A jeruzsálemi templom

Szívet ér a rozsda,

nyomul a közöny.

Zuhog a szószékről

a nagy szóözön.  

Alszik itt a jónép

Igére hajtott fejjel.

Oroszlánokat táplál

a pépes étellel.  

Akárcsak egy kripta,

kívül csupa máz,

de befelé halált

lehel ez a ház.  

Dohos kárpitja mögül

kiszorul a hit.

Zárva tartja Előttem

makacs kapuit.

Megrendül magában

s megbotránkozik,

mikor hallja beszűrődni

az Élet hangjait.  

Megyek az Úton köztetek, gyermekek,

Én szép, szomorú Bolond.

Vérem gyöngyeit szórom elétek

s hátam görnyeszti a gond.  

Terhemet a szenvedés

koptatta simára.

Kezem a végzetemen

kulcsolom imára.  

Mit bánom Én,

ha átlépem az erkölcsöt,

csak e holt fa teremjen végre

méltó gyümölcsöt.    

Kétely (Isten nélkül)  

Lóg a semmin egy mondat.

Önmagában dalol.

S közben a légüres térben

kallódik valahol.  

Jár a lé a húsban.

Körbe-körbe forog.

Lökődnek ki a végtelenbe

a céltalan sorok.  

Minden jön valahonnan

s megy valahová.

Ahogy megszületik,

majd úgy válik porrá.  

Önmagát ismétli

az értelmetlen világ.

Egymáshoz adódnak

a véletlen hibák.  

Oktalan, céltalan,

értelmetlen lebegés,

Őrjítően bugyuta,

langyos, léha létezés.  

Testem börtönében

fellázad a lelkem.

Válaszért kiált

az idegőrlő csendben.  

Őrült kaleidoszkópban

kavargó részek

között keresem megszállottan én

a nagy Egészet.  

Meggyötörten, összetörten

zuhanok padlóra:

az ördögi körforgásból

nem kerülök ki soha?  

S kimondom ekkor

a legszentebb Nevet.

Válaszul szívemet

betölti Szellemed.    

Válaszok  

1.  

Könnyű azt mondani,

már túlléptel ezen,

múltidővé hazudni,

hogy fogod a kezem.  

Az elveidhez ragaszkodni,

mint önmagad futára,

elfogadni, mit a világ nyújt,

ennek megvan az ára.

Messzi városokért

eladni szent Nevem,

csak azért,

hogy a betevőd meglegyen.  

Kicsinyes büszkeséggel

sebeidben pózolni,

testvéreidet

jasszokkal pótolni.  

Társkereső rovatokban keresve megoldást,

le akarsz cserélni.

Csakhogy szíved örökre Nálam hagytad

s anélkül nem lehet élni.    

2.  

Mondd, miért hazudsz Előttem,

ki mindent lát?

Miért játszod

az ártatlan ostobát?  

Miért oktatsz ki

Szavaim kiforgatva?

S dacolsz a tényekkel

fogad csikorgatva?

Én, aki eldobtam

mindenem érted,

azt kapom,

hogy ádázul véded Tőlem élted.  

Ha nem ugrok rögtön

kívánságod szerint,

a por dühöng lábamnál

s mint gyermeket, megint.  

De mikor összedőlni

készül az életed,

nem a világ ad erőt,

melletted áll Istened.

Dávid tánca

Kinéztem a szerelem templomából,

a faragott képek, festett bálványok közül.

Én voltam, akit kényeztetett a világ,

de íme, most szívem mégsem örül.

Ki az amott az úton?

Kérdezem az arany oszlophoz támaszkodva.

Miért kíséri díszes menet,

ha meztelen, mint egy szolga?

Gyönyörű az ő termete,

haja, mint ébenfa,

nyári éj a szeme színe,

fényes Nap a homloka.

Úgy táncol ott az úton,

ahogy én  még nem láttam

emberfiát örvendezni

e parázna világban.

Miféle láng ég lelkében,

mely felgyújtotta szívemet?

Ilyesmit sosem keltettek

bennem pogány istenek.

Tisztasága, bátorsága

tiszteletet ébresztett

bennem, démoni papnőben

s szívem háborút vesztett.

Akarom ismerni Azt,

Ki ilyen örömet ad

a mennyei kútforrásból,

mely soha ki nem apad.

Íme megyek én utána

és az úton követem.

Nincs is más kívánságom,

csakhogy Urát ismerjem.

Szívem megtelik vígsággal.

Örömkönnyem túlcsordul.

Bensőm kínzó vágya múlté.

Lelkem Istenhez fordul.

Megérkezés

Lelkem kitárja szárnyait

s repül a puszta lét felett.

Szívem nem kutatja árnyait

visszatükrözi a kék eget.

Visszahúzna a hús ingoványába

a csalóka képzelet,

De ha egyszer hátára vett a szivárvány,

onnan lezuhanni nem lehet.

Szabadságba öltözve vitorlázok.

Nem rettent az északi fény,

színeibe öltözve mélázok

Isten nyílt egén.

A végtelenség ölel magához

s mint dallam lebegek.

A föld neheze rég a múlté.

Észre sem veszem a testemet.

Nem hányódom érzelmek szeszélyes szelén.

Múlttalanul érkezem

az öröklét kikötőjébe

túl a köddé vált régi életen.

Mert megragadott és ékes rendbe illesztett

a drága Szellem,

Az Isten kórusában, az angyalok dalában

egy új hang lettem.

Apám (In memoriam Filat Csorazoglu)

Kétségbeesetten kapaszkodtam a kantárba,

de végigvágtál rajtam az ostorral.

Sírva könyörögtem, hogy ne menj el,

ám nem sejtettem, az ördög mit forral.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

Könnyeim folytak a fehér sörényen.

Összeroppant teljes lényem.

Nincs annál szörnyűbb pillanat,

mint mikor egy gyermekszív megszakad.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

Felemelkedtél szabadon, szépen,

eltűntél égi ösvényen.

Semmi sem tarthatott téged vissza,

ez az elmúlás súlyos titka.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

Arcod kemény lett, mint a kő.

Nem fogott rajta többet az idő.

Idegenné váltál, mint távoli tengerek,

melyekről álmodni sem merek.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

Kinek keze fogja majd kezem?

Kinek keblén nyugodjék fejem?

A kétségből rám zuhant a fájdalom,

mázsás súlya nem hagyott lábamon.

Hát meg kell halni,

egyszer meg kell halni.

Karjaim esengve emeltem az égnek.

Miért nem engem hívott el, miért téged?

Mikor már úgy éreztem semmim sincsen,

csendes vigasszal fölém hajolt az Isten.

Jeruzsálem

Kiléptem az üszkös romok közé.

Tán soha többé nem látom őt.

Ledőlt, mint halott harcos

a győztes ellenfél előtt.

Végigmentem az úton

és nem ismertem rá.

Eljött érte a vihar

és úgy zúzta porrá.

Leomló falaival

átölelte testem.

Ellenségeim elől

elrejtett engem.

Fogom e port a markomban

szétszórom ma itt,

mint őrült hitetlen

az anyja hamvait

Most könnyeim mossák

mi belőled maradt.

Jeruzsálem, téged

sirat a fiad.

Elhagylak mégis

én, hűtelen.

Az Úr szállást készített nekem

egy idegen helyen.

De az Isten, a konok

egy tollvonást tett bennem

s áthúzta a félelmet

csüggedő szívemben.

És hamarosan találkozunk

újra ugyanitt.

Megcsókollak s felsegítem

a porból drága falaid.