd kereszted viszi,

hogy Téged felszegezzenek.

Majd drága véred hullik alá,

s a világtól gúnyoltatik Neved,

könnyeiket hullatják,

mind, akik szeretnek.

A sátán megszégyenül,

a kárpit kettéhasad,

mikor feláldoztattatol

és megdicsőíted Magad.

S amint majd felkiáltasz, 

hogy 'elvégeztetett',

tudom, Téged többé 

már nem feledhetnek.

Az Atya megjutalmaz engem,

s testemre teszi jeled:

örök mementóként hordom 

hátamon a keresztet.

 

 

Üres a sír

 

Mottó: én a sír kapuját eltorlaszoló kő, 

engedelmeskedem a Kősziklának, 

elmozdulok 

és élő köve leszek az Ő Egyházának.

 

Megfeszítettek, mondták.

Az élet ment tovább.

A tanítványok szétszóródtak,

legyintettek, nincsenek csodák.

Három napja nem láttak,

meghalt bennük remény,

míg Te az Élet Igéjét hirdetted

az Ábrahám kebelén.

És eljött az idő,

hogy győztesként feltámadj,

s a hitetlen világnak

ezzel új reményt adj.

Effata!- tártad szét átszegezett kezed.

S a kő elmozdult, engedelmeskedett Neked.

Hisz Magad vagy

az Igazság, az Út, az Élet,

nemhogy a sír,

de a seol kapui sem tarthattak vissza Téged.

A halál nem nyelt el,

Te felülemelkedtél,

üres a sír, s örökre hirdeti,

hogy a Megváltó él!

 

 

A megtérő (Én Vagyok 3)

 

Térj be hozzám drága vendég,

Vártalak nagyon,

Hadd nyugosszam hűs tenyerem

Forró homlokodon.

A pusztaság magába zárt,

De csak elengedett,

Hű vagyok s nem kísérttettél meg

Erő felett.

Megmosom a portól lábad,

Felüdítelek.

Megnyugosztom a szíved,

Csak tedd le terhedet.

Élő víznek forrásával

Oltom szomjadat,

Igém kenyerével

Szolgáld ki magad.

Rám nézel és kérdezed:

Uram, miért teszed?

Hogy az embert, pornak férgét

Szívből szereted?

Áron vettelek meg téged,

Drága véremen,

Oly értékes vagy nekem,

Mint az életem.

Szenvedtem a keresztfán,

Meghaltam érted,

Feltámadtam,

hogy nyerhess örök életet.

Összeköt a vér minket,

Többé nem vagy idegen,

Itt hordom a nevedet

Már a szívemen.

Nem vagy ezen túl szolga,

Harag gyermeke,

Fiammá fogadtalak,

Örökségembe.

Kardom és pajzsom

Védelmed neked,

Körülvesznek erős

Angyalseregek.

Szíved nekem megnyitottad,

és otthont adok,

Örök biztonságban laksz,

Ahol Én Vagyok.

 

 

Északról jöttem (Én Vagyok 4)

 

Északról jöttem,

ha tetszik ha nem.

Hűs Igét hoztam

a szívemen.

Sütött rá a nap,

mégis megmaradt

a forró ködben

palástom alatt.

Északról jöttem

ha tetszik, ha nem.

Te is megpihenhetsz

a szívemen.

Lábamnál hódoló

déli csillagok,

felüdülnek mind,

ahol Én Vagyok.

 

 

Vak lettem

Hová tűnt a hazug világ,
úgy otthagyott.
Kihunytak a hamis szavak,
mint néma csillagok.
Megfordult minden,
mint a szél.
Elhallgatott a földi zene,
amikor Te jöttél.
A régi életem
hozzám hűtlen lett,
mikor meglátta az Istenembert,
Ki értem szenvedett.
Lángra gyúltál szívemben,
s mint a nap, úgy ragyogsz.
Azóta nem látok senki mást, csak Téged,
Mert vak vagyok. 

 

 

Elmémben hordozom

Elmémben hordozom szíved,
rajta villódzik a Nap.
Szédítő harmóniákat játszanak
húrjain a sugarak.
Szivárványfényű folyó hátán
fodrozódnak a színek.
Szemednek tiszta tükréből
visszanéz rám Szellemed.
Az Élet játssza Benne
a legszentebb dallamokat.
Ez az a pillanat, mikor
a lelkem befogad.

 

 

Morzsák

 

Mint gyenge kis fűszál,

mely kősziklába gyökerezett,

mint vékony csermely a sivatag közepén,

az Élet nagyköveteként egy világ terhét veszi vállára,

Aki több, mint hódító.

 

Megyek utánad

és szedem a morzsákat.

A Te hűségeddel.

Ez tart életben,

mert Rajtad kívül nincs senkim sem,

amióta a világ számára hajótörött lettem.

 

 

A hűtlen (2)
 
Mikor elárultam, sírtam.
Szívemre szorítottam Nevét.
Mikor megcsaltam, büszkén tagadtam,
de szégyenem elért.
Felhágtam utána a hegyre,
de a lejtőn elestem.
Szereztem ezer sebet,
míg kétségbeesetten kerestem.
Szeretett engem, 
de bűneim elől titkokba burkolózott előlem.
Szerelme itt e világban 
hazátlan koldust csinált belőlem.
Ellenségei előtt
megvetett bolonddá lettem.
Amerre mentem,
a varjak károgtak felettem.
Sokáig futottam,
hogy Őt ismét megtaláljam szívemben.
Többé már nem megyek sehová,
térdeimen várom be.

 

 

Morzsák (2) 

Ki máshoz fordulhatnék, 
mikor Rajtad kívül nincs senkim sem? 
A viharban lábadhoz bújok, 
mint apró állat. 
Mert kihúny minden láng, 
csak a Te fényed árad. 
Támaszom és men

 Legyen meg a Te akaratod

Musza az új iskola ügyében várakozott az Oktatásügyi Minisztérium Engedélyezési Osztályának ügyfélszolgálatán. Hatalmas tömeg ücsörgött kint a folyosón már reggel óta. Az órájára tekintett.
- Hamarosan dél. – gondolta. – Jó lenne, ha még a hivatalos ebédidő előtt sorra kerülnék.
Kinyílt az ajtó. A hivatalszolga volt az.
- Habibi! – kiáltotta anélkül, hogy körülnézett volna.
Musza felpattant és bement. Köszönt. Az asztal mögött egy hozzá hasonló szakállas fiatal férfi ült. Fogadta a köszönését és intett az asztal másik felén levő szék felé. Hellyel kínálta.
- Az iskola ügyében jött? – tért tárgyra.
- Igen. – felelte Musza.
- Nos – folytatta az ügyintéző, - ami azt illeti ebben én is érdekelt lennék, mert a körzetesítés miatt az én fiam is oda járna… ha az intézmény megkapná az engedélyt. Most egy olyan iskolába jár, ami kétszer akkora távolságra van a lakásunktól, mint az önöké. Viszont…
Ekkor csörögni kezdett a telefon. Felvette.
- Ügyfélszolgálat. – szólt bele.
Amint hallgatta a hívót, arcáról eltűnt a határozottság, egyre inkább kétségbeesettség ült ki rá. A hívás végén kimondhatatlan szomorúsággal tette le a kagylót. Hirtelen lekapta fémkeretes olvasószemüvegét és eleredt könnyeit kezdte törölgetni.
- Bocsásson meg. Azt hiszem, át kell tennünk az ügyét egy másik időpontra. Tudom, hogy reggel óta arra várt, hogy sorra kerüljön, de az én helyemben valószínűleg ön is elhalasztaná az ügyintézést.
Musza kérdően nézett rá.
- A fiam… - sóhajtotta, - tudja, az előbb megemlítettem őt… szóval már megint a város romos felében játszadozott a barátaival és leszakadt alatta egy gerenda. Lezuhant. Most élet és halál között van. Az orvosok sem tudnak semmi biztosat mondani, mi lesz vele. Még csak meg sem látogathatom. A korház a város háborús övezetéhez tartozik. Mindannyian Isten kezében vagyunk.
- Megértem. – mondta Musza, majd hirtelen felindulásból felajánlotta neki, hogy meghívja a sarki kávéházba. Megkérdezte, van-e kedve együtt imádkozni a fiáért.
- Ha az segít… - mondta az ügyintéző bizonytalanul.
Kimentek a folyosóra. Bezárta az ajtót. Az ügyfelek nem zúgolódtak. Keleten az nem volt szokás. Mindenki türelmesen várt, senki sem sietett sehova. Ők maguk is elszállingóztak ebédelni. A téli időszakban az ebédidő ugyanúgy csak déltől egyig tartott, mint bárhol a világban. Viszont ez az idő bőven elég volt arra, amit Musza és az ügyfélszolgálatos tervezett. Betértek a kávéházba. Leültek a kényelmes bőr puffokra. Rögtön jött a tulaj. Köszönt és udvariasan szolgálatukra állt. Rendeltek két kávét és némi édességet is, habár Musza beszélgetőtársának érthető módon nem volt étvágya. A vendéglős néhány perc múlva hozta a rendelést és jó étvágyat kívánt nekik. A minisztériumi ügyintéző végre bemutatkozott. Daudnak hívták.
- Jól van, Daud. – mondta Musza. – Akkor, amit megígértem, megteszem. Imádkozom az ön fiáért, hogy életben maradjon és felépüljön, ha ez van Isten akaratában és önért is, hogy az Úr adjon békességet és erőt a szívének ebben a helyzetben.
Daud tétován bólintott. Látszott rajta, hogy lélekben nem volt ott. Musza lehunyta a szemét és együttérzéssel vállára tette a kezét. Alig hallhatóan hálát adott Istennek az életükért és nagy beleéléssel fohászkodott Daudért és a családjáért. Ó, áldott arab nyelv! Milyen szerencse, hogy az Istenre nincs más szó benne, csak az Allah. Így nem történt semmi botrány.
Daud megköszönte az együttérzését. Ezután Musza hazament. Otthon az Úr még egyszer a szívére helyezte Daudékat. Másnap ismét elment a Minisztériumba és új időpontot kért az ügyének. Egy héttel későbbre kapott is. Eljött a nap, amikor fel kellett keresnie az ügyfélszolgálatot az iskola ügyében. Hóna alatt a szükséges papírokkal megjelent Daud irodájánál. A hivatalszolga szólította. Musza egy egészen más Daudot talált ott, mint utoljára. Boldog volt.
- Csoda történt! – nyújtott kezet Muszának Daud. – A fiam magához tért a kómájából. Volt egy komoly műtétje, de az orvosok szerint felépül. Szerintük egy az ezerhez volt az esélye annak, hogy egyáltalán életben marad. Ezer közül csak egy ember marad életben egy ilyen baleset után! Barátom, tudom, ha ön nem imádkozott volna, a fiam ma már nem élne.
- Nem én voltam az, hanem Isten. – mondta szerényen Musza.
- Hát, igen, ilyesmire csak Ő képes. – felelte Daud. – Hálás is vagyok Neki a fiamért.
Ezután, Istennek és Daud igyekezetének köszönhetően sikerült az iskola ügyét egyenesbe hozni. Musza megkapta az engedélyt, hogy szeptemberben elkezdődjön a tanítás. Bibliaórákat is tartott az utcagyerekeknek és az árváknak. A gazdasági válság azonban feszültségeket szított az országban és ez hatalomra juttatta a szélsőséges politikai erőket. Napirenden voltak az idegenek és a nem mohamedánok elleni támadások és pogromok. Hamarosan Muszát is letartóztatták és bíróság elé citáltak. Ügyében tanúként beidézték Daudot is.
- Micsoda? – kérdezgette döbbenten a körülötte ülőket. – Musza Habibi barátom keresztény? De mióta?
Gondolkodóba esett. A bíró eközben csendre intette az egybegyűlteket. Felolvasta a vádat, ami szerint Musza Habibi bűnös volt az egy igaz hit elárulásáért és ezért halálbüntetést érdemelt. Daud ijedten nézett Muszára. Az emberek egyöntetűen a vád pártját fogták. Végre őt is szólásra kérték.
- Tisztelt bíróság! – fordult a bírák felé. – Én nem tudom, miért vádolják ezt az embert.
Muszára mutatott.
- Ha az önök vádja igaz volna és Musza Habibi barátom Krisztusa nem az igaz Isten lenne, akkor az én fiam ma már nem élne. Musza imája mentette meg a gyermekem életét.
Hangos moraj futott végig a termen.
- Azonnal vonja vissza ezt a felháborító képtelenséget, amit mondott! Az életével játszik! – utasította rendre éles hangon a bíró.
- Nem lehet, bíró úr. Ez a felháborító képtelenség már megtörtént. Az élet nem egy piszkozat. Amit Isten leír, azt ember ki nem törölheti.
- Ön nem csak arcátlan, hanem ostoba is. – oktatta ki a bíró. - Nem gondol a családjára. Közösséget vállal egy ilyen árulóval, mint Musza Habibi. Ez következményekkel jár.
Daud diplomás minisztériumi alkalmazottként tisztában volt az ország törvényeivel és ismerte az igazságszolgáltatás gyakorlatát. Szó nélkül tűrte, hogy megbilincseljék és elvezessék. Tudta, hiába is próbált volna megszólalni. Csak imádkozott magában: Uram, legyen meg a Te akaratod...
Muszát és Daudot egy hét múlva kivégezték. Daud fia, Malik azonban megtért és misszionárius lett Isten legnagyobb dicsőségére. Gyógyulásának csodálatos története komoly bizonyságként sokak szívét megnyitotta Jézus számára.

 

 

 

 

Szeresd ellenségedet

Egy afrikai kisfalut megtámadott egy ellenséges törzs. Mindenkit megöltek, sokakat meg is ettek. Egy falusi kisfiú azonban épp bogyókat és magvakat szedett az erdőben. Ő elkerülte a vérengzést. Amint hazajött, megpillantotta a szörnyű pusztítást és elájult. Mikor magához tért, egy német baptista gyülekezeti házban volt. A helyi lelkész családja befogadta. Náluk nevelkedett szeretetben, igazságban, hitben. Néhány év múlva az Úr Németországba szólította a családfőt szolgálatra. A család is vele ment. A fogadott gyermek ott végezte iskoláit, a Teológiai Főiskolát is. Színesbőrű létére lelkész lett Németországban. Szolgált mindenki felé nemre, korra, bőrszínre való tekintet nélkül. Az Úr nagyon szerette. A hívők is. Egy alkalommal egyikük ajándékot hozott neki missziós útjáról egy afrikai országból. 
- Pásztor, én tudom, hogy ez az ország a szülőfölded. Azt is tudom, hogy fájdalmas emlékeid vannak onnan, de tudom, szereted az ottaniakat. Hoztam neked egy dicsőítő cd-t, amin ők énekelnek. 
A pásztor ránézett és bólintott.

- Tedd csak be a lejátszóba. Számomra minden szó, minden hang áldás, ami az Urat dicsőíti. 
A testvér félénken teljesítette a kérést. Majd felhangzott a telt, többszólamú afrikai bennszülött kórus. Ritmikus volt és magával ragadó, mint minden afrikai zene. A színesbőrű pásztor levette fémkeretes szemüvegét és elérzékenyülve törölgette a könnyeit. 
- Tudod, ez komoly imaválasz. - fordult a testvér felé. - Harminc éve szüntelenül imádkoztam ezért... 
A cd-n az a törzs énekelt tiszta, csengő hangon, amely több, mint harminc éve megölte a szülőfaluja népét.

 

Szabadulás (Isten a világ bolondjait használja)

 

Egy távoli nagyvárosban történt. Egy bibliaiskolás lány késő este hazafelé ment az utolsó óra után. Megállt mellette egy nagy nyugati autó. Kinyílt az ajtó és berántották. Elrabolták. Az emberrablók lefogták és megkötözték. Elindultak a városból kifelé. A lány először megijedt, de azonnal Istenhez fordult. Magában imádkozni kezdett a megmeneküléséért. Elrablói megálltak egy benzinkútnál, hogy vásároljanak. Úgy gondolták, hogy az éjszaka közepén senki sem veszi őket észre. Ezért mind kiszálltak és egyedül hagyták túszukat a raktérben. A benzinkutasnak volt egy kissé fogyatékos fia, aki épp a parkolót takarította. Közben kedvenc időtöltésének hódolt. Nézegette az autók rendszámát és igehelyeket keresett köztük. Egyszer csak megállt az emberrablók terepjárója mellett. Ekkor zajokra lett figyelmes. A kocsi belsejéből jöttek. Olyan volt, mintha valami csapdába esett állat vergődött volna. Közel hajolt a szürke ablaküveghez. Alig kivehetően egy megkötözött nő alakját látta. Bicegő léptekkel odasietett az ajtó kitámasztásához használt nagy kőhöz. Felemelte és odacipelte a kocsihoz. Letette. Bekopogott az ablakon és mutogatott az autó hátuljában levő lánynak, jelezve, hogy húzódjon beljebb. Az elcsodálkozott, de engedelmeskedett. A fogyatékos fiú felkapta a nagy követ és teljes erővel bedobta a kocsi ablakát. Aztán bemászott és kimentette a riadt lányt. Szerencsére az emberrablók kocsijában a riasztó ki volt kapcsolva, hogy ne keltsen feltűnést. Valószínűleg lopott volt. A fiú kioldozta a lány kötelékeit. Rámutatott az autó elejére. A kocsi rendszáma ESA 122 volt.

- Ézsaiás 12:2 - nevetett. - Isten az én szabadítóm!

 

 

Amint Ruksid az országba érkezett, az első dolga volt, hogy megszabaduljon a nevetséges, bő keleti viselettől. Farmert és bőrdzsekit vett megtakarított pénzéből és feltetette magára a legnagyobb tetoválást, amit csak lehetett. A hatalmas rajz beborította az egész mellkasát és hasát. Fogalma sem volt róla, mit ábrázolt, nem is érdekelte, mégis nagyon büszke volt rá. Nem keveset szenvedett és költött miatta, de úgy érezte megérte. Végre szabad volt. Nem kötötték a fojtogató családi és vallási hagyományok. Loban... Egy ország, ahol oda ment, ahova akart, arra nézett, akire akart, nem kellett odafigyelnie, hogy milyen papírba törölte a fenekét, mindkét kezével megfoghatta az ételt, nem kellett naponta ötször hasra vágódnia, böjtölnie, mecsetbe járnia és főleg ahol a lányok nem hordanak csadort. Mindenki járhatott szórakozni, aki nagykorú volt. Loban, egy ország, ahol szemközt köpték, aki színesbőrű volt, ahol a keleti ember másodrangú állampolgárnak számított, ahol lenézték az akcentusa miatt, ahol a külvárosok nyomornegyedeiben jutott csak hely neki és az is nagy csoda volt, hogy felvették egy gyárba segédmunkásnak. Ezen a helyen a bevándorlók között megszűntek a történelmi és nemzeti ellentétek. A gettókban együtt élt kelet és dél minden nemzetisége izgalmas, új, színes kavalkádot hozva létre. Persze egy ilyen helyen mindig nagy a mocsok minden értelemben. A város elöljárósága nem nagyon törte össze magát a bevándorló-negyed közbiztonsága és köztisztasága érdekében. Ezért a lakók kénytelenek voltak maguk rendet tartani mindkét fronton. Az alvilág és a dzsungel törvényei uralkodtak a külvárosban. Sötétedés után nem volt ajánlatos utcára lépni. Persze az a környék nappal sem volt biztonságos. Bandák rótták a koszlott utcákat a düledező épületek között. Mindennaposak voltak a csetepaték, leszámolások, merényletek. Virágzott a drogcsempészet, a fegyver- és emberkereskedelem. A gettólakók folytonosan szenvedtek a lobani galerik zaklatásaitól is. A fajgyűlölők kedvenc vadászterepe volt a környék. Gyarkan portyáztak ott, gyújtogatva, erőszakoskodva. Sok gyilkosságot követtek el, ám a rendőrség semmit sem tett megfékezésükre. A hallgatólagos vélemény az volt, hogy a nincstelen, iskolázatlan bevándorlók csak gondot okoztak az országnak, rontották a foglalkoztatottsági és közbiztonsági mutatókat. Szóval menjenek haza. Ide érkezett Ruksid.

Szerencséjére viszonylag könnyen beilleszkedett. Ambiciózus fiatal volt, lelkiismeretesen, keményen dolgozott. Lakást, kocsit akart. Dolgozni mindig pontosan bement és feladatát lelkiismeretesen elvégezte. A legjobb munkások közé tartozott. Nagyon hamar megtanult lobaniul. Írni is. Nem kellett esti iskolába járnia, mint a többieknek. Ragadt rá a tudás. Élénk agyú, jó fejű, tanulékony fiatalember volt. Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy bevándorló barátaival szórakozni járjon. Balhéból direkt a fehér negyedek klubjaiba mentek. Lobani lányokkal ismerkedtek, akiknek imponált a polgárpukkasztás. Az ilyeneknek tetszett, hogy "színesekkel" mutatkozzanak, velük táncoljanak, járjanak. Olyan hobbyféle volt számukra. Ruksid nem bánta. Minden nap más lánnyal ébredt az ágyban, sokszor maga sem tudta hol. Egy éjszakai züllés alkalmával épp kilépett a mulatóhely ajtaján, erősen kapatosan, egy leányzóval karján, amikor hirtelen hatalmas ütést érzett tarkóján. Elvesztette eszméletét. Egy száguldó motor hátsó ülésén ébredt fel megkötözve. Ijedten forgatta fejét. A temetőbe vezető úton a gyér utcai megvilágításban borzalmas látvány bontakozott ki előtte. Egy motoros galeri halálfejes dzsekikben, pólókban, fordított keresztekkel. Egy sátánista banda rabolta el. Felpillantott az égre. Telihold volt. Kétségbeesetten idézte fel film és könyvélményeit.

- Te jó ég! Telihold van! Ezek ki fognak nyírni! Kitépik a tetves szívemet! Nem akarok húszévesen megdögleni! Ez igazságtalanság! - kapkodta fejét.

Megpróbálta magát kitépni a kötelékből, de nem sikerült.

- Azonnal engedjetek el! Nem akarok megdögleni! - kiabálta feszengve.

A többi motoros hangosan röhögött.

- Nicsak, milyen eleven a kicsike! De nem sokáig! Hamarosan mész a levesbe! Kitépjük a szívedet és megisszuk a véredet, bevándorló patkány!

Odaérkeztek a protestáns temetőhöz. A környék teljesen elhagyatottnak tűnt. A kerítésen volt egy nagy lyuk. Annál megálltak. Motorostul együtt behajtottak a temetőbe. Ruksid nem hagyta magát, ficánkolt. Megpróbálta levetni magát a nyeregből, mégis átpréselték a résen. Még hangosabban kiabált.

- Pofa be! - dörrent rá a bandavezér és intett egy tagnak.

- Az odament Ruksidhoz és egy vastag szigetelőszalaggal beragasztotta a száját. A sátánisták leszálltak motorjaikról és kezeinél, lábainál fogva megragadták az erőteljesen védekező keleti fiút. Odahurcolták egy sírkőhöz, rálökték az előtte levő fekvő kőlapra. A főnök közben ácskapcsokat vert a földbe. Így olyan lett a sír, mint egy áldozati oltár. Az ácskapcsokhoz erősen kipányvázták Ruksidot. A vezér eszelősen röhögni kezdett és elővett a motorja oldalán levő szegecselt bőrtarisznyából egy csomagot. Ruksid kétségbeesetten pillantott a föléje hajoló motoros kezére. Hatalmas vadászkés villant meg a levegőben. Mindegyik sátánfajzat ott tülekedett fölötte. Látni akarták a haláltusáját. Egyikőjük már nem bírta türtőztetni magát és erőteljes mozdulattal letépte Ruksidról a pólóját. Ebben a pillanatban mindannyian megmerevedtek. Ijedten bámultak Ruksid mellkasára. Babonás félelemmel hátráltak el tőle. Aztán minden magyarázat nélkül azonnal motorra szálltal és otthagyták. Ruksid az izgalomtól elalélt. Hajnalban tért magához.

- Csoda volt! - ismerte fel. - Isteni csoda! Ki más mentett volna meg engem a sátánistáktól, mint Maga Isten? Wow! Új életet adott nekem!

Könnyei eleredtek és keveredtek a langyosan permetező, áldott, lobani esővel. A fiú hangokra lett figyelmes. Feszengni kezdett, hogy észrevetesse magát. Szerencsére már világos volt. A család felfigyelt rá. Odamentek hozzá. Az apa az egyik fiú kezébe nyomta a nála levő vizesvödröt. Odament a sírhoz és eloldozta Ruksidot...

Ruksid később elvégezte a Teológiai Akadémiát. Családot alapított. Lelkipásztor lett. Feleségével és gyermekeivel együtt járta a világot és hirdette az evangéliumot. Isten hatalmasan használta őt és megáldotta szolgálatait. Sok évvel megtérése után visszajött Lobanba, ahhoz a helyi gyülekezethez, amelynél fiatal hívő éveit töltötte. A külvárosi keresztény közösség egy bibliai előadás sorozatnak adott helyet, amelyre Ruksidot is meghívták előadónak. Az első alkalommal elmesélte megtérését, sztoriját a sátánistákkal. A történet osztatlan sikert aratott. Egy ember a hallgatóságból szólásra jelentkezett.

- Nos, pásztor, a te megtérésed az enyém is és még másik három barátomé. Tudnod kell, hogy én téptem le rólad akkor a pólódat...a mellkasodon és a hasadon megjelent a kereszt és az a felirat, hogy "JÉZUS ÉL!". Azt hittem, hogy a drog okozta. De a többiek is látták! Még aznap mindannyian elfogadtuk az Urat Megváltónknak.