- Az asszony azt mondta, hogy menjünk innen el. Azt akarta, hogy kertes házba költözzünk. Pedig milyen szép itt. Egy kőszirten lakunk. Panel-sziklán. Igazi sasfészek. Nem adnám ezt a kilátást a világ minden kincséért sem. Nappal olyan, mint egy óriási vadászles. Mert hát zöldövezetben lakunk. Éjjel meg ragyog az egész táj, mint a gyöngyökkel kivarrt fekete bársony. Felül a csillagok, alul a lámpák milliárdjai. Nekem senki ne mondja, hogy a talajszinten beinhalált vizelet és okádékszag egészségesebb, mint itt ez a friss hegyvidéki. Mert hát falun minden út a kocsmából vezet haza. És mind a más ablaka alatt… És az éjszakák egyetlen zaja az összevissza tántorgó részeg korhelyek gajdolása… Ilyen a tizediken nincs. Hiszek az egyetlen igazi városi legendában. Mégpedig abban , hogy olyan emberből   soha sem lesz paraszt, akinek az elődei három generációra visszamenően városi prolik voltak. A vér nem válik vízzé. Sasból nem lesz földigiliszta. Nem nézem én le a vidékieket, csak azt mondom, hogy belőlem pocsék gazda lenne. Megfulladnék egy kertes házba bezárva.

Különben is rémtörténeteket hallottam erről a témáról. Egy munkatársam elcserélte házra a lakhandit és egy hétre rá vadidegenek bemásztak az ablakán. Mindenét elvitték, ami nem volt odaszögelve. Még a félig érett gyümölcsöket is leszedték a fákról. Amikor később kutyát vett, a szomszédja megmérgezte azt, mert állítólag lopkodta a baromfit. A hab a tortán az volt, amikor valamelyik éjszaka egyszerre lovasították meg a kocsiját és a biciklijét. A rendőrség soha sem találta meg egyiket sem. Szóval a kollégának sokba került az a kertes ház. Megmondom őszintén, hiszek neki, mert megbízható, jó srác. Most mindene odavan, mert ezek után a felesége is otthagyta a gyerekekkel együtt. Ott ül egyedül az üres házban.

Valahogy én nem akarok ebbe a nyomorba leköltözni. A városi rablóknak legalább arcuk van. Azok nem tudnak csak úgy eltűnni a ködben. Mert itt minden kő beszél. Ott meg csak a süket pusztaság vesz körül.

De most abba kell hagynom, mert az asszonnyal megyünk a bankba és utána találkozónk van az ingatlanossal is…

Azt mesélik, Királygyalogfalván van egy ház, aminek a tetején mindennap órákig fenn ücsörög a tulaj. Fura alak. Csak akkor jön le onnan, amikor eszik, iszik, szüksége van vagy dolgozni megy. A faluban mindenki úgy hívja, hogy a sas-ember. A városból jött és évek óta nem tud megbékélni a hellyel, ahova költözött. De marad, mert szereti a feleségét, aki súlyos szívbetegsége és asztmája miatt nem bírja a panelt …

 Isten firkásza

Felkapja fejét

a gyengéd hangra.

Megszólal válaszul

szíve nagyharangja.

Úgy lelkesedik,

lángra kap e gyermek,

ragyog buzgó lelkén

a szellemi fegyverzet.

Imára nyíló ajkai

drága gyöngyöt szólnak.

Minden egyes leírt szava

gyönyöre a tollnak.

Kezei kulcsolódnak

s meghajlik a lába,

így hajtja magát

az áldott igába.

Leteszi oltárodra

 egész életét

s odaszánja

élő felajánlásként.

Szemeidben könnyek,

mikor rátekintesz.

Firkászodra

balzsamos, hűs kenetet hintesz.

Mit vársz

Mit vársz a félhomálytól,

melyet magukra zártak hideg falak,

hol örökre fához szögeznél,

mint csenevész madarat?

Csak bámulsz e mázolt kriptára,

hol elmúlt idők szelleme borong.

Ide álmodsz meleg otthont,

melynek lámpása a napkorong?

A rozettán megtörő fény elterül

- halotti lepel a ravatalon…

Kísérteni jár ide sok holt lélek,

két lábon járó imamalom.

Meredt szemekkel néznek rád

a dohos kőhulla-bálványok.

Megcsaltál ezekkel mind

s betakart egy szemfedél-hályog.

Börtönrácsokká vált betűk

rabságukban tartanak.

Koporsóba zárnál engem is

s elítélnéd önmagad.

Engedj hát mozdulni engem.

Húzd ki kezemből a szeget,

hogy a valódi szabadságra

nyithassak ajtót neked.

Tenger

Ez nem az a tenger,

amely befogad.

Nem horgol bokád köré

lanyha fodrokat.

Nem találod benne

sellők dús honát.

Cápák hada kísérget

éjszakákon át.

Ez nem az a tenger,

mi szerelembe ringat

s kagylóhéjként rejti

sziget-titkainkat.

Folyékony sós sivatag.

Míg a szem ellát

zavaros tajték lepi

bűnök zátonyát.

Ez nem az a tenger,

mely felüdít téged.

a kín kicserzi lelked

s hólyagosra éget.

Reménytelen létbe

kapaszkodik tested.

Milliónyi dögevő

várja elested.

De feldereng az éjben

ezer árnyalat

s láthatatlan kapu nyílik

szivárvány alatt.

Galamb hoz a csőrében

zsenge olajágat.

Bárkád a Kősziklán

oltalmat találhat.

Óda

(széljegyzet az Énekek Énekéhez)

Minden szépség

Rólad énekel.

A szó, a dallam, a ritmus

táncra kel.

Szívemben

hála rak immár fészket.

Örömmel hódol Néked

a művészet.

Verssorok végén

rímek ölelkeznek.

Koronává válik

a betűn az ékezet.

A toll

a papírt csókolja lázasan.

Örvend minden angyal

mennyei házadban.

A szem nyitott ablakán

beragyog e pompa

s visszhangzik a számon át

Érted rajongva.

Felemelik a hangokat

fürge szellőszárnyak

földöntúli ragyogást adva

minden tárgynak.

A teremtés húrjain

Hozzád szól az ének,

szeretet forrásából

buzgó örök Élet.

Kerültelek

Kerültelek,

mint kutya az ostort,

mint ledér lélek

a szűzi kolostort.

Taszított érveid

szabályossága,

mely tiszta szigorod

zárta magába.

S mint napfényben

rezzenetlen lovag páncélja,

ragyogott fel logikádban

az élet célja.

A sorok mögé bújtam.

Ám kilógtak a hibák.

Csámpás verslábaimon

röhögött a világ.

Teljes erődből

fellökted a csendet,

ami addig

egómnak rejteket jelentett.

Elváltam a portól

elejtve a múltat

s Te rohantál elém,

hogy a karodba hulljak.

Függőben

Most ködbe burkolóztál

és bennem áll a csend.

A hír nélküli veszteglés

fülel odabent.

Semmit kérődzik

a bambán vegetáló agy.

Lebeg

és egy köztes állapotban hagy.

Még a lélegzetnek sincs

szaga se szele.

Fennakadt

s a pillanat is a rostán vele.

Rezzenetlen légben

átlátszó fonálon

átlóg a múltból

egy hibernált álom.

Majd ha lesüllyed egyszer

a halálig,

láthatatlan érintéstől

reménységgé válik.

Felemelsz Magadhoz

a szivárvány íven.

Mennyei lámpássá teszed

a szívem.

Potyautas

Markolom a papír szélét

és pislogás nélkül

rezzenetlen pillantásom

 levegőbe révül.

Viselőssé vált

balga szívem megakad.

E szűk kis helyre

hogy rejtetted be magad?

Lélegzetem is

lábujjhegyen surran.

Hallgat a hang

a láthatatlan húrban.

Figyel a gondolat.

Ámul az elme.

Ráfeszül a csend,

e ránctalan kelme.

Megszelídül

a vér muzsikája.

Halkan dorombol

a hazai pálya.

És lelkem,

amely idáig pangott,

befogad most

egy mennyei hangot.

Krézi

Dühöngő szívemre lóg

az eső lába.

Fortyog belsejében

eleven vér-láva.

Villámok cikáznak

fenn az agyvelőben.

Zuhog a rőt húsra a hormon,

de bőven.

Megfeszül az egó

s gyürkőzik vitézül.

Isten Szellemével

nagy csatára készül.

Ijedten morzéznak

a sejtek szerteszét:

alá kell dúcolni

a harcos-szent eszét!

Mert ha sürgősen

nem lel támaszra,

e jákobi harc

bizony kifárasztja.

És ha feladja

e konok szerkezet,

ki ír majd helyette

vasbeton verseket?

 Tükör

Lángol a fényes máz

s én feldúltan nézem,

 hogy bámul rám

a legjobb színészem.

Mutat egy arcot,

mi sohasem létezett.

Mint vetített betűn

a képzelt ékezet…

Egyszer

öntelt, hamis nyugalmat ad,

másszor borzong felém

ködös sugalmakat.

Bolondít engem,

ha úgy tartja kénye

s visszanéz rám

a mások véleménye.

Sziporkázik

s robban, mint az atom.

Játszadozik velem

saját hangulatom.

Mindig felmagasztal

és ha felfűt a láz,

jeges pillantással

ím a porig aláz.

Csalóka árnyjáték

briliáns darabja,

melyért hőn rajong

e délibáb sok rabja.

Ám nem leszek majma

egy hazug tükörnek.

Hamis varázslat,

hitemmel megtörlek.

Lúzerdal

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

Próbáltam

jó gyerek lenni.

Izzadtságos álmaimból

nem jött be semmi.

Hiába éltem

nappali életet én,

mindig felriadtam

az éjszaka közepén.

Oly nagyon akartam

pénzt keresni.

De az nem talált rám

és kezdtem szétesni.

Megint csak

ott voltam az utcán.

Osztoztam az undorral

az űzöttség cuccán.

Az ingyenélés

rozsdáló megszokása

a visszatérés tervét

örökre elásta.

És ismét jövök,

miután magam összeraktam.

Ez javíthatatlan!

- röhögnek rajtam.

Délibábos vágyak

kísértenek még,

sok mérgezett mézes madzag,

halálos emlék.

S majd síromon

a varjú ismerős nótát károg:

leszek én még valaki ismét,

meglátjátok!

Józan ének

Szelídül az éjszaka.

Szavaim alá

hajtva fejét

válik hajnallá.

Szemedbe nézve

mondok Én neked

szeretettel zengő

józan éneket.

Bárcsak savanyú lenne

a szőlő.

De látom benned

a hiába vesződő,

önmagába kapaszkodó,

meddő akaratot,

mely izzadtságot vetett

s görcsöt aratott.

Mert nem érted,

hogy e csalóka remény

megfogan

képzeleted délibáb egén.

Mész utána,

mert másnak is szabad

s aztán légvárad

lelkedre szakad.

Mikor e fájdalmakat

konokul keresed,

könnyek közt leszek

tanítómestered.

Rémálomutazás

Egy fémkaszniban

döcögök

a és b pont

között.

Az átható bűz

agyamig árad.

Fásultan nézem

a robogó tájat.

Küszködöm

a rosszulléttel

s a foghíjas szájakból fröcsögő

étel

keveredik

a trágár beszéddel.

Befelé is szúr

a soknapos borosta

és a visszaútig várhat

a borocska.

Mert nincs nekem semmim,

csak mit a kosz megesz.

És megint a díler bukszája

lesz degesz.

Tudom,

hogy nem nyüglődik velem hosszan.

Egyszer megun

s ott végzem egy hűtődobozban.

Egy reményem maradt csak énnekem,

az Isten,

hogy e földi pokolból

kimenekítsen.

Akarsz-e

Akarsz-e igazán ismerni,

hogy megmenthesselek

s a szeretet lángja ragyogja be

üres szívedet?

Akarod-e eldobni béklyód,

ami a föld porához köt

s a széllel szállva megtagadni

a meddő, holt rögöt?

Akarod-e kirabolni a sátánt

s szemébe nevetni, hogyha jön

bömbölve, mint dühös hímoroszlán,

akit követ a vérözön?

Akarsz-e osztozni áldozatomban,

hogy a halálon túl

lásd, a pokol megszégyenül

és lelked megtisztul?

Akarod-e a kezem megfogni,

mely világot formált,

hogy Velem ülhess a trónomon

egy örökléten át?

Csalfa, szép vitorlás

Hiába ígérte meg neked

a messzeséget,

csalfa, szép vitorlásod

még sem várt meg téged.

Hasztalan kerested

vágyaid öblében.

Elnyelte a cinkos éj,

mely sötét, mint az ében.

Elszakadt a kötél

s ő azonnal otthagyott.

Fájón vágyod

a sós párát s a fedélzetillatot.

Nem sokáig bírod már

ezt a kínos szerepet.

Álmaidban öleled

kedves kormánykereked.

E belső viharban

lelkedet őrlöd

s a díszletek mögött

nevet az ördög.

De imám végigsimít

s a nyugalom tája

igaz reménységével

szívedet várja.

Holt költők

Te csak szenvedjél, bohóc.

Arcod mázas kripta.

Életerőd elapadt.

A papír felitta.

Ripacskodj a balekoknak.

Bolondítsad őket.

Tódítsd nekik

a meg sem élt régi szép időket.

Lelked katakombájában egód,

e kísértet

várja, hogy a hűlt betű

majd lángra lobban érted.

Vágyad rajongott múzsái

rég elporladt holtak.

Nekik adtad ifjú élted.

Aztán kiraboltak.

Mind megcsaltak

s büszke szíved maró könnyed issza.

Elmúlt korok poétái

sosem térnek vissza.

Hályog

A világ lábánál hasaltál

és nyelted a port,

mit a bolond szél

a szemedbe szórt.

Tűrted, hogy Rám olvasson

minden hazug vádat,

csak hogy fémmel, papírral

megtömhesd a szádat

s a mammon szelleme

vakargasson téged,

számok halmazáról

szólhasson az ének.

Egyetlen emésztéssé

sűrűsödött élted.

Eldobtad Nevem

s egy gyomorra cserélted.

Hiába kínáltam

Magam mellett helyet.

Keresztül néz Rajtam

üres tekinteted.

Vakká nyomorított

a lelki hályogod.

Közénk ült a pénz

s annak kezét fogod. 

Jómadár

Egyik fészekből

másikba száll

a tébolyult potyázó

kakukkmadár.

Épp megmelegszik

fenéktájon

s máris viszket,

hogy továbbálljon.

Ártatlan külseje

betolja rendre

mindenhova

s nincs gondja trendre.

Etetik-itatják

ingyen, bérmentve.

A mások hülyesége

kedvenc étrendje.

S ha már részükké vált

mélyen szívtájon,

úgy tépi ki magát,

hogy vérezzen s fájjon.

Jómadár! Ezúttal téged csal meg

a látszat,

Nem hazudhatod kalickává

e házat.

Barátom,

végre te is tanultá’

Az örökkévalóságot

nem teheted múlttá.

 Bevártam

Könnyek közt fekszem Előtted.

Túléltem a fagyot.

Átlépett engem a tél némán

és még mindig itt vagyok.

Nyirkos gerjedés közepén

a múltból egy kis darab,

mint sivatagi szikla, száraz és kemény,

a jövő közepén marad.

Tehetetlenül vajúdik lelkem

s érzem azt a görcsöt,

mellyel megteremte a holt fa

azt a bizonyos gyümölcsöt.

Meg kellett volna halnom,

mert az sokkal könnyebb.

Élőként fekszem egy üres hanton,

mely súlyom alatt görnyed.

Hagyom, hogy megbocsájtsd bűnömet,

amiért nem múltam el.

Inkább bevártam a kezet,

mely a sárból felemel.

Szélmalomharc

Ez szélmalomharc.

Farkába harap a kígyó.

Áldozat maradsz.

Elhiszed magadnak, így jó.

Csak szemlélő vagy

s fejed felett

összecsapnak

idegen istenek.

Hányják-vetik lelked

mindenféle szelek,

mint

tehetetlen, száraz falevelet.

Szolgája leszel annak,

amit súgnak neked.

Elméd

hazug csapdák útvesztőjében reked.

Mikor már nyugodnál végre

a szélcsendben,

megmordul a távoli táj

ahogy a csont reccsen.

És te ima nélküli,

védtelen remete,

ki boszorkányseprűknek

voltál a szemete,

most lágy eső üdít

s végre tisztán látod

a puszta lét fölötti

csodás valóságot.

Kinyílik az ördögi kör.

Meghasad az éj leple,

mert kilépsz mögüle

magába az Életbe.

Téged

Mindent benő

a burjánzó lét.

Elfoglalja

az Élet helyét.

Lelkem ablaka

a ragyogó Nap volt.

Függönyt vont rá

egy átkozott vakfolt.

Kérdéseim

a földre hulltak.

Maró, sós könnyek

idézték a múltat.

S az ima nélküli

válaszok

átkozott gyümölcse

rám aszott.

Cefréje

szívemig égetett sebet.

Ijedt izomcsomó

legyet hesseget.

Pengeélen járom

magányos utamat.

Botladozva vágom a fát

magam alatt.

S habár csak

a varjak kárognak utánam,

makacsul feléled

Hozzád húzó vágyam.

Hadd legyen,

ha mégis tükörbe nézek,

ne a bűnt lássam benne,

hanem, Uram, Téged.

Takarj be

Bárcsak belepne engem

a feledés avarja,

de a harag viharja

újra felkavarja.

Bárcsak áttetsző lennék,

mint a lég

s mint röpke buborék,

elrepülnék.

Bárcsak tudnám,

mi ez az átkozott varázslat,

mely mindig olajat ad

e kínzó parázsnak.

Múlt jár a nyakamra.

Fülembe sutyorog.

Kavarognak fejemben

vérlázító sorok.

Szívemen lebzsel

e zombisereg,

dohszagú, nyirkos

kísértetek.

Ó, csak ez a rémálom

megszűnne végleg

s lakója lennék

egy biztos menedéknek.

Nincs hova rejteni

meztelen lelkem.

Sokszínű Kegyelem,

takarj be engem.

Jöjj, eső

Jöjj, eső, mosd el

sivatag lelkem.

Lágy érintésedben

enyhülést nyertem.

Fájón szikes világom

repedezett seb.

Alattad, áldott felleg,

békét keresek.

Rám fagyott a mosoly

a közöny telén.

A könny sóvirága vert gyökeret

belém.

S most, hogy sziluettem

nyár hevétől ég fel,

sajgó lankáimat

dajkáld szelídséggel.

Csitítsad el

a sűrű sóhajok szelét.

Mennyei áldás,

hadd simuljak Beléd.

Kitárom szárnyam

A varjú károg,

azt hiszi rólam,

elástam magam

az érzelmi hóban,

hogy a lelkemet

őrlő gyilkos hideget

nem bírták már

a málló idegek.

Hiába várja,

hogy zsákmányát megkapja.

Lehúzza kolonca,

kísértő tegnapja.

Szeretne rajtam

győztesen nevetni.

Erőlködése

oly emberfeletti,

hogy lassacskán

legyőz minden vágyat

s mellette még

az életösztön is elbágyad.

A felszínes lét szélén

ül hanyag daccal,

kit birtoklási vágy

 hatalma marasztal.

De kitárom szárnyam.

Most végleg döntöttem.

Nem hagyom szívem

e jeges börtönben.

Amerre járok

Csak robbanjak ki

e négy fal közül.

A Szó, amit itt hagytam

néma eszközül,

Nélkülem is

majd az útját járja.

Fekete az éj,

mint a bíró talárja.

Elboldogul hát

a korhadt fakereszt.

Rozsdás három szege

mégis csak ereszt.

Nem fognak meg

súlyos kárpitok

s a messze derengő

régi száz titok.

Nem bánom én,

mit hagyok magam mögött.

Nem siratom

az átkozott rögöt.

Ámulnak csodámon

a lélekbúvárok.

Szívem gyöngye pereg,

amerre járok.

Elviszem

Csak álltam ott szomorúan

és minden szavad égetett.

Két ujjal fogta undorom

a bocsánatkérésedet.

Ellenáll a színjátéknak

szívem, e szeplőtlen, konok.

Csak annyira valódi megtörtséged,

mint szilícium közt a szilikonok.

Eléd hoztam mindent,

mi bensőm  földjén nőtt

s most bámulok néma döbbenettel,

mint kutya a rossz gazda előtt.

Zavartan potyogtatod szét

a nagyképű szavakat.

Könnyeim s vérem gyöngyén taposol,

miközben elvicceled magad.

Hálálkodsz alázat nélkül

s kezed tördeled.

De hiába színlelsz megtörtséget.

Neked mindig csak ács leszek.

Elmegyek hát e meddő tájról,

mely téged élve eltemet.

Elviszem innen győzelmemet

s fájó Lelkemet.

 Összeesküvés

Hamar megszokássá vált már

a fémes érzés a bőr alatt.

Egy húzás csak a leolvasón,

amin a test áthaladt.

Csupán közeg vagyok már

az áthaladó jeleknek,

miket szilícium gerjeszt

és bensőmben remegnek.

Elkábított

s fertőző petéket rakott belém

egy alattomos óriáspók.

Körbefont a rusnya rém.

Szabadulnék folyton tőle,

de bűvkörébe ragad

az ördögi méregtől

megtévesztett akarat.

Időzített bombákat ölel

a parázna hús.

Csak lassan ébred a szellem,

e szunnyadó kolosszus,

hogy egy titkos érintéstől

fellázadjon végre

s kivesse az élősdiket

a külső sötétségre.

Abszolút

Nem foghat meg

 az idő.

A romon

az új fű kinő,

azért,

hogy az agyunkba vésse

a homokszemek

konok pergése,

hogy semmi sem örök,

de nincs új a nap alatt.

Mi késztet,

hogy a mának éljek,

ha aggódó szívem

a jövőbe réved?

S ha nem léphetek kétszer

ugyanabba a folyóba,

önmagam megismerése

hiábavaló próba.

Az univerzum

egy önmagát toldozó hiba.

Ez a létező világok

leges legjobbika.

S ez ingatag rendszer

kínzó vágya

a remélt dolgok

bizonyossága.

 Útkereső

Kétség marja szívem,

mint savas eső.

Bolyong a pusztában

az útkereső.

Szavaim szétszóródnak

a forró homokon.

Minden ördögszekér

lelki rokonom.

Kérdéseim mellett

elszáll a bolond szél.

Révülve kóvályog.

magában beszél.

Délibábok közt

hányódok-vetődök.

Feszüljön a szivárvány.

Mennyei szemöldök

felhők könnyfolyama felett

remény hídja legyen.

S törjön meg az átok

odafenn a hegyen.

A sötétség kárpitja

hogyha megreped,

feltámadó győztes Fény,

áldom szent Neved.

Ki fog majd szeretni?

Eltorzult a világ.

Váladéktól részeg.

Egybegerjedő hús

lepi az egészet.

Kirakják a porondra

a nászi ágyat.

Korbáccsal hajtanak

az elferdült vágyak.

Zászlójukká teszik

mocskos lepedődet

a majmok rokonai,

kik uralják a földet.

Görbe tükröt tart

sok gondolkodó állat

lélek nélküli teste

az Isten képmásának.

Aktív szenny hálózza be

a mosott agyakat.

Érzékiség börtönében

szenved az akarat.

Hormonok hullámzása

oszt neked igazságot.

Atomok múló játéka

önazonosságod.

Ordító magányod

természetfeletti.

Ha elvirágoztál,

ki fog majd szeretni?

Falak

Rossz keménység az,

ami eltakar,

mint a telet hívó

sárga holt avar.

Mikor már az élet

betokozódik,

Nem jut el a friss szellő

a sűrű bozótig.

Mert a szabadságnak

mindig útját állja

sötét töviserdő

tömör tankcsapdája.

Lidércfény ül

e belső, zordon betűkre.

Sós gyöngyöket harmatoz

a lélek tükre.

Maró párája felszáll

az égre.

Fellázad a Favágó

s fejszét fog végre.

Hull a pudvás forgács

és leomlanak

az ember-gondolta

vastag falak. 

Önelemzés

(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)

Felszáll a pára

s nincs alatta semmi.

Olyan,

mint egy délibáb árnyát keresni.

Mint

egy önmagának feszülő óra,

melyben mágnest raktak

minden mutatóra…

Babrálok az egómmal

zavarodottan.

Nem tudok szabadulni,

mert rácsavarodtam.

Fejtegetem magamat

s hatalmasat nézek,

mert a végén

egy nagy nulla jön ki eredménynek.

Átlényegült a személyem

és lila köddé lettem.

Ki tudja,

hogy leszek-e még valaki az életben.

Múltidézés

Kitömött bagoly

a koponya fölött…

Denevérszárnyak közt

a tanár füstölög.

E sekélyes elmének

az a legszebb öröm,

ha összeköt öt pontot

egy szabályos körön.

Röhög, vakaródzik

a lusta diákság

s az előadáson

a múltat kiássák.

Szekrénybe akasztva

lógnak a csontvázak.

Baloldalt felirat:

a múmia támad!

Serény az öreg prof.

Emlékek közt matat.

Vitriolos üvegbe

mártogat szavakat.

Görbe tükör előtt pózol

és csak ekkor látja,

lángra kapott

egója rozoga korlátja.

Vigyázzon, ki tűzzel játszik.

Eléri a végzet,

mert saját maga alatt

gyújtja fel a széket.

Tudod

Tudod, Én megvenném azt a hajót,
ha értelme volna…
Dolgoznék érte éjt nappallá téve
a lap fölé hajolva
vagy fényesre súrolnám a homályos tejúton
a csillagokat.
Ha nem, hát varrótűm lenne égi kelmén
ragyogó rímfogat.
Csak ne fognád e bűnös város kezét
imádattal,
hol sötét szövetség csalétkét kínálja
zsivány asztal.
Mérgezett csontokra cseréled
szent morzsáid
s a mézes madzag hirtelen
rabláncoddá válik.
A csapda rád zárul.
Nem tehetek mást,
mint hogy megmutatom
a legtisztább forrást
s rábocsátom
e drága, kis papírhajókat,
melyekre véremmel írtam neked
szerelmes szókat.

Nézed némán

Nézed némán,

ahogy a szél forog.

A sívó homokot

megkötni nem fogod.

Csak állsz tehetetlenül

s a légbe markol kezed.

Kiperegnek ujjaid közül

a homokszemek.

Hiába várod,

hogy neked megáll

a sivatagi vihar,

a forró halál.

Befészkel szívedbe,

mint gyenge fuvallat.

majd bömbölő orkánként

mindent learat

s pusztítva, rabolva

magadra hagy téged

egykor doromboló,

kedves vendéged.

Ne várj tőle szánalmat

sem pedig hűséget.

Tűzhelyed lángját felkapja

s tövestül kiéget.

Csak Annál gyógyulsz meg,

Aki szívből szeret

és az Élet partján

eresztesz gyökeret.

Lebegés

Alélt táj fölött

merengek csendben.

Hatalmas keselyű

kapott fel engem.

Bronz delemen függök.

Némaságban érek,

mint a fösvény föld gyomrában rejtőző

telérek.

Minden megállt körben.

Lebegésünk titka,

hogy az egész lét

egy levegő-kalitka.

Ismeretlenné váltam.

Elhagytak a jelek.

íztelen nyelvemmel

zsibbadtságot nyelek.

Közönyre ébredő

szellemem lázad.

A hazugság szemével

minden csak látszat.

Hadd keljek életre.

Zúgjanak harangok.

Küldj, Uram, értem

fentről egy galambot.

Tavaszi mondóka

Jég csontja roppan.

Dér könnye koppan.

Izzad a tél

nagy patakokban.

Zöldszínű lándzsák

testét átjárják.

Ráönti a Nap

fényei árját.

Fut a fagy verve.

Rongyai szerte.

Hófoltok között

haldoklik terve.

Várja a szelet.

De jő a kikelet

s mint édeni kertben,

lakozik veled.

Eléd teríti

virágpalástját

és behódolnak

a szívbeli bástyák.

Ujjong a természet.

Szabadul végre.

Millió madárszárny

feszül az égre.

S ezer trillából

összeszőtt ének

zeng dicsőítést

Teremtőjének.

Néha már

Néha már úgy nézem életem,

mint egy levetett álruhát.

Mintha idegen rongya lenne,

melynek csak gondja hárul át.

Olyan elfásulttá tett 

a sok hiábavaló kopogtatás.

Szívem morzéja kőfalról hullt vissza.

Nem hallotta senki más.

Összekulcsolt ujjak csapdája

görcsös ördöglakat.

Egymáshoz rozsdálta az egyhangú idő

a makacs markokat.

A szemek már nem olvassák

a sóvirágok számát,

melyek az elnyűtt zugokban

szúrós szirmukat kitárják.

S ha egyszer-egyszer átcikáz

mögöttük egy kóbor gondolat,

maradandó ráncok vetnek a bőrön

múlandó hullámokat.

Mégis végigsimít néha egy kéz

az örökléten át

s magamba szívhatom

az Isten gyógyító illatát.

 Idő

Lassan csorog az idő

testem belsejében.

A sötétség egyre sűrűbb.

Fekete ében.

Reménytelen egyhangúsággal

zuhannak alá a percek.

Bordáim rácsa mögött

szegény szívem perceg.

Egy srófra alszom el,

álmodok, kelek.

Egymásra tornyozódnak

a szünetjelek.

Zenei sorminták,

ritmusos rengések

sorsom összetartják

és ezért nem késnek.

Mégis titok előttem

elmúlásom napja,

mely e lüktetések láncát

végleg elharapja.

Bár tartóztatna testem tánca,

de minden hiába.

Átsiklom

egy idő nélküli, szent harmóniába.

Hisz a hangok is megmondták

Szörnyű erők vezetnek.

Kézen fog a semmi.

Nem is tudod,

miért kell menni, csak menni.

Hajtasz éjjel-nappal

s nem látod a célt.

Markolod elszántan

a vérrozsdás acélt.

Sejtelmes kényszer hajt.

Nincs saját életed.

Vakon öleled magadhoz

önnön végítéleted.

Barátaid

gyűlölt árnyakká váltak.

Követsz egy víziót,

mint a retardáltak.

Szeretteid eltaposod.

Megtagadod hited.

Görbe tükröd előtt

önmagad szédíted.

Nem manipulálnak téged.

Tied a legtisztább agy.

Hisz a hangok is megmondták neked,

hogy normális vagy.

Üvegszív

Üvegszív a kézben,

könnyű játékszer,

gyöngyöző kacagás,

csodás ékszer,

lélek dísze szép szó,

őszinteség,

hogy felékesítsen,

arra ez elég.

Hiába ad kalózjogot

a törtető világ

az erőszaknak,

mely mindent áthág.

Tárná ki száját,

elnyelné, amit lát,

ám nem érti meg soha

kudarca titkát.

Mocskos mancsát rátenné

a szívemre,

de próbálkozásai

bedőlnek rendre.

Mert mértékletesség,

türelem és szeretet

a pokol számára

elérhetetlenek.

Kőszívű bohóc

Ne hidd, hogy sokáig játszhatsz  a tűzzel

életed korlátolt játszóterén,

hol osztályos részed a szellemi fertő

és a visszás szív becsült erény.

A nagyralátó elbizakodottság

magas lovat ad alád

s a kárörvendés mulat hullásodon,

ha megbosszulja magát.

Megvetés követ majd árnyékként

és elbánik veled.

Megtipor s könnyedén kitépi kezedből

kedvenc játékszered.

Érdekek pályáján eszközzé válsz.

Hánynak-vetnek téged.

S tivornyákon majd

hajadba törölnek kezet a vendégek.

Senkik előtt fogsz hajbókolni,

hogy fillérekért tarthasd kezed.

S ha kifordult szemű hullád kidobják,

átlép az emlékezet.

Kinek kellesz te már most is,

harmadosztályú kóc?

Csak Én várok rád,

de elutasítasz, kőszívű bohóc.

Nem tartozol közéjük

Az értelem kapuja

mikor tárul már rád,

hogy eloszlassa agyadról

a ráülő párát?

Láthatatlan vámpírok

szívják a véred.

Lábon száradsz el

és te mégsem kéred

az Élet kútfejének

tiszta forrásvizét.

Aszalódó testedet

démon epeszti szét.

Súg a füledbe

bűvölő átkokat.

Korpa közé kever

porhoz nőtt kárhozat.

Kurafik, paráznák, latrok

társasága

húz le magával

a rothasztó sárba.

Azt hiszed, becsülnek,

ha mímelsz barátságot?

Hízelkedve

önmagad alatt a fát vágod.

Megunnak és eltaposnak.

Nézz szembe a tényekkel.

Nem tartozol közéjük.

Még időben ébredj fel.

Szívtavasz

Hangod tavaszt zsendít

fagyott szívemen.

Új színeket fest

szivárványívemen.

Lényed játszik húrjain

fénymelódiát.

Köszönti a szellem

az Isten Fiát.

Hódolnak a szavak

és gondolatok.

Örvendező lelkem,

amit adhatok.

A Te drága Neved

egyetlen imám.

A menny balzsamos illatát

permetezi rám.

Felemeli fejem a porból

szavad.

Örök Élet vizének

kútforrása vagy.

Igéd a Szentek Szentjének kapuját

kitárja.

Dicsőség Néked,

hitünk Kősziklája.

Nem mind arany

Tán kétes szerencsében bízol,

mihez vér tapad.

Ne fogadd el a sátán kezét.

Tőle védd magad.

Inkább legyél megvetett koldus

egy egész életen át,

mint hogy kitüntetésként hordjad

szövetsége átkát

végigrévülve napjaid

önkívületben,

gondolván, hogy parázna szerelme

az egyetlen.

Száz hamis csodája

el ne kápráztasson,

mitől szédül a világ,

e romlott szívű asszony.

Mert e délibáb gyönyörnek

kamatos árát elkérik.

Vizsgáld meg az Ige lángján,

mem mind arany, ami fénylik.

Ez nem az a futás

Ez nem az a futás,

mely végén béke vár.

Űzöttségnek hívják

és bére a halál.

Hiábavaló igyekezet,

melynek izzadtsága

rozsdát rügyezik

s vérszagú virága.

Oly utakat keresel,

melyeket úgy loptál

s hamis reményt dédelgetsz.

Azt hiszed adoptál

majd az a föld,

melyen potyázol.

Nem tanulsz sohasem

s pórul jársz százszor.

Sietsz jól helyezkedni.

Behízelegnéd magad.

Hiába a pózolás.

Ócska házfoglaló vagy.

Kitakarja önmagát

minden tetted, szavad.

A mások bőrében

sosem lehetsz szabad.

Ötödik sebem

Hagytad, hogy a kígyó megbűvöljön.

Most üvegcserepeken járok.

Elcsaltak téged sziréndalukkal

mocskos lélekkufárok.

Ezen a tájon emeltek

szeretteidre kezet.

S megállíthatatlanul arat

e gyilkos szerkezet.

Behálózzák agyad

a sötét praktikák.

Csapdáiba terel téged

a parázna világ.

Egymásra tornyozódnak

baljós véletlenek.

A disznók elé szórod

gyöngy életedet.

Adott szavad

árulóddá válik.

Ellened vall esküd

mind egy szálig.

Fájó jelként visellek

megtört szívemen.

Tékozló fiú,

te vagy ötödik sebem.

Dúvad

Az élet nem egy ócska játékszer.

Mikor más mezején aratsz...

Saját hasznodra tetted elégszer.

Hidegen hagyott jajszó s panasz.

Ígértél fűt-fát, kisvirágot,

nektáros, bódító tavaszt.

Jeged mindig a sűrűjébe vágott.

Hadd zörögjön csak a haraszt.

Mit bántad te a hulló zsengét!

S a kíméletlen szavakat

úgy használtad, mint éles pengét

ami után csak tarló maradt.

Könnyedén küldted savas esődet.

Megbüntettél, mert szerettelek.

Alélt földön vadkan szél csörtet.

Fagyos közöny virágzik telet.

Csak te mulass piros vérem tüzénél.

Könnyem legyen a fürdővized.

Talán sötét szíved megbékél,

ha bűneidért egy ártatlan fizet.

Nézzél vissza, te dúvad,

és lásd, hogy a láng átragad

a deres átkodtól haldokló tájra

s nyit néki főnix szárnyakat.

Viszály

Az igazságon

marakszik a világ.

Naponta megöli

az Isten Fiát.

Én sírok,

mint egy elemis diák,

miközben vérben áznak

lángszárnyú Bibliák.

Szív mérge, harag,

titkos métely,

áskálódás,

áspis kétely,

fondorlatos

indulat

feltűreti

az ingujjat.

Óriások feszülnek

dühösen egymásnak

de törpe jellemmel

orvul vermet ásnak.

S csak ámul rajta

az értelem,

hogy a kifogás

mily vértelen

s a szívben

mily kemény kőbálvány a dogma,

a valóság elől

fejét hogy dugja homokba

elvakult korlátoltság

és kicsinyes sértettség.

De én Téged szeretlek, Uram.

A Te Neved dicsértessék!

 Elvesztek mindent

Megyek és lehúz

a sok teher.

Lelkembe vág

a heveder.

Szolgája vagyok

a dolgaimnak.

Húsom

ingatag táncba ringat.

Ragadnak rám

a mocskos órák,

mint

összeizzadt, szűk anorák.

Tövises puszta

ösvénye hív.

Leszakad a múlt

és szabadul a szív.

Elvesztek mindent,

amit lehetséges,

nem marad semmim,

csak az örök Élet.

Pesti Grand Canyon

Szabályos betonsziklák közt

utamat járom.

Lecsorog rám a hideg fény

a felüljárón.

Most kopott rozsdafoltok

a hajdani fűtengerek.

Koszos hóban óriás porcica,

borzas galamb hentereg.

Álmos ritmust kopog a cipőm

a mesterséges láván.

Átölel a pesti Grand Canyon,

e fenséges látvány.

Valószínűtlen ragyogásban

délibábok égnek.

Százezernyi deres ablak

tükröt tart az égnek.

Zúzmarát fújnak lelkemre

bénító fagyok.

Ezen az idegen helyen

átutazó vagyok.

Szívemen üres ringli,

min átsüvít a szél.

Csomózz magadhoz, Uram

és el ne eresszél.

Pünkösdi királyság

Jaj nekem, hogy elszegődtem az éjszakához.

Fehér bárkám eladtam fillérekért.

Minden nappalom szégyene átkoz

s lelkem fekete terhe elér.

Kik torz vigyorral markoltak korsót

pénzemet áldották, ámde én

felőlük elrohadhatnék élve

a pokol mélységes fenekén.

Játékba s táncba könnyen visznek.

Aztán nevetve dobnak el.

Mondják, ugyan, vegyem csak viccnek

s jöjjek ismét, ha bolond kell.

Pünkösdi királykoronám

hervadt kórókoszorú.

Kókadt csörgősipkán kornyad.

Por lepi és mélabú.

Egyszer voltam nem is oly rég

szépreményű és hiú.

Most csak fekszem lenn a koszban

én, a tékozló fiú.

Törött szárnnyal a mocsokban

már csak egy esély maradt,

hogy Uram, szívedre emelj

s rólam lemosd a sarat.

BetűSzám

Látom,

ahogy az ajtót kitárod

s én rohanok

húzva a földön gitárod.

Felnézek rád

csillogó szemekkel.

Iszom a hangod

este és reggel.

Ám, mint

ismerős poháron az idegenszag..

Ijedten pásztázom

vonásaidat.

Filmszakadást hoz

a vekker világa.

Felébredek

a felnőtt józanságra.

Megcefrésedik

a gyermeki románc.

Éjjelibe lóg a kéz.

Pattog a zománc.

Árulásod

vad sikoly visszhangja szívemben,

mert hazudsz

s az univerzum dől össze bennem. 

 Kivándorló

Elvesztettem az iránytűmet

ezen az ismeretlen tájon.

A napóráról leesett az árnyék.

Az időt sem találom.

Elhagytak az illatok is.

Határok nélküli fogság...

Szívemre vastag kéreg hűlt.

Elhalt a boldogság.

Látásom megcsal engem.

A színek elpárologtak.

Levegőben lógnak a percek.

Értelmét vesztette a holnap.

Tollamra támaszkodom

a sorok között botorkálva.

Keresem a nagy műben helyem,

én, apátlan árva.

Szülőhazám amnéziás lett.

Egy idegen nevet kapott.

S azért van mindig éjszaka,

mert lopják a napot.

A harcos békedala

Annyi harcot

vívtam végig

és

viharvert szívem vérzik.

Hadd ne kelljen

lőni folyton

védekezve

minden fronton

és ne kényszerítene

semmi

árnyak miatt

ölre menni.

Inkább ne adjanak

értelmet

az életnek

kicsinyes sérelmek

s ha szóra is

nyitom számat,

az ne legyen

bosszúhadjárat.

Reményem,

hogy végre látom

rám táruló

szabadságom.

Adj, Uram, nekem

igaz békességet,

hogy szeretetben

megélhesselek Téged.

 Fantasy

(Krisztus a márkihoz)

Hedonizmus, mázas kripta…

Álcád mögött dohos titkok.

Pengess végre őszinte húrt.

Lássuk csak, hogy a gép mit dob.

Játszadozhatsz tündérekkel,

hogyha éjszaka

koponyákra szórsz sárgarózsát

s vonz a vér szaga.

Gyönyörködhetsz cikázó fecskékben

míg ítélkezel.

Guillotine mellől a papolásod

nem jut a szívhez el.

Hiába viszket mihaszna pennád.

Virtuóz semmittevés...

Meg kell halni és feltámadni.

Az ihlet ehhez kevés.

A múzsa csókja félbehagy téged

s csak a hátad tollas.

De a másé is lúdbőrös lesz,

hogyha téged olvas.

Megdöbbentő,

ám ez az igazság s nem magánvélemény,

a jó ízlésbe versz  szegeket,

nemcsak Énbelém.

Agymosás a máglyán

Láthatatlan húrokat penget

a csalfa képzelet.

Könnyed befelé mar utat.

Összekulcsolod két kezed.

Árnyak lopóznak tudatod alá

élősdi petéket rakva.

Elfajzott lámpás lidércfényénél kel ki

a félelem magja.

Valami körbejár termeidben

mindent máglyára hordva,

amiben akár csak fel is sejlik

az igazság akkordja.

Szürkévé mosná össze a szenny,

mit fehérre feketén írt

az a drága teremtő Kéz,

Kinek az Élet ad papírt.

De önnön mocska söpri el

az elvetélt terveket,

mert agyat mosni és máglyát gyújtani

egyszerre nem lehet.

Legyőzhetetlen

Rozoga bárka a lét.

de én kapaszkodom Beléd.

Mikor már cserben hagy

a számítóan hideg agy

s a nyár már nem él

a szív még remél

magában rejtve

az örök tavasz magját,

várva,

hogy kezeid róla lefaragják

azt a sok rozsdás órát,

melyet ráizzadt

a hiábavalóság.

Mikor friss szellő feszül

a szabad égre

hadd mondhassam a világnak

végre:

ez az a hajó,

melyen megtörik a sziklák fogsora

s melyet a sziréndal

nem csalhat el soha,

mert

legyőzhetetlen Nevet kapott,

rajta ragyog e pár szó,

hogy: Én Vagyok.

 Nekem a világ

Nekem

a világ jósága kevés,

átlátszó dolog,

álszenteskedés,

illanó káprázat,

porló mandala,

csalfa délibáb

csúf sziréndala.

Mert lepergeti

az idő ujja,

 a forgandó szél

gyorsan lefújja

sorsomról jelét

s az emlékezet

azt hazudja majd,

hogy nem létezett.

Nekem

az élő, szent Kőszikla kell,

Mely e süket nép közt

szívemnek felel.

Hadd visszhangozzam

mindegyik szavát

buzgó echóként

egy örökléten át.

 Időgyilkos

Lélegeznek a falak.

Szeme van mindennek.

Ketyeg a sarokban

a pulzáló internet.

Fülelnek odaátról

a tapétába simult fejek.

Befalazott szavak lelke borzong

a kihűlő lapok felett.

Bekapcsol az üzenetrögzítő.

Megmondja neked, ki vagy.

Agyad barázdáin ugrik a tű.

Egész sorokat kihagy.

Érted nyúl a fehér zaj

és beszippantana

a semmivel együtt rezgés

kozmikus tana.

De megtorpan az elmúlás,

e lüktető orkán,

mert valami testidegen

megfeszül a torkán.

Megtörik az idő,

e rozsdás szerkezet,

mert szűrőjén fennakad

az örök szeretet.

Világfi

Ringtam távoli tengerek habjain.

Hívtak szirénhangok.

De fájó szívemben üresség kongott,

mint régi nagy harangok.

Lángolt a lelkem emelkedetten

nagyívű elvekért

s lezüllöttem ócska lebujokban,

mert sorsom elvetélt.

Irigyeltek engem a bölcsek

a mélység titkaiért.

Hódoltak nékem ragyogó szépségek.

A végzet mégis elért.

Bejártam én az egész világot,

ám porhoz láncolt bilincsem.

Széjjelszórtam drága perceim.

Eltékozoltam kincsem.

Menekültem magas meredélyekre.

Sasként szálltam a kéklő égben.

Végül nem maradt belőlem semmi sem.

Feloldódtam a messzeségben.

Cerkavers

(Pató Pál úr songja)

Mikor a rozsda

ellepi a szájad,

a szú eszi meg

ceruzádat

és az áporodottságtól

bágyad

a lőrédtől lankadtan

kóválygó moly,

mikor már

az ágy széle éget

s az iszapfürdő sem

fogad be téged,

mikor a penész s tetű

hálóvendéged

tündérekről Nekem

ne papolj!

Poros művirág,

pókhálós elme,

józan ész szégyene,

ép ízlés gyötrelme,

halld e tespedtségben

egy halk hang hozzád szól:

ébredj végre fel

másnaposságodból!

Senki sem szent…

Fordul a szél,

fordulj Te is vele.

Nem érhet el

a hitetlenség tele.

Nincs itt egy fűszál,

mi Neked teremne.

Víz nélküli helyeken

bolyong az elme.

Szédült perspektívák,

fordított képek

torz tükrei visszhangozzák

a tehetetlenséget.

Szíved mázsás terhe

megfeszít Téged

és minden egyes visszahullt szó

pokolként éget.

Ó, bárcsak ne forognának

úgy a csillagok

s mondhatnád végre:

bennetek virradok.

De csak haldoklik a lélek

a cserepes földön

s nem fogan szentséget

e terméketlen börtön.

Inkább hallgatnék

Sokszor az a legjobb,

ha elhallgatunk,

mert félő,

hogy a föld megnyílik alattunk.

Az ember egója

súlyos titkok tárháza,

mely elhordozhatatlan terhekkel

málházza.

Élünk nagy szájjal

bele a világba,

hol papol a méltóságról

a pokol királya.

Pálcát törünk

mások sorsa felett.

Elmondjuk

a betanult álszent szöveget.

A képmutatás,

melynek a kegyes halál felebaráti szeretet

könnyezve ölel keblére

egy kóbor ebet

s a magzat

csupán egy élősdi féreg,

belső nyúlványa

porhüvelyének.

Uram, mikor e ferde faj

rám bélyeget éget,

adj fáradó gerincemnek

egyenességet.

Csendes lázadás

Olyan csend van,

hogy harapni lehet.

Fáradt szívem mélyén

táncoló hópelyhek.

Parányi pihék,

miket zimankók darálnak,

elbűvölő kísérői

a halálnak.

Elkékül a lelkem

majd elfehéredik.

A körbelengő mínuszok

zsoldjuk beszedik.

S rátapos

a tél ormótlan lába

az élettelenül elfekvő

boldogságra.

De az alvadt könny tetején

megindul a szél.

Üvegparkett pantomimja

új regét mesél,

hogy fagyos ölén

az elmúlás mélyének

éber Magot dédelget

az élő ígéret. 

Jaj annak

Jaj annak,

ki őszintén kitárja kebelét.

Védtelen lesz, mint apró virág

s a világ patája rálép.

Halódnak tiszta színei

a barátságnak,

melyekre

e vaspatkók otrombán ráhágnak.

Szépség, hit, harmónia

szilánkokká törik

s gyűlölet hideg szele söpri

a sírgödörig.

Bizalom, szeretet

szemétté válik

s a megvetés árnyékként követ

mindhalálig.

Adj, Uram, Lámpásoddal

világosságot, szív-meleget,

amelynek lángjánál

e metsző, hideg tél felenged.

Ragyogó porszem

Nem közelít az idő.

Elúszik előlem.

Megreped, megnyílik,

Rezeg a velőben.

Elbújik sejtek közt.

Meglapul vér alatt.

Megcsal lidércálmokkal

és csak a tér marad.

Semmi sem biztos.

Minden oly ingatag.

Kősziklába kapaszkodik

mustármagnyi hit adag.

Öröklétbe markolnak

lázadó gyökerek,

melyeket nem mos el

szeszélyes percförgeteg.

Ki egyszer elhulltam,

erőddel felkelek

ragyogó porszemként

magasan a sár felett.

Szívlanton szóló

 

Szívlanton szóló

lánghúrú ének,

mennyei illata

földre szállt Igének,

hadd legyen ajkam

elbocsátó fészked,

szivárvány ívén

felemelt dicséret.

Légy hát hírnöke

az én Kedvesemnek.

Szabad szél szárnyán

utadra engedlek.

Vidd el örömhírét

a sóvár világnak,

hol a lelki sötétségben

szeretetre vágynak,

hogy a hosszú jegyességnek

nemsokára vége

s eljön a Menyasszonyért

győztes Vőlegénye.

Múló harag

Dühöngő szél kering a pusztán,

Nem lanyha zefír.

Nem méla versikét firkál.

Lángoló jeleket ír.

A földig hajolnak előtte

az évszázados fák

s porba égnek a rőt avaron

villámmal rótt strófák.

Nyomában a megszeppent ég

elvetélt zsengét sirat.

Hamuval kevert könnytől ázik

a tűzzel jegyzett irat.

Angyalok korbácsát nyögi a parlag.

Nem menekülhet most sem.

Riadtan tapad a lét sarához

a gyarló emberi porszem.

De nyílik a múló harag kapuja.

Szívnyi résen a fény

gyengéd hangján lélekbe száll

a legszebb költemény. 

Az igazgyöngy

Szemhalak úsznak könnyóceánban.

Pilla úszójuk rebben.

Zúgva árad a bíbor folyó

a kékülő erekben.

Csontsziklákhoz szövetszivacs tapad.

Izomtömlő medúzák

álmukban szabadon lebegnek.

A lelket átússzák.

Mészrácsos tömlöc mélyén

pulzáló Sámson kerget

megvakult vágtájával

egy időkereket.

S az élet,

e viharos rövidzárlat

feszesen tartja felette

a vitorlavásznat.

Miközben

egy óvatlan domború kagylóban

mennyei porszemtől

igazgyöngy fogan.

 Én vagyok

Büszkeséged

egy lárva-tok.

Görcsbe rántják

zárlatok,

miket

egy sötét erő okoz

melytől becsukódsz,

mint egy doboz

Rám csapódva úgy,

hogy fájjon

a legérzékenyebb

lélektájon.

Igen, mindennek

Én vagyok az oka,

hogy agymosóid

nem tehettek áruvá soha.

Erőlködtél, hogy bemocskolj,

de minden hiába

s most hull a könnyed

egy úti Bibliába.

Vándor

Forró homokon járok immár.

Rég nem érdekelnek a hegek,

melyeket belém varrt a vad nyár

és én mégsem bicegek.

Fogalmam  sincs meddig élek.

Igazából nem is foglalkoztat.

Múltam felhőnyája szétszéledt

s az új szelek aszályt hoztak.

Már nem bosszantanak az ebek.