Már nem tudok szenvedni.
Feszüljön papírra más.
Mit bánom én, kövezzetek meg,
tudom, hogy árulás.
Egyszer már meghaltam.
Nem temetem el magam.
Nem csüggök a semmi ágán,
hiszen szívemnek trónja van.
Jajongjon északi széllel
tépázott viharmadár,
akire saját vak tükre néz
és csak árnyéka vár.
Rágja le csontig körmeit.
Bolyongjon meddő tájakon.
Hajszoljon ködös álmokat.
Hajoljon rá a fájdalom.
Vagy kövüljön hallgatásba,
mint az a pillanat,
amely változhatatlanná lett
immár a sír alatt.
Nekem ezt nem szabad.
Elszéledt rajtam az élet.
Lobognak bennem vér-szavak.
Pipacsmezőként égek.
Illat-tornádóval tört rám a kikelet
dübörögve.
Bennem a tél elveszett
és tavasz lett örökre.

Szerző: b.cermidoff  2014.07.03. 19:21 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom vallás isten jézus amatőr természet keresztény krisztus költészet ember versek Brondel Cermidoff

A bejegyzés trackback címe:

https://azigazgyongy.blog.hu/api/trackback/id/tr986471253

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása