Én vagyok (5.)
Anatóliában
esik a hó.
Vastag dunyha alatt
a kis kunyhó.
Üresen áll,
mint a szívem.
Nem lakja többet
senki sem.
Pókhálót sző
benn az idő
és a homály
egyre nő.
Törmelékes
lesz a csend.
Emlékek
akadnak fenn.
Csapdába ejt
a légüres tér.
Lelkem szakálla
a földig ér.
De egyszer csak megszólít
a falon egy árva kereszt
és Egy Szó bennem
lázadni kezd.
Feléled szellemem,
a tetszhalott
s boldogan visszhangozza:
Én Vagyok!
Szabadság
Annyi zaklatott nap után
nyugodj meg.
Nyisd ki szíved szirmait
és közeledj.
Itt az üres sírnál
békességet lelhetsz
és minden tiszta szót
lelkedhez ölelhetsz.
Többé senki sem
akadályozhat meg,
Hogy vegyél
bölcsességet, igaz szeretetet
abból a Kútfőből,
mire mindig vágyakoztál.
Annyi ingadozás után
végre döntést hoztál.
Letépted magadról
a világ karmait.
Eldobtad örökre
a test izgalmait.
Letetted terheid
a keresztnél a hegyen.
Közel húzódtál Hozzá,
hogy szabaddá tegyen.
Elveszett Szó
Lustán beborít egy árny.
Elvesztem régi fényem.
Apró sérelmekből észrevétlen
fal növi körül néma lényem.
Szemeimben a pupillák
tűszúrásnyira szűkülnek.
Szívemben az igék elhalnak.
Átadják helyüket a hűlt űrnek.
Pókhálók lepik be arcomat.
Elferdül rajtam minden út.
Elfekszem az elmúlás előtt
s lassan feladom a háborút.
Ráolvasásokkal kezelt a világ.
A régi történetből nem tanult.
Most csontvázakkal együtt ülök a szekrényben.
A jelen ellen nem használt a múlt.
Tétova agysejtek kotorásznak
a káposztalében egy varázsszó után.
Tanácstalanul keresik helyüket,
mint Darvin családfájában egy orangután.
Lepsénynél még megvolt…
Suttogják egymás közt.
Kétségbeesetten kipróbálnak
minden módszert s eszközt,
hogy végre elővarázsolja
a gyengülő emlékezet
azt a drága Szót,
Ami el sem veszett.
Bennem várt, hogy kimondjam.
Még csak nem is vádol.
Fényt gyújt elmémben
és kiszabadít önnön kalodámból.
Mondd
Mondd, hogy
nem igaz az egész.
Mondd, hogy
álnok hitszegés.
Mondd, hogy
csalfa délibáb csak,
mely
hazug tükrével áltat,
hogy négyezer év
ostobája
folyamatosan
diktálni próbálja
létezését
az együgyű agyaknak.
Mondd nekem,
itt az idő, hogy tagadjak.
De, jaj
majd elfelejtettem,
hogy idáig
végig csak ezt tettem.
Hiába harsogta
minden, mi létezik
Nevét az arcomba…
Ám egyre hangosabban
ketyegnek az órák.
Körmömre ég az idő,
míg a mutatók járják a hórát.
Haj, ha még van reményem
az elmúlás ellen,
hadd vegyen lakozást bennem
a drága Szellem.
A Megmentő
Látom
a barátom,
aki halni megy.
Meredek a kaptató,
magas a hegy.
Annyiszor szólítottam
s szaladtam utána.
Ellökött magától.
Minden szó hiába.
Mikor kérleltem,
mindig nekem támadt.
Görnyedt alakján
elnyűtt ing a bánat.
Nem hatják meg könnyek,
ki elszánta magát.
Elébe megy sorsának,
keresi a halált.
Tűri még egy darabon,
hogy kísérje az élet.
Csak a barna föld nézi
kihunyó tüzét szemének.
Óvatlanul megcsúszik
ott a penge élén.
Egy hajszálon ébred
a szakadék szélén.
S már a halál lehelete
borzolja hidegen,
Amikor kezet nyújt
neki egy Idegen.
Falfirkák
Eldobtam mindent,
mi elválaszt Tőled:
üres szavakat
és zsúfolt temetőket.
Nem gondolkodom azon,
hogy Véled kezdek-e.
Igen, egy üres kripta
az Élet kezdete.
----------
Egy Szótól rám talál
s örökre megpihen
emberi képemen
a ragyogó Végtelen.
------------
Megérett és lehullott
a mindenség Bátra,
a Csillag a mennyből
egy koszlott kabátra.
A hitetlenek
ahogy először tették,
kétezer évvel később is
megvetették.
Soha nem múló
Semmi sem olyan eleven,
mint Ő,
A soha nem múló
jelen idő.
Szerelme tisztább,
mint bármi más.
Nem árnyékolja be
pusztulás.
Szellemből felbuzgó
frissesség,
Mikor lehajlik
a bűnös porhoz az Ég.
Tüzében elég
a gyarlóság.
Nincs többé káprázat,
csak valóság.
Így arat örök
győzelmet
a szivárvány
a délibáb felett.
A szkeptikus rémálma
Agyamban izzad a rozsda
és gyémántot szül.
Tagadásból a nemlétezésről
nagy mű készül.
Igyekszem szétszórni,
mit egyben tart a Rend.
A tudattalan élettelen
bennem értelmet teremt.
Gravitációs az elmém
és lustán hagyom,
hogy családfám ágán üljön
egy csimpánz majom.
De jaj!
Azt álmodom véletlen
e fejtörés után,
egy szörny megszólít engem:
te vagy az apám!
Verítékben ébredek
s félénk-tétován
életemben először
fohászra nyílik szám.
Add, Uram, Istenem,
hogy az életem
még balesetnek se
legyen soha véletlen.
A Parázs
Üres a képkeret
a lelkedben.
Üres a foglalat
a fejedben.
Elméd elefántcsont tornyában
motoznak az egerek.
A hamis faragott képből
a tolvajok kilopták a szegeket.
Pókhálókat csavar csámpás oszlopaidra
a kósza szél.
Fütyülve száll a gondolatrések között
s bolondságokat beszél.
Agyrémalakok járnak kísértve,
egódba mártva kezüket.
Torz tükrödben
fordítva áll a feszület.
De hallani a félrevert harangot.
A tűzvész közel.
A lángok illata
ezernyi vérszívót üldöz el.
Egy apró Szóparázs
az ajtón bepattan hirtelen
s lángra lobbantja a penészes űrt
dermedt szívedben.
A sas
(A vadállat etetése szigorúan tilos!)
- Azt sem tudom, hogy szólítsalak.
Senki sem ismeri neved.
- Mit vársz tőlem?
Még az is messzire kerül, ki azt mondja, szeret.
- Sasmadár
a sárgás narancsszín magány tetején,
a Golgota hegyén árválkodsz
s ott nézünk farkasszemet te meg én.
Levegő zárványa,
Miért tartod magad hibának?
Ha az ég zafírja átölel,
miért üldöz a bánat?
- A mások félelme
engem megvisel.
Nem repülhetek együtt
senkivel.
Száműzött vagyok.
Csak az Isten vár itt rám.
Bánatom s örömöm
lerakom mind a Kősziklán.
