Kocsmadal
Nyikorgó ajtók mögött
ásítás szag.
Vonz a nehéz föld,
add meg magad!
Nyelved botladozik,
dadog a lábad.
Izzad az értelem,
de hiába fárad.
A sátán szeme
vezérlő lámpásod
s az egész világot
lidércfénynél látod.
Köpések, legyek,
férgek, korhelyek,
mocskos szavak, átkok,
mindenütt pénzhegyek
Ide hoztál Engem
s szomorúan nézlek.
Ez a szűk kis lebuj
számodra az élet.
Merek tiszta lenni
botrányosan, durván,
megkönyörülve rajtad,
adószedőn, szajhán.
És Én e kocsmában,
mit világnak neveznek,
asztalt bontok Magam
és veled ünneplek.
Ellenségeid előtt,
kik gyűlölnek, megvetnek,
megmosom a lábad,
olajjal megkenlek.
Elhallgat a kocsmazaj
mind bámulnak Énrám.
Meghátrál az ártó szó
és lehullik bénán.
A rozoga fedél alatt
angyalok zenélnek,
válaszol rá szívedben
a mennyei ének.
Eltévedtem a múzeumban
Ott benn a múzeumban
eltévedtem, Kedvesem,
pedig csak egy pillanatra
fordultam el hirtelen.
Csupán egy villanásra
engedtem el kezedet,
de ez elég volt arra,
hogy Mellőled elvesszek.
Varázslatok, praktikák,
ákombákom szvasztikák,
indián apostolok,
cipókeblű idolok,
aszcendensek, szúrák, mantrák
és tűzevő szalamandrák,
alkímia, bölcsek köve,
Thor isten harcipörölye,
dohos, bűzös katakombák,
miket elleptek a gombák,
üveges szemű, holt bálványok,
részegen kábuló sámánok,
mandalák, miket széthord a szél,
sok hűhó semmiért.
Bejártam a babonák minden táját,
ködös gondolatok zordon hazáját,
hol rettentettek idegen csillagzatok,
de megtaláltál s Nálad itthon vagyok.
Ötperces üzenet
Elszállt egy apró léghajó,
lepkekönnyű kis buborék.
Üzenete ötperces volt,
a jóhírre ennyi is elég:
Nagykövet voltam,
emberek, köztetek.
Fájdalommal vonszoltam
végig létemet.
Jézus volt számomra
az egyetlen jóbarát.
Megtisztelt, hogy végigjártuk
együtt a Golgotát.
Kínok közt is öröm volt
rövidke életem.
Mert Ő fogta kis kezem
s keresztülvitt mindezen.
Íme az örök Élet,
mint ötperces üzenet,
mit szenvedések között
szült meg a szeretet.
Itthagytam e pár szót.
Küldetésem lejárt.
Eljött értem egy angyal
s karjaiba zárt.
Most Jézussal az Atya jobbján
fenn a mennyben vagyok
s tudom már, hogy elültettem
a szívetekben a Magot.
Az Alvilág ügynöke
Az Alvilág ügynöke
nyomomba szegődött.
Sziszegve szemembe nézett
s elém vetődött.
Kitárta köntösét,
mint bőregér szárnyait
s kínálgatni kezdte
rémálma árnyait:
hitelezek neked,
hogyha nincs egy vasad,
csak dobd el szíved jelvényét
s szolgáld a hasad!
Cseréld le szerelmed,
e fattyú pojácát.
Tépd le arcod bőrét,
ezt az álszent álcát.
Mi lesz már, haver?
Ez a való élet!
Meddig dőlsz még be
a dajkameséknek?
Isten nem is létezik!
Ébresztő már végre!
És felfelé mutatott
a csillagos égre:
Krisztus csak ember volt,
meghalt és annyi!
Téged bizony átvágtak,
ne akard tagadni!
A démon csak állt
és bámult rám meredten.
Kinyitottam az Írást
és arcába nevettem:
mit papolsz itt nekem,
halottak királya?
Te akarsz lenni
a szentek bírája?
Nézz a Szellem tükrébe,
mit Uram tart neked!
Sosem hagyom el miattad
igaz Szerelmemet!
Fogom a kezed
Lassan
homályosul el a világ.
Távolodik a
látható valóság.
Tehetetlenül zuhanok,
a múltba révedek.
Agyam nem tartja vissza
a felgyorsult képeket.
Minden, mi volt átfut rajtam
egy pillanat alatt.
De ez az egy villanás
megmaradt.
Nem tudja eltörölni
a vénülő emlékezet,
Uram, mikor
megfogtam a jobbkezed.
Az életem
pozdorjaként elégett.
A homokszemekkel
leperegtek az emlékek.
Az ifjúságom
oly hűtlenül elhagyott.
Vágyaim kihúnytak,
mint hajnalban a csillagok.
Szólnék, de szájam
makacsul néma marad.
Elmémből
kihullanak a szavak.
Testem, mint az ólom
elnehezedett,
de lélekben még mindig
fogom a jobbkezedet.
Dániel
Vitrinek porcelán istenkéi,
dohos falakon lógó kőcsontvázak,
aranytól, brokáttól, drágakövektől
roskadozó házak,
ó, mily messze vagytok ti Istentől!
Szemforgató, korbácsos szolgák,
kik siettek elvégezni Isten helyett a dolgát,
hordószónok prédikátorok, templomi kígyóbűvölők,
pojácák, akik hasra estek a tömeg előtt,
ó, mily messze vagytok ti Istentől!
Jaj a nehéz titkoknak, mit rejtenek a falak,
jaj a földi kincseknek, mikhez vér tapadt,
jaj a titkos, dédelgetett bűnöknek,
melyek gyönyört szereztek az ördögnek!
Jaj a kenettelen szavaknak,
mik a keserűségnek szárnyat adnak,
melyek élettelenek, mint a kő
s dolguk végezetlenül lehullanak!
Én sarkig kitárom szívem ablakát
s makacsul térdre esek.
Bármit is parancsol e világ ura,
dicsőítem szent Neved!
Gyökereim
Születés-elmúlás mókuskereke
Forog, mint keleti imamalom.
Négyezer éve figyeljük árnyunk
Ahogy nyúlik, rövidül a templomfalon.
Belégzés-kilégzés, fagy és olvadás,
Folytonos búcsú és elengedés.
Mikor fogunk már célhoz érni,
Mikor jön el a megérkezés?
Kérlelhetetlen a múlandó természet.
A létről lemorzsolja testemet.
De lelkem gyökerei Beléd kapaszkodnak,
S azokat onnan kitépni nem lehet.
Lázadásom
A test, a nyikorgó zsarnok
Veszélyes szerkezet.
Eszi a múlandóság rozsdája
Belsejében a szegeket.
Egy majom ül benne a volánnál,
Ki homályos tükörbe néz.
A vágy az, aki ott dirigál
S engedelmeskedik neki az ész.
Aj, ha egyszer a Szellem szikrájától
A szív felgyullad s lángra kap,
Fellázad s Téged, Uram
A trónra ültet Végre az akarat!
Terhem akkor átadom Neked.
Belsőmet beragyogja a fény.
Dicsőségben felemeltetsz elmémben
És hódolva alászállok én.
Utolsóból első
Létem oszlopai között
a tényekkel bújócskáztam.
Bolond lyukból bolond szél fújt
menekültem, féltem, fáztam.
Mi egykor szántóföldem volt,
sárkányfog-vetés lett,
ami régen Szellemtől tündökölt,
fészke a cselvetésnek.
Agyamban összegyűltek
a lázadó sejtek,
hogy az összeesküvésnek
szentélyt építsenek.
Frappáns arrogancia,
kifinomult szóhegyek,
mázas kriptafalak,
miket beköptek a legyek.
E cifra szemétdomb lett
önazonosságom.
Nem laktam sehol sem,
de volt szarkofágom.
Hiszem, ha látom! - vetettem oda
felfuvalkodottan az Igének.
De szembejött a Fény, egóm megvakult
s elveim szénné égtek.
Hirtelen fájni kezdtem
s ráébredtem, hogy élek.
Azóta örökkévaló Világossággal
ragyog bennem a lélek.
Zuhanás az életbe
Nagy ugrás volt a mélybe,
ám nem sikerült.
A halál nyila süvített felem,
de elkerült.
Mindent megpróbáltam,
hogy elszakítsam
a haldokláshoz láncoló
vonósugaram.
Azt hittem, hogy szolgám az életem,
de ellenfelem.
Megtagadta parancsom
s szembeszegült velem.
Hadba szállt ellenem
s elvétettem célom.
Fényével elvakította
tompult irányzékom.
Lezuhantam a porba
s darabokra estem.
Kétségbeesett önsajnálattal
bámultam nyomorék testem.
Vajon kinek kellek én,
hogy még mindig élek?
Miért nem lett halál fia
e hűtelen lélek?
Íme új reményt adott nekem,
s nem vetett véget,
kanosszát járt értem
a konok Élet.
A vér
Ó, bárcsak elfelejtenélek,
de még mindig itt vagyok.
Bárcsak ködöt szitálnának
szememre kék fagyok.
Bárcsak ne kapaszkodnék
tíz körömmel beléd.
Amikor leszakadsz Utamról,
forró könnyeket sír az ég.
Bárcsak sose tévedt volna
a szemem rád.
Bárcsak ne tett volna
ellenem bizonyságot a szád.
De Én a te életedről
már le nem kophatok.
Mint ama bizonyos
örök Könyvről a nyomatok.
Kiáltásom
égi kéz alá simult
s a valóság fényétől
kettérepedt a múlt.
A világ minden fájdalma
megbékült Bennem,
mikor a vérem szívemből
szívedre cseppent.
Ima
Jöjj hozzám közel
és bocsásd meg,
hogy szitkokkal
illettem szent Neved.
Tékozoltam perceid.
Hűtlen voltam Hozzád.
Zajokkal zsúfoltam tele
csendes órád.
Ó, bárcsak tényleg
elérne Hozzád
gyarló imám,
hogy érintse Orcád.
Ó, bárcsak hajolnék
a legtisztább kútra,
hogy szívem ne vessen
árnyat az Útra.
Add, Uram,
hogy szeresselek,
hogy viharos órán
keresselek,
hogy suttogjam
a gyenge fű alatt
és harsogjam
szerte az égen,
hogy meghaltál
és feltámadtál értem.
Pünkösdi dal
Északról jött az én Kedvesem.
Arca mint a hó.
Bevonult a városba győzelmesen
a megtestesült Szó.
Ruhája gyémántként ragyogott,
s körülvette a fény.
Szívéből átszállt belénk Szelleme
a Pünkösd ünnepén.
Láttuk, amint egy felleg hátán
elragadtatott.
De itthagyta ránk Lámpását,
a drága Vigasztalót.
Felment a Mennybe az Atyához,
hogy helyet készítsen nekünk
azon a helyen, hol az Élet Könyvébe
bejegyezték nevünk.
Rövid idő csupán, amíg tart
e tünékeny földi lét
s aztán angyalokkal együtt csodáljuk
az égi Város Fényét.
Anya és Fiú (A mustármag)
Egy kiáltással kezdődött földi útja,
Mikor elhagyta a méhet.
Egész súlyával hirtelen
Ránehezedett a múlandó élet.
E törékeny testben
Az isteni alázat
Szeretete fényével
Beragyogta a házat.
Alig volt cipónyi.
Épp hogy csak megmaradt,
De a Menny angyalai
Neki hódoltak.
Édesanyja fölé hajolt.
Arcát könnyei mosták.
Ránézett s látta előre
Gyermeke sorsát.
A vért, a korbácsot,
Az ormótlan keresztet,
Amelyre egy ártatlan
Embert szegeznek.
Látta a szívet, mely
Egy egész világot szeret
S végső kiáltással
Engedi el a Lelket.
De látta a kárpitot is,
Amint megreped
S látta prédikálni
A feltámadt szenteket.
S legvégül dicsőségben
Feltámadni Fiát,
Kit először kigúnyolt
S megvetett a világ.
Hálát zengett az anyai szív,
Hogy Őt tudhatta maga alatt.
Dicsőítette a méh, melyben
Növekedett a Magzat.
Áldottak az anyai kezek,
Melyek Őt először megölelték
És a rubin ajkak, mik
Elsőként mondták ki szent Nevét.
Megyek az úton
a képzeletet.
Csodáid fényében
fürdőzöm.
Lelkemre zuhog
a fényözön.
És a sivatagban
vezetsz engem,
mint kikeleti
virágoskertben.
S ha zord tél haván
botorkálok át,
Te biztatod
az apostolok lovát.
Csüggedés óráiban Igéddel óvón
betakarod lelkem.
Mikor világom összeroskadna már,
átveszed terhem.
Ha a sötétség körülvesz
s elnyelni készül,
a te Nevedet hívom mindig
segítségül.
A mindenség
a létével ünnepel Téged.
Szépségével
hódol Neked a természet.
Szívemben
dalra kelnek angyalseregek,
Kedvesem,
mikor fogod a kezemet.
A világ kallómalma jár.
Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Állítsd meg a ványolást.
Ne rójam többé az ördögi köröket.
Adj végre szabadulást.
Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Ha kiszakadok, tudom, fáj,
de Te szívemre teszed a kezedet
és elcsendesedik a száj.
Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Nem bírom tovább már.
Jobb lesz nekem a habjaidon.
Veled egy új utazás vár.
Uram, akaszd ki ezt a kereket.
A nyikorgást unom már.
Előtted meghajtom fejemet
s letisztul rólam a sár.
Uram, akaszd ki ezt a kereket.
Nem baj, ha nem forgok már.
Hadd legyek végre a részesed.
Sodorjon Rajtad az ár.
