Vadász, kertész, pásztor

Üdvözlégy görcs,

Ki megbénítod a vadász karját,

nyílvesszőt

megkötöző némaság.

Átkozott legyen

a vörös hús kegyence,

kinek az elsőszülöttségnél

értékesebb egy tál lencse.

Kutyák mérjék le

a belei hosszát

s kövérjét

az ég madarai fosszák.

Elfajzott széplélek

a világ kertésze.

Sunyi irigység,

búvó harag fészke.

Testvérgyilkos indulatok

fertő melegágya,

melyben halált nemzett

a szív bosszúvágya.

De nincs áldottabb

a parittyás embernél,

kit felvigyázónak

nyájadhoz rendeltél.

Kinek földi hatalom előtt

sosem hajlik térde,

de Nevedért mindent felad

s bátran halna érte.

Üdvözlégy örök Élet tiszta forrása,

Ki szívében zengedezel.

Ő alázattal hódol nagyságod előtt

s Te adsz és elveszel.

Teher

Hányszor

bicsaklottam meg sután.

Botladozva

cipeltelek nap-nap után.

Vittem a kaptatón fel

görnyesztő terhedet.

A lelkem

súlyosan megsínylette lelkedet.

De néha feledni tudtam

nyomorú életem,

mikor elméláztam

meggyötört szépségeden.

Az egyenes Úton

térden-könyéken csúsztam,

míg földre lógó

szárnyaid a sárban húztam.

Démonok nyilaitól

ezer sebből véreztem.

Drága kincsedet védő pajzs

volt a testem.

Elvesztettem az időt.

Kortalanná váltam

s megmerítettem kétélű kardom

az agonizáló halálban.

Magasan a világ felett

a Kőszikla tetején

elhagyott lélegzetem

és átölelt a fény.

S most

rázkódva, ringva, szívembe bélelve

imámmal

visszasírlak az Életbe.

Mária Magdolna

- Itt van a bolond!

- nevettek rajtam

a kocsma rongyai

kiket nem akartam.

Kőagyú, izompacsirta,

tetovált torzók,

kik renyheségükkel

megtöltik a korzót.

Monoklis, mimóza

„entellektüelek”,

akiknek én csak

alibinek kellek.

Don Juanok, Rómeók,

mind megannyi maszlag.

Jók lesznek

a lyukacsos erkölcsön tapasznak.

Pillanat-emberkék

rogyadozó ágyakon,

hogy velük lépjek át

a változó vágyakon.

Borgőzös Apollók,

hervadó szépségek,

Teljességet nem ismerő,

gyarló istenségek.

Mind megannyi

bárgyú, elvetélt történet,

csalóka álomkép

sok szellemi törpének.

De én csak nevetek

s lelkem szabad marad.

Csodás Szerelmemnél

nincs szebb a nap alatt.

Meggyötört szívem

foglalt réges-régen.

A mindenség Ura

tiszta szenvedélyem.

Az önjelölt költő

Ülsz önjelölt költőként

a trópusi hőségben.

Megtunkolod szikkadt tollad

a földi minőségben

Monokromban, 2D-ben

megénekled vágyadat.

Egész világ azt zabálja,

hogy téped szét ágyadat.

Térdig jársz a testi szennyben

és könyékig a vérben.

Megrohad a téma benne,

megfullad a levében.

Eltéved e ködben múzsád.

Várhatod, hogy megcsókol.

Mire elolvasok egy sort,

minden chipem leblokkol.

Ne szakadj meg magad alatt.

Tedd le végre terhedet.

Attól nem lesz szebb a versed,

hogy az egód hergeled.

Ha sokáig villogtatod

elméd a napon,

a rozsda is észreveszi,

bizony, de nagyon.

Ahelyett, hogy vergelődsz

és magadat kéreted,

fordulj a tiszta Forráshoz

s meríts onnan Életet.

Újjászületés

Bújik a csalfa emberi szív,

hogy meg ne találja

rózsaszínű hazugságai

kegyetlen halála.

Lesben áll a sarokban,

mint egy mérges pók

s teóriáiból sző

ragacsos hálót,

hogy önmagát

fogságba ejtve

a világosságot

örökre felejtse.

S mint kaméleon,

úgy hazudja magát

terepszínűvé,

hogy meg ne találják

az igazság szavai

s végleg lekéssék.

Nehogy megzavarják

kábult szendergését.

Rusnya hernyóként

aléltságba réved

kókadt, renyhe sátrában,

mint tetszhalott kísértet.

De gyengéd ujjaival

megérinti őt az Élet

s szörnyű rémálmából

szivárvány szárnyakkal ébred.

Sokszínű Madár

Semmi bús hullás,

kóválygó verdesés,

emelt fővel vett jutalom

e szárnyaló szenvedés.

Lángolva száguldó

gőzmozdony vagyok én,

nem szentjánosbogárka,

haldokló lidércfény.

Tavaszi szellőm,

mit bensődbe vetettem

szélvihar lett,

méghozzá kegyetlen.

Kitépte szívedet,

e holt kődarabot

s az eleven szénné vált,

sírva lángra kapott.

Forgószelem felkapta

s egy pillanat alatt

csókjával elégette,

csak hamuja maradt.

És a rozsda szolgái

tűztengerbe fúltak.

Szikratollaim

jajongó démonokra hulltak.

A világra üszkös pernyeként

szállingózott a múlt

s a Kősziklán a fészekben

az új Élet mozdult.

A válasz

Hányszor próbálta meg

az ember

levelét ellátni

hamis kézjegyemmel

s ráokádta szennyét,

hogy: Isten halott.

Önmagának

örökösi jogokat adott.

Belehazudott Engem

fába, kőbe,

hogy kalodába zárjon

a múló időbe

idomári ostorát

csattogtatva felém

ez a marék atom

a komposzt tetején.

Bárcsak látná magát,

hogy milyen alapos,

mikor szája lánctalpával

saját szívén tapos!

A rozsda temploma

nyomorult porhüvelye,

hormonok posványa

a lélek sírhelye.

Gyászos színháza

egy rút monológnak,

miből a kérdések

a semmibe lógnak.

Ember, haldoklásodból

felriaszt az Élet:

jó reggelt, még nem késő,

a választ hoztam néked!

Tébolyodott szentjánosbogár

Szép arcom, min élet ragyogott,

vértelen árnyékká vált.

Megkövült szívem, a keserű,

önmagára lehel halált.

Megvakult lelkem lámpása

lidércfénnyé fagyott.

Megkötözött szívek követik halálba

e hamis csillagot.

Bolyongó délibáb vagyok,

mely a végzetbe vezet

s őrült kacajomat

visszhangozzák a víztelen helyek.

Magasra vágytam

ám megirigyeltem az embert, a föld porát

s most olvadó viasszal szárnyamban

kóstolom az örök elmúlás mámorát.

Ha halandó lennék,

megcsalhatna a múló emlékezet,

de könnyek közt zuhanok s hazudom:

Isten trónja felett lebegek.

Felemeltetés

Egy Kéz felemelt a porból

engem, holt kődarabot.

Kiragadott a puszta létből

s ez érintéssel értéket adott.

Ismerni kezdett minden

s egyszer csak fájt az élet.

Hirtelen rám zuhant súlya

a magasra emeltetésnek.

Hevülve ébredő lelkemen

éreztem egy idegen illatot.

Reszkettem, mert láttam már hullani

sok büszke csillagot.

Mégis erre az érintésre vártam

halálra szántan,

hogy felizzon gyarló szívem

a mennyei ragyogásban.

Ím vádlóm megszégyenült.

Elnémult anyagi természetem.

Rám szállt és betakart a Szellem

s kimondta gyönyörű, új nevem.

Érzékeny fém

Simulj kezem alá, drága fém.

Éledő dorombolásod hadd érezzem.

Rezegtesd finom hízelgésed belém.

Játssz minden idegvégződésemen.

Miközben hűvös idomaidat

a véred lassan járja át,

felkészülsz velem, hűséges szolga,

hogy legyőzzük a távolság démonát.

Másoknak szélmalomharc az élet,

de mi ismerjük Utunk.

Fényes izmod hozzám feszül.

Mi tudjuk, mivégre futunk.

Mennyi erő e hatalmas testben,

zümmögő szív, mely értem hajt.

Gyengéd oroszlánom, lebegő vágtád

mintha sosem érne talajt.

Tűszúrásnyivá töpörödik

ím a zagyva világ.

Bársony utakon suhanva

megérik harmóniánk. 

Minden rezgésünk a mennyben egyesül,

hisz testünk a porból vétetett.

Szabad, szerelmes lelkem áthevül

és dicsőíti az Életet.