Az ember, a gyarló, teste börtönébe zárva kinéz ablakán s csak földi létét látja. Csalóka ösztönöknek olcsó játékszere, érzései kormányozzák, bújócskáznak vele. Barátság, szerelem másnapra elmúlnak. Eldobja a régit s vesz helyette újat. Kétségbeesetten hajszolja az élvezeteket. Meg szeretné állítani a múló éveket. Íme az ember, a teremtés koronája, a tükre majma, önmaga királya! Miközben egója körül forog szűk kis világa, egyre mélyebbre süllyed a bűn mocsarába. S ami még szörnyűbb, mondván "segíts magadon", csapkodó kezével magát ragadja hajon. A probléma akar mindenképp saját megoldása lenni, mivel önmagát zárta be s nem szabadíthatja ki más senki. Csakhogy a kulcs a zárhoz már régesrég elveszett. Teremtőjéhez kiált térdein az ember, e lázadó szerzet. Egyetlen szót csak, mely a Menny felé száll, a legszentebb Nevet, mely mindenek felett áll. Szívéről lepattannak a láncok s kinyílnak a zárak, mert az Úr öleli kebelére s hívja fiának.
Kétségbe esve
Mentem mennyei mezőkön.
Szedtem hajlongva drága kincseid.
Könnyeim, perceim, imáim
megnyitották szívek bilincseit.
Egyszer csak vihar tört ki
a lelkemben és eltévedtem.
Kezemből kihullott lámpásod
és az Utat elvesztettem.
Rossz voltam Hozzád.
Nem szerettelek időben, mikor kellett.
Árulóddá váltam a kakasszókor.
Én vertem Beléd a szegeket.
Hiányzik a véred eleven rubintja.
Melege, mint anyai szó.
Helyébe most hideg tél markol.
Szívem színe borzongató.
Fájón vágyom Reád.
Ó, bárcsak hallhatnálak.
Bensőm üvöltő ürességében
bolyongok, mint gazdátlan állat.
Hozzád sikong minden szavam
s közben árva csillagként hullok alá.
Megérintem a ruhád szegélyét.
Ó, szeresd az éjjelem hajnallá!
Révbe érkeztem
Lelkem annyi nagy vihara után
Végre révbe érkeztem.
Hányt-vetett a reménytelenség,
Míg megnyugodtam kezeden.
Szürke, vak egek helyett
Élő színek égnek
Felfrissülő fényében
Szemeim tükrének.
Forró lázam hűsítik
Szivárvány angyalszárnyak.
Lépteid hallatán elmenekültek
A lopakodó árnyak.
Cápák, vízi szörnyek voltak
Utamon a társak,
Míg véget nem vetettél
E nyomorult hánykódásnak.
A világ fertő óceánjának
Mérgezett posvány vízén
Lámpás nélküli fantom,
Kísértethajó voltam én.
Lelkem segélykiáltását
Egy sóhajbuborékba tettem.
Sorsára hagytam akkor
S szélnek eresztettem.
Kétségbeesett palackpostám
Felkapták az angyalok.
Elvitték Hozzád, s a Révkalauz
Rögtön parancsot kapott.
Eljött értem, elveszettért,
Hogy elvezessen végre
Az Igazság városához,
A Szeretet kikötőjébe.
A Király küldte Őt.
Megváltoztatta nevemet.
Bűnös helyett ezentúl
szeretett fiú leszek.
Gyermekdal a Jó Pásztorról
Ej, te bárány, te századik,
Sosem jutsz el a házadig
Az egyenes Úton, ahogy más
Rendes juhoknál szokás.
Mindig játszol, kis hamis.
Néha mosolygok Magam is.
Hányszor bújsz el Előlem
Zöldfüvű legelőben.
Csengettyűdet meghallom,
Örvend szívem, megvallom.
De most csend van szerteszét.
Nem veszem lábad neszét.
Segélykiáltásod hallom
A meredek domboldalon
A kilencvenkilenc és a ház?
Rájuk angyalraj vigyáz.
Ha a pokol alján vagy,
Akkor is megtalállak.
Érted nyúlok, megmentlek
És szívemre ölellek.
Drága tékozló gyermek,
Boldogan ünnepellek.
Egész világ hadd tudja meg,
Hogy őszintén szeretlek.
Ágyban, párnák közt
A forradalmár fekszik az ágyban.
Csak hálni jár belé a lélek.
Rászálldosnak orrlyukaira
láthatatlan denevérek.
Tekintetéből a fény kiveszett.
Szorosan markolja az ágyat.
Meredten bambul kifelé fejéből,
mint üvegszemű, kitömött állat.
Körülötte sürög a háznép,
de ő egészen mást lát,
eleven, rothadó hullákat,
a sátán udvartartását.
Büszke arccal dacol velük,
de hát mindhiába.
A pokoli kárhozatot
dörgölik arcába.
Forradalom, szabadság?
Ébredj fel már végre!
Így múlik el örökre
a világ dicsősége!
Istenem! - sóhajt a szenvedő
önkéntelenül fel.
S bámul a mennyezetre
kiürült tekintettel.
Visszahőköl a démonhad
s elhúzódnak tőle
mikor válaszol szavára
a világ Teremtője.
Ekkor, mintha éji égen
ablakot nyitnának,
visszhangzik az ember szíve
Isten szent szavának.
A haldokló nem lát semmit,
de hallja az isteni hangot,
akárha zúgnának lelkében
mennyei harangok.
Angyalok raja örvend
s kísérik zenével
a tékozlót, ki Urával
a menny felé lépdel.
A Golgotán
Megyek a kereszttel a vállamon. Megsebzett szívem csupa fájdalom. A meredek úton ha elesek, gúnyolódnak Rajtam az emberek. A fehér gyolcsruhám végig csupa rojt. Elöl-hátul elcsúfítja a sok vérfolt. Arcomon ütések nyoma látszik. Szakállam patakzó könnytől ázik. Nem kérdem, miért vagyok Én a szégyen azoknak, akik bűnben élnek. Megkeményedve a büszkeségben szenvedésemen nevetgélnek. Eljöttem idáig, hogy szeressem azokat, akik megvetnek engem. Atyám, hogy törvényed beteljesedjen halálom által a kereszten. Tudom, hogy reményem nem csal meg holnap. Halál és pokol behódolnak Nekem, az Atya Egyszülöttjének, Akinél van az örök Élet. S húsvét hétfő reggelére üres lesz a sír is végre.
Miféle mag
Miféle magot terem a méh, hogy megtestesülhessen az örökkévaló Teremtő egy törékeny gyermekben?
Miféle virágot nyit a holt fa s milyen gyümölcsöt terem? A Sáron Rózsája hajt ki rajta s az függ a kereszten.
Miféle magot rejt a sír, mint a föld mélye, hogy húsvét hétfőn kihajtson az áldott napfényre?
Miféle magot vet a száj, mely a szívben termett, hogy hirdesse az Örömhírt, az örök Életet?
Bujdosó
Úgy örültem győzelmemnek, de éreztem, hogy hirtelen rám szakadt. Szívembe nyilallt a félelem s megrogytam a nyomás alatt. Bárcsak összemennék porszemnyire, hogy elbújhassak, vagy belebarnulnék a sáros földbe, hogy ne lássanak. Még a halál is jobb annál, ha irigykednek rám. Felfuvalkodottságom elmúlik s pirul tőle orcám. Halálra keresnek s nincs hely, mi el ne árulná nyomom. Betakarózom a lelki sötétségbe s dédelgetem nyomorom. Hazug az, aki azt mondja, hogy lehet a magánynak élni. Terméketlen űr, belterjesség, pangás, mely nem enged remélni. Ha csak lenne segítőm, ki terhem átvenné, nem tennének a dögevők ilyen tehetetlenné! De Te fölém hajolsz s megérintesz átlyukasztott kezeddel. S megújítod a bűnös szívét, ki a keresztre szegezett fel.
