Címkék: novella irodalom amatőr szeretet ember abszurd Brondel Cermidoff
Isten firkásza
Felkapja fejét
a gyengéd hangra.
Megszólal válaszul
szíve nagyharangja.
Úgy lelkesedik,
lángra kap e gyermek,
ragyog buzgó lelkén
a szellemi fegyverzet.
Imára nyíló ajkai
drága gyöngyöt szólnak.
Minden egyes leírt szava
gyönyöre a tollnak.
Kezei kulcsolódnak
s meghajlik a lába,
így hajtja magát
az áldott igába.
Leteszi oltárodra
egész életét
s odaszánja
élő felajánlásként.
Szemeidben könnyek,
mikor rátekintesz.
Firkászodra
balzsamos, hűs kenetet hintesz.
Mit vársz
Mit vársz a félhomálytól,
melyet magukra zártak hideg falak,
hol örökre fához szögeznél,
mint csenevész madarat?
Csak bámulsz e mázolt kriptára,
hol elmúlt idők szelleme borong.
Ide álmodsz meleg otthont,
melynek lámpása a napkorong?
A rozettán megtörő fény elterül
- halotti lepel a ravatalon…
Kísérteni jár ide sok holt lélek,
két lábon járó imamalom.
Meredt szemekkel néznek rád
a dohos kőhulla-bálványok.
Megcsaltál ezekkel mind
s betakart egy szemfedél-hályog.
Börtönrácsokká vált betűk
rabságukban tartanak.
Koporsóba zárnál engem is
s elítélnéd önmagad.
Engedj hát mozdulni engem.
Húzd ki kezemből a szeget,
hogy a valódi szabadságra
nyithassak ajtót neked.
Tenger
Ez nem az a tenger,
amely befogad.
Nem horgol bokád köré
lanyha fodrokat.
Nem találod benne
sellők dús honát.
Cápák hada kísérget
éjszakákon át.
Ez nem az a tenger,
mi szerelembe ringat
s kagylóhéjként rejti
sziget-titkainkat.
Folyékony sós sivatag.
Míg a szem ellát
zavaros tajték lepi
bűnök zátonyát.
Ez nem az a tenger,
mely felüdít téged.
a kín kicserzi lelked
s hólyagosra éget.
Reménytelen létbe
kapaszkodik tested.
Milliónyi dögevő
várja elested.
De feldereng az éjben
ezer árnyalat
s láthatatlan kapu nyílik
szivárvány alatt.
Galamb hoz a csőrében
zsenge olajágat.
Bárkád a Kősziklán
oltalmat találhat.
Óda
(széljegyzet az Énekek Énekéhez)
Minden szépség
Rólad énekel.
A szó, a dallam, a ritmus
táncra kel.
Szívemben
hála rak immár fészket.
Örömmel hódol Néked
a művészet.
Verssorok végén
rímek ölelkeznek.
Koronává válik
a betűn az ékezet.
A toll
a papírt csókolja lázasan.
Örvend minden angyal
mennyei házadban.
A szem nyitott ablakán
beragyog e pompa
s visszhangzik a számon át
Érted rajongva.
Felemelik a hangokat
fürge szellőszárnyak
földöntúli ragyogást adva
minden tárgynak.
A teremtés húrjain
Hozzád szól az ének,
szeretet forrásából
buzgó örök Élet.
Kerültelek
Kerültelek,
mint kutya az ostort,
mint ledér lélek
a szűzi kolostort.
Taszított érveid
szabályossága,
mely tiszta szigorod
zárta magába.
S mint napfényben
rezzenetlen lovag páncélja,
ragyogott fel logikádban
az élet célja.
A sorok mögé bújtam.
Ám kilógtak a hibák.
Csámpás verslábaimon
röhögött a világ.
Teljes erődből
fellökted a csendet,
ami addig
egómnak rejteket jelentett.
Elváltam a portól
elejtve a múltat
s Te rohantál elém,
hogy a karodba hulljak.
Függőben
Most ködbe burkolóztál
és bennem áll a csend.
A hír nélküli veszteglés
fülel odabent.
Semmit kérődzik
a bambán vegetáló agy.
Lebeg
és egy köztes állapotban hagy.
Még a lélegzetnek sincs
szaga se szele.
Fennakadt
s a pillanat is a rostán vele.
Rezzenetlen légben
átlátszó fonálon
átlóg a múltból
egy hibernált álom.
Majd ha lesüllyed egyszer
a halálig,
láthatatlan érintéstől
reménységgé válik.
Felemelsz Magadhoz
a szivárvány íven.
Mennyei lámpássá teszed
a szívem.
Potyautas
Markolom a papír szélét
és pislogás nélkül
rezzenetlen pillantásom
levegőbe révül.
Viselőssé vált
balga szívem megakad.
E szűk kis helyre
hogy rejtetted be magad?
Lélegzetem is
lábujjhegyen surran.
Hallgat a hang
a láthatatlan húrban.
Figyel a gondolat.
Ámul az elme.
Ráfeszül a csend,
e ránctalan kelme.
Megszelídül
a vér muzsikája.
Halkan dorombol
a hazai pálya.
És lelkem,
amely idáig pangott,
befogad most
egy mennyei hangot.
Krézi
Dühöngő szívemre lóg
az eső lába.
Fortyog belsejében
eleven vér-láva.
Villámok cikáznak
fenn az agyvelőben.
Zuhog a rőt húsra a hormon,
de bőven.
Megfeszül az egó
s gyürkőzik vitézül.
Isten Szellemével
nagy csatára készül.
Ijedten morzéznak
a sejtek szerteszét:
alá kell dúcolni
a harcos-szent eszét!
Mert ha sürgősen
nem lel támaszra,
e jákobi harc
bizony kifárasztja.
És ha feladja
e konok szerkezet,
ki ír majd helyette
vasbeton verseket?
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Tükör
Lángol a fényes máz
s én feldúltan nézem,
hogy bámul rám
a legjobb színészem.
Mutat egy arcot,
mi sohasem létezett.
Mint vetített betűn
a képzelt ékezet…
Egyszer
öntelt, hamis nyugalmat ad,
másszor borzong felém
ködös sugalmakat.
Bolondít engem,
ha úgy tartja kénye
s visszanéz rám
a mások véleménye.
Sziporkázik
s robban, mint az atom.
Játszadozik velem
saját hangulatom.
Mindig felmagasztal
és ha felfűt a láz,
jeges pillantással
ím a porig aláz.
Csalóka árnyjáték
briliáns darabja,
melyért hőn rajong
e délibáb sok rabja.
Ám nem leszek majma
egy hazug tükörnek.
Hamis varázslat,
hitemmel megtörlek.
Lúzerdal
(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)
Próbáltam
jó gyerek lenni.
Izzadtságos álmaimból
nem jött be semmi.
Hiába éltem
nappali életet én,
mindig felriadtam
az éjszaka közepén.
Oly nagyon akartam
pénzt keresni.
De az nem talált rám
és kezdtem szétesni.
Megint csak
ott voltam az utcán.
Osztoztam az undorral
az űzöttség cuccán.
Az ingyenélés
rozsdáló megszokása
a visszatérés tervét
örökre elásta.
És ismét jövök,
miután magam összeraktam.
Ez javíthatatlan!
- röhögnek rajtam.
Délibábos vágyak
kísértenek még,
sok mérgezett mézes madzag,
halálos emlék.
S majd síromon
a varjú ismerős nótát károg:
leszek én még valaki ismét,
meglátjátok!
Józan ének
Szelídül az éjszaka.
Szavaim alá
hajtva fejét
válik hajnallá.
Szemedbe nézve
mondok Én neked
szeretettel zengő
józan éneket.
Bárcsak savanyú lenne
a szőlő.
De látom benned
a hiába vesződő,
önmagába kapaszkodó,
meddő akaratot,
mely izzadtságot vetett
s görcsöt aratott.
Mert nem érted,
hogy e csalóka remény
megfogan
képzeleted délibáb egén.
Mész utána,
mert másnak is szabad
s aztán légvárad
lelkedre szakad.
Mikor e fájdalmakat
konokul keresed,
könnyek közt leszek
tanítómestered.
Rémálomutazás
Egy fémkaszniban
döcögök
a és b pont
között.
Az átható bűz
agyamig árad.
Fásultan nézem
a robogó tájat.
Küszködöm
a rosszulléttel
s a foghíjas szájakból fröcsögő
étel
keveredik
a trágár beszéddel.
Befelé is szúr
a soknapos borosta
és a visszaútig várhat
a borocska.
Mert nincs nekem semmim,
csak mit a kosz megesz.
És megint a díler bukszája
lesz degesz.
Tudom,
hogy nem nyüglődik velem hosszan.
Egyszer megun
s ott végzem egy hűtődobozban.
Egy reményem maradt csak énnekem,
az Isten,
hogy e földi pokolból
kimenekítsen.
Akarsz-e
Akarsz-e igazán ismerni,
hogy megmenthesselek
s a szeretet lángja ragyogja be
üres szívedet?
Akarod-e eldobni béklyód,
ami a föld porához köt
s a széllel szállva megtagadni
a meddő, holt rögöt?
Akarod-e kirabolni a sátánt
s szemébe nevetni, hogyha jön
bömbölve, mint dühös hímoroszlán,
akit követ a vérözön?
Akarsz-e osztozni áldozatomban,
hogy a halálon túl
lásd, a pokol megszégyenül
és lelked megtisztul?
Akarod-e a kezem megfogni,
mely világot formált,
hogy Velem ülhess a trónomon
egy örökléten át?
Csalfa, szép vitorlás
Hiába ígérte meg neked
a messzeséget,
csalfa, szép vitorlásod
még sem várt meg téged.
Hasztalan kerested
vágyaid öblében.
Elnyelte a cinkos éj,
mely sötét, mint az ében.
Elszakadt a kötél
s ő azonnal otthagyott.
Fájón vágyod
a sós párát s a fedélzetillatot.
Nem sokáig bírod már
ezt a kínos szerepet.
Álmaidban öleled
kedves kormánykereked.
E belső viharban
lelkedet őrlöd
s a díszletek mögött
nevet az ördög.
De imám végigsimít
s a nyugalom tája
igaz reménységével
szívedet várja.
Holt költők
Te csak szenvedjél, bohóc.
Arcod mázas kripta.
Életerőd elapadt.
A papír felitta.
Ripacskodj a balekoknak.
Bolondítsad őket.
Tódítsd nekik
a meg sem élt régi szép időket.
Lelked katakombájában egód,
e kísértet
várja, hogy a hűlt betű
majd lángra lobban érted.
Vágyad rajongott múzsái
rég elporladt holtak.
Nekik adtad ifjú élted.
Aztán kiraboltak.
Mind megcsaltak
s büszke szíved maró könnyed issza.
Elmúlt korok poétái
sosem térnek vissza.
Hályog
A világ lábánál hasaltál
és nyelted a port,
mit a bolond szél
a szemedbe szórt.
Tűrted, hogy Rám olvasson
minden hazug vádat,
csak hogy fémmel, papírral
megtömhesd a szádat
s a mammon szelleme
vakargasson téged,
számok halmazáról
szólhasson az ének.
Egyetlen emésztéssé
sűrűsödött élted.
Eldobtad Nevem
s egy gyomorra cserélted.
Hiába kínáltam
Magam mellett helyet.
Keresztül néz Rajtam
üres tekinteted.
Vakká nyomorított
a lelki hályogod.
Közénk ült a pénz
s annak kezét fogod.
Jómadár
Egyik fészekből
másikba száll
a tébolyult potyázó
kakukkmadár.
Épp megmelegszik
fenéktájon
s máris viszket,
hogy továbbálljon.
Ártatlan külseje
betolja rendre
mindenhova
s nincs gondja trendre.
Etetik-itatják
ingyen, bérmentve.
A mások hülyesége
kedvenc étrendje.
S ha már részükké vált
mélyen szívtájon,
úgy tépi ki magát,
hogy vérezzen s fájjon.
Jómadár! Ezúttal téged csal meg
a látszat,
Nem hazudhatod kalickává
e házat.
Barátom,
végre te is tanultá’
Az örökkévalóságot
nem teheted múlttá.
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Bevártam
Könnyek közt fekszem Előtted.
Túléltem a fagyot.
Átlépett engem a tél némán
és még mindig itt vagyok.
Nyirkos gerjedés közepén
a múltból egy kis darab,
mint sivatagi szikla, száraz és kemény,
a jövő közepén marad.
Tehetetlenül vajúdik lelkem
s érzem azt a görcsöt,
mellyel megteremte a holt fa
azt a bizonyos gyümölcsöt.
Meg kellett volna halnom,
mert az sokkal könnyebb.
Élőként fekszem egy üres hanton,
mely súlyom alatt görnyed.
Hagyom, hogy megbocsájtsd bűnömet,
amiért nem múltam el.
Inkább bevártam a kezet,
mely a sárból felemel.
Szélmalomharc
Ez szélmalomharc.
Farkába harap a kígyó.
Áldozat maradsz.
Elhiszed magadnak, így jó.
Csak szemlélő vagy
s fejed felett
összecsapnak
idegen istenek.
Hányják-vetik lelked
mindenféle szelek,
mint
tehetetlen, száraz falevelet.
Szolgája leszel annak,
amit súgnak neked.
Elméd
hazug csapdák útvesztőjében reked.
Mikor már nyugodnál végre
a szélcsendben,
megmordul a távoli táj
ahogy a csont reccsen.
És te ima nélküli,
védtelen remete,
ki boszorkányseprűknek
voltál a szemete,
most lágy eső üdít
s végre tisztán látod
a puszta lét fölötti
csodás valóságot.
Kinyílik az ördögi kör.
Meghasad az éj leple,
mert kilépsz mögüle
magába az Életbe.
Téged
Mindent benő
a burjánzó lét.
Elfoglalja
az Élet helyét.
Lelkem ablaka
a ragyogó Nap volt.
Függönyt vont rá
egy átkozott vakfolt.
Kérdéseim
a földre hulltak.
Maró, sós könnyek
idézték a múltat.
S az ima nélküli
válaszok
átkozott gyümölcse
rám aszott.
Cefréje
szívemig égetett sebet.
Ijedt izomcsomó
legyet hesseget.
Pengeélen járom
magányos utamat.
Botladozva vágom a fát
magam alatt.
S habár csak
a varjak kárognak utánam,
makacsul feléled
Hozzád húzó vágyam.
Hadd legyen,
ha mégis tükörbe nézek,
ne a bűnt lássam benne,
hanem, Uram, Téged.
Takarj be
Bárcsak belepne engem
a feledés avarja,
de a harag viharja
újra felkavarja.
Bárcsak áttetsző lennék,
mint a lég
s mint röpke buborék,
elrepülnék.
Bárcsak tudnám,
mi ez az átkozott varázslat,
mely mindig olajat ad
e kínzó parázsnak.
Múlt jár a nyakamra.
Fülembe sutyorog.
Kavarognak fejemben
vérlázító sorok.
Szívemen lebzsel
e zombisereg,
dohszagú, nyirkos
kísértetek.
Ó, csak ez a rémálom
megszűnne végleg
s lakója lennék
egy biztos menedéknek.
Nincs hova rejteni
meztelen lelkem.
Sokszínű Kegyelem,
takarj be engem.
Jöjj, eső
Jöjj, eső, mosd el
sivatag lelkem.
Lágy érintésedben
enyhülést nyertem.
Fájón szikes világom
repedezett seb.
Alattad, áldott felleg,
békét keresek.
Rám fagyott a mosoly
a közöny telén.
A könny sóvirága vert gyökeret
belém.
S most, hogy sziluettem
nyár hevétől ég fel,
sajgó lankáimat
dajkáld szelídséggel.
Csitítsad el
a sűrű sóhajok szelét.
Mennyei áldás,
hadd simuljak Beléd.
Kitárom szárnyam
A varjú károg,
azt hiszi rólam,
elástam magam
az érzelmi hóban,
hogy a lelkemet
őrlő gyilkos hideget
nem bírták már
a málló idegek.
Hiába várja,
hogy zsákmányát megkapja.
Lehúzza kolonca,
kísértő tegnapja.
Szeretne rajtam
győztesen nevetni.
Erőlködése
oly emberfeletti,
hogy lassacskán
legyőz minden vágyat
s mellette még
az életösztön is elbágyad.
A felszínes lét szélén
ül hanyag daccal,
kit birtoklási vágy
hatalma marasztal.
De kitárom szárnyam.
Most végleg döntöttem.
Nem hagyom szívem
e jeges börtönben.
Amerre járok
Csak robbanjak ki
e négy fal közül.
A Szó, amit itt hagytam
néma eszközül,
Nélkülem is
majd az útját járja.
Fekete az éj,
mint a bíró talárja.
Elboldogul hát
a korhadt fakereszt.
Rozsdás három szege
mégis csak ereszt.
Nem fognak meg
súlyos kárpitok
s a messze derengő
régi száz titok.
Nem bánom én,
mit hagyok magam mögött.
Nem siratom
az átkozott rögöt.
Ámulnak csodámon
a lélekbúvárok.
Szívem gyöngye pereg,
amerre járok.
Elviszem
Csak álltam ott szomorúan
és minden szavad égetett.
Két ujjal fogta undorom
a bocsánatkérésedet.
Ellenáll a színjátéknak
szívem, e szeplőtlen, konok.
Csak annyira valódi megtörtséged,
mint szilícium közt a szilikonok.
Eléd hoztam mindent,
mi bensőm földjén nőtt
s most bámulok néma döbbenettel,
mint kutya a rossz gazda előtt.
Zavartan potyogtatod szét
a nagyképű szavakat.
Könnyeim s vérem gyöngyén taposol,
miközben elvicceled magad.
Hálálkodsz alázat nélkül
s kezed tördeled.
De hiába színlelsz megtörtséget.
Neked mindig csak ács leszek.
Elmegyek hát e meddő tájról,
mely téged élve eltemet.
Elviszem innen győzelmemet
s fájó Lelkemet.
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Összeesküvés
Hamar megszokássá vált már
a fémes érzés a bőr alatt.
Egy húzás csak a leolvasón,
amin a test áthaladt.
Csupán közeg vagyok már
az áthaladó jeleknek,
miket szilícium gerjeszt
és bensőmben remegnek.
Elkábított
s fertőző petéket rakott belém
egy alattomos óriáspók.
Körbefont a rusnya rém.
Szabadulnék folyton tőle,
de bűvkörébe ragad
az ördögi méregtől
megtévesztett akarat.
Időzített bombákat ölel
a parázna hús.
Csak lassan ébred a szellem,
e szunnyadó kolosszus,
hogy egy titkos érintéstől
fellázadjon végre
s kivesse az élősdiket
a külső sötétségre.
Abszolút
Nem foghat meg
az idő.
A romon
az új fű kinő,
azért,
hogy az agyunkba vésse
a homokszemek
konok pergése,
hogy semmi sem örök,
de nincs új a nap alatt.
Mi késztet,
hogy a mának éljek,
ha aggódó szívem
a jövőbe réved?
S ha nem léphetek kétszer
ugyanabba a folyóba,
önmagam megismerése
hiábavaló próba.
Az univerzum
egy önmagát toldozó hiba.
Ez a létező világok
leges legjobbika.
S ez ingatag rendszer
kínzó vágya
a remélt dolgok
bizonyossága.
Útkereső
Kétség marja szívem,
mint savas eső.
Bolyong a pusztában
az útkereső.
Szavaim szétszóródnak
a forró homokon.
Minden ördögszekér
lelki rokonom.
Kérdéseim mellett
elszáll a bolond szél.
Révülve kóvályog.
magában beszél.
Délibábok közt
hányódok-vetődök.
Feszüljön a szivárvány.
Mennyei szemöldök
felhők könnyfolyama felett
remény hídja legyen.
S törjön meg az átok
odafenn a hegyen.
A sötétség kárpitja
hogyha megreped,
feltámadó győztes Fény,
áldom szent Neved.
Ki fog majd szeretni?
Eltorzult a világ.
Váladéktól részeg.
Egybegerjedő hús
lepi az egészet.
Kirakják a porondra
a nászi ágyat.
Korbáccsal hajtanak
az elferdült vágyak.
Zászlójukká teszik
mocskos lepedődet
a majmok rokonai,
kik uralják a földet.
Görbe tükröt tart
sok gondolkodó állat
lélek nélküli teste
az Isten képmásának.
Aktív szenny hálózza be
a mosott agyakat.
Érzékiség börtönében
szenved az akarat.
Hormonok hullámzása
oszt neked igazságot.
Atomok múló játéka
önazonosságod.
Ordító magányod
természetfeletti.
Ha elvirágoztál,
ki fog majd szeretni?
Falak
Rossz keménység az,
ami eltakar,
mint a telet hívó
sárga holt avar.
Mikor már az élet
betokozódik,
Nem jut el a friss szellő
a sűrű bozótig.
Mert a szabadságnak
mindig útját állja
sötét töviserdő
tömör tankcsapdája.
Lidércfény ül
e belső, zordon betűkre.
Sós gyöngyöket harmatoz
a lélek tükre.
Maró párája felszáll
az égre.
Fellázad a Favágó
s fejszét fog végre.
Hull a pudvás forgács
és leomlanak
az ember-gondolta
vastag falak.
Önelemzés
(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)
Felszáll a pára
s nincs alatta semmi.
Olyan,
mint egy délibáb árnyát keresni.
Mint
egy önmagának feszülő óra,
melyben mágnest raktak
minden mutatóra…
Babrálok az egómmal
zavarodottan.
Nem tudok szabadulni,
mert rácsavarodtam.
Fejtegetem magamat
s hatalmasat nézek,
mert a végén
egy nagy nulla jön ki eredménynek.
Átlényegült a személyem
és lila köddé lettem.
Ki tudja,
hogy leszek-e még valaki az életben.
Múltidézés
Kitömött bagoly
a koponya fölött…
Denevérszárnyak közt
a tanár füstölög.
E sekélyes elmének
az a legszebb öröm,
ha összeköt öt pontot
egy szabályos körön.
Röhög, vakaródzik
a lusta diákság
s az előadáson
a múltat kiássák.
Szekrénybe akasztva
lógnak a csontvázak.
Baloldalt felirat:
a múmia támad!
Serény az öreg prof.
Emlékek közt matat.
Vitriolos üvegbe
mártogat szavakat.
Görbe tükör előtt pózol
és csak ekkor látja,
lángra kapott
egója rozoga korlátja.
Vigyázzon, ki tűzzel játszik.
Eléri a végzet,
mert saját maga alatt
gyújtja fel a széket.
Tudod
Tudod, Én megvenném azt a hajót,
ha értelme volna…
Dolgoznék érte éjt nappallá téve
a lap fölé hajolva
vagy fényesre súrolnám a homályos tejúton
a csillagokat.
Ha nem, hát varrótűm lenne égi kelmén
ragyogó rímfogat.
Csak ne fognád e bűnös város kezét
imádattal,
hol sötét szövetség csalétkét kínálja
zsivány asztal.
Mérgezett csontokra cseréled
szent morzsáid
s a mézes madzag hirtelen
rabláncoddá válik.
A csapda rád zárul.
Nem tehetek mást,
mint hogy megmutatom
a legtisztább forrást
s rábocsátom
e drága, kis papírhajókat,
melyekre véremmel írtam neked
szerelmes szókat.
Nézed némán
Nézed némán,
ahogy a szél forog.
A sívó homokot
megkötni nem fogod.
Csak állsz tehetetlenül
s a légbe markol kezed.
Kiperegnek ujjaid közül
a homokszemek.
Hiába várod,
hogy neked megáll
a sivatagi vihar,
a forró halál.
Befészkel szívedbe,
mint gyenge fuvallat.
majd bömbölő orkánként
mindent learat
s pusztítva, rabolva
magadra hagy téged
egykor doromboló,
kedves vendéged.
Ne várj tőle szánalmat
sem pedig hűséget.
Tűzhelyed lángját felkapja
s tövestül kiéget.
Csak Annál gyógyulsz meg,
Aki szívből szeret
és az Élet partján
eresztesz gyökeret.
Lebegés
Alélt táj fölött
merengek csendben.
Hatalmas keselyű
kapott fel engem.
Bronz delemen függök.
Némaságban érek,
mint a fösvény föld gyomrában rejtőző
telérek.
Minden megállt körben.
Lebegésünk titka,
hogy az egész lét
egy levegő-kalitka.
Ismeretlenné váltam.
Elhagytak a jelek.
íztelen nyelvemmel
zsibbadtságot nyelek.
Közönyre ébredő
szellemem lázad.
A hazugság szemével
minden csak látszat.
Hadd keljek életre.
Zúgjanak harangok.
Küldj, Uram, értem
fentről egy galambot.
Tavaszi mondóka
Jég csontja roppan.
Dér könnye koppan.
Izzad a tél
nagy patakokban.
Zöldszínű lándzsák
testét átjárják.
Ráönti a Nap
fényei árját.
Fut a fagy verve.
Rongyai szerte.
Hófoltok között
haldoklik terve.
Várja a szelet.
De jő a kikelet
s mint édeni kertben,
lakozik veled.
Eléd teríti
virágpalástját
és behódolnak
a szívbeli bástyák.
Ujjong a természet.
Szabadul végre.
Millió madárszárny
feszül az égre.
S ezer trillából
összeszőtt ének
zeng dicsőítést
Teremtőjének.
Néha már
Néha már úgy nézem életem,
mint egy levetett álruhát.
Mintha idegen rongya lenne,
melynek csak gondja hárul át.
Olyan elfásulttá tett
a sok hiábavaló kopogtatás.
Szívem morzéja kőfalról hullt vissza.
Nem hallotta senki más.
Összekulcsolt ujjak csapdája
görcsös ördöglakat.
Egymáshoz rozsdálta az egyhangú idő
a makacs markokat.
A szemek már nem olvassák
a sóvirágok számát,
melyek az elnyűtt zugokban
szúrós szirmukat kitárják.
S ha egyszer-egyszer átcikáz
mögöttük egy kóbor gondolat,
maradandó ráncok vetnek a bőrön
múlandó hullámokat.
Mégis végigsimít néha egy kéz
az örökléten át
s magamba szívhatom
az Isten gyógyító illatát.
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Idő
Lassan csorog az idő
testem belsejében.
A sötétség egyre sűrűbb.
Fekete ében.
Reménytelen egyhangúsággal
zuhannak alá a percek.
Bordáim rácsa mögött
szegény szívem perceg.
Egy srófra alszom el,
álmodok, kelek.
Egymásra tornyozódnak
a szünetjelek.
Zenei sorminták,
ritmusos rengések
sorsom összetartják
és ezért nem késnek.
Mégis titok előttem
elmúlásom napja,
mely e lüktetések láncát
végleg elharapja.
Bár tartóztatna testem tánca,
de minden hiába.
Átsiklom
egy idő nélküli, szent harmóniába.
Hisz a hangok is megmondták
Szörnyű erők vezetnek.
Kézen fog a semmi.
Nem is tudod,
miért kell menni, csak menni.
Hajtasz éjjel-nappal
s nem látod a célt.
Markolod elszántan
a vérrozsdás acélt.
Sejtelmes kényszer hajt.
Nincs saját életed.
Vakon öleled magadhoz
önnön végítéleted.
Barátaid
gyűlölt árnyakká váltak.
Követsz egy víziót,
mint a retardáltak.
Szeretteid eltaposod.
Megtagadod hited.
Görbe tükröd előtt
önmagad szédíted.
Nem manipulálnak téged.
Tied a legtisztább agy.
Hisz a hangok is megmondták neked,
hogy normális vagy.
Üvegszív
Üvegszív a kézben,
könnyű játékszer,
gyöngyöző kacagás,
csodás ékszer,
lélek dísze szép szó,
őszinteség,
hogy felékesítsen,
arra ez elég.
Hiába ad kalózjogot
a törtető világ
az erőszaknak,
mely mindent áthág.
Tárná ki száját,
elnyelné, amit lát,
ám nem érti meg soha
kudarca titkát.
Mocskos mancsát rátenné
a szívemre,
de próbálkozásai
bedőlnek rendre.
Mert mértékletesség,
türelem és szeretet
a pokol számára
elérhetetlenek.
Kőszívű bohóc
Ne hidd, hogy sokáig játszhatsz a tűzzel
életed korlátolt játszóterén,
hol osztályos részed a szellemi fertő
és a visszás szív becsült erény.
A nagyralátó elbizakodottság
magas lovat ad alád
s a kárörvendés mulat hullásodon,
ha megbosszulja magát.
Megvetés követ majd árnyékként
és elbánik veled.
Megtipor s könnyedén kitépi kezedből
kedvenc játékszered.
Érdekek pályáján eszközzé válsz.
Hánynak-vetnek téged.
S tivornyákon majd
hajadba törölnek kezet a vendégek.
Senkik előtt fogsz hajbókolni,
hogy fillérekért tarthasd kezed.
S ha kifordult szemű hullád kidobják,
átlép az emlékezet.
Kinek kellesz te már most is,
harmadosztályú kóc?
Csak Én várok rád,
de elutasítasz, kőszívű bohóc.
Nem tartozol közéjük
Az értelem kapuja
mikor tárul már rád,
hogy eloszlassa agyadról
a ráülő párát?
Láthatatlan vámpírok
szívják a véred.
Lábon száradsz el
és te mégsem kéred
az Élet kútfejének
tiszta forrásvizét.
Aszalódó testedet
démon epeszti szét.
Súg a füledbe
bűvölő átkokat.
Korpa közé kever
porhoz nőtt kárhozat.
Kurafik, paráznák, latrok
társasága
húz le magával
a rothasztó sárba.
Azt hiszed, becsülnek,
ha mímelsz barátságot?
Hízelkedve
önmagad alatt a fát vágod.
Megunnak és eltaposnak.
Nézz szembe a tényekkel.
Nem tartozol közéjük.
Még időben ébredj fel.
Szívtavasz
Hangod tavaszt zsendít
fagyott szívemen.
Új színeket fest
szivárványívemen.
Lényed játszik húrjain
fénymelódiát.
Köszönti a szellem
az Isten Fiát.
Hódolnak a szavak
és gondolatok.
Örvendező lelkem,
amit adhatok.
A Te drága Neved
egyetlen imám.
A menny balzsamos illatát
permetezi rám.
Felemeli fejem a porból
szavad.
Örök Élet vizének
kútforrása vagy.
Igéd a Szentek Szentjének kapuját
kitárja.
Dicsőség Néked,
hitünk Kősziklája.
Nem mind arany
Tán kétes szerencsében bízol,
mihez vér tapad.
Ne fogadd el a sátán kezét.
Tőle védd magad.
Inkább legyél megvetett koldus
egy egész életen át,
mint hogy kitüntetésként hordjad
szövetsége átkát
végigrévülve napjaid
önkívületben,
gondolván, hogy parázna szerelme
az egyetlen.
Száz hamis csodája
el ne kápráztasson,
mitől szédül a világ,
e romlott szívű asszony.
Mert e délibáb gyönyörnek
kamatos árát elkérik.
Vizsgáld meg az Ige lángján,
mem mind arany, ami fénylik.
Ez nem az a futás
Ez nem az a futás,
mely végén béke vár.
Űzöttségnek hívják
és bére a halál.
Hiábavaló igyekezet,
melynek izzadtsága
rozsdát rügyezik
s vérszagú virága.
Oly utakat keresel,
melyeket úgy loptál
s hamis reményt dédelgetsz.
Azt hiszed adoptál
majd az a föld,
melyen potyázol.
Nem tanulsz sohasem
s pórul jársz százszor.
Sietsz jól helyezkedni.
Behízelegnéd magad.
Hiába a pózolás.
Ócska házfoglaló vagy.
Kitakarja önmagát
minden tetted, szavad.
A mások bőrében
sosem lehetsz szabad.
Ötödik sebem
Hagytad, hogy a kígyó megbűvöljön.
Most üvegcserepeken járok.
Elcsaltak téged sziréndalukkal
mocskos lélekkufárok.
Ezen a tájon emeltek
szeretteidre kezet.
S megállíthatatlanul arat
e gyilkos szerkezet.
Behálózzák agyad
a sötét praktikák.
Csapdáiba terel téged
a parázna világ.
Egymásra tornyozódnak
baljós véletlenek.
A disznók elé szórod
gyöngy életedet.
Adott szavad
árulóddá válik.
Ellened vall esküd
mind egy szálig.
Fájó jelként visellek
megtört szívemen.
Tékozló fiú,
te vagy ötödik sebem.
Dúvad
Az élet nem egy ócska játékszer.
Mikor más mezején aratsz...
Saját hasznodra tetted elégszer.
Hidegen hagyott jajszó s panasz.
Ígértél fűt-fát, kisvirágot,
nektáros, bódító tavaszt.
Jeged mindig a sűrűjébe vágott.
Hadd zörögjön csak a haraszt.
Mit bántad te a hulló zsengét!
S a kíméletlen szavakat
úgy használtad, mint éles pengét
ami után csak tarló maradt.
Könnyedén küldted savas esődet.
Megbüntettél, mert szerettelek.
Alélt földön vadkan szél csörtet.
Fagyos közöny virágzik telet.
Csak te mulass piros vérem tüzénél.
Könnyem legyen a fürdővized.
Talán sötét szíved megbékél,
ha bűneidért egy ártatlan fizet.
Nézzél vissza, te dúvad,
és lásd, hogy a láng átragad
a deres átkodtól haldokló tájra
s nyit néki főnix szárnyakat.
Címkék: vallás
Viszály
Az igazságon
marakszik a világ.
Naponta megöli
az Isten Fiát.
Én sírok,
mint egy elemis diák,
miközben vérben áznak
lángszárnyú Bibliák.
Szív mérge, harag,
titkos métely,
áskálódás,
áspis kétely,
fondorlatos
indulat
feltűreti
az ingujjat.
Óriások feszülnek
dühösen egymásnak
de törpe jellemmel
orvul vermet ásnak.
S csak ámul rajta
az értelem,
hogy a kifogás
mily vértelen
s a szívben
mily kemény kőbálvány a dogma,
a valóság elől
fejét hogy dugja homokba
elvakult korlátoltság
és kicsinyes sértettség.
De én Téged szeretlek, Uram.
A Te Neved dicsértessék!
Elvesztek mindent
Megyek és lehúz
a sok teher.
Lelkembe vág
a heveder.
Szolgája vagyok
a dolgaimnak.
Húsom
ingatag táncba ringat.
Ragadnak rám
a mocskos órák,
mint
összeizzadt, szűk anorák.
Tövises puszta
ösvénye hív.
Leszakad a múlt
és szabadul a szív.
Elvesztek mindent,
amit lehetséges,
nem marad semmim,
csak az örök Élet.
Pesti Grand Canyon
Szabályos betonsziklák közt
utamat járom.
Lecsorog rám a hideg fény
a felüljárón.
Most kopott rozsdafoltok
a hajdani fűtengerek.
Koszos hóban óriás porcica,
borzas galamb hentereg.
Álmos ritmust kopog a cipőm
a mesterséges láván.
Átölel a pesti Grand Canyon,
e fenséges látvány.
Valószínűtlen ragyogásban
délibábok égnek.
Százezernyi deres ablak
tükröt tart az égnek.
Zúzmarát fújnak lelkemre
bénító fagyok.
Ezen az idegen helyen
átutazó vagyok.
Szívemen üres ringli,
min átsüvít a szél.
Csomózz magadhoz, Uram
és el ne eresszél.
Pünkösdi királyság
Jaj nekem, hogy elszegődtem az éjszakához.
Fehér bárkám eladtam fillérekért.
Minden nappalom szégyene átkoz
s lelkem fekete terhe elér.
Kik torz vigyorral markoltak korsót
pénzemet áldották, ámde én
felőlük elrohadhatnék élve
a pokol mélységes fenekén.
Játékba s táncba könnyen visznek.
Aztán nevetve dobnak el.
Mondják, ugyan, vegyem csak viccnek
s jöjjek ismét, ha bolond kell.
Pünkösdi királykoronám
hervadt kórókoszorú.
Kókadt csörgősipkán kornyad.
Por lepi és mélabú.
Egyszer voltam nem is oly rég
szépreményű és hiú.
Most csak fekszem lenn a koszban
én, a tékozló fiú.
Törött szárnnyal a mocsokban
már csak egy esély maradt,
hogy Uram, szívedre emelj
s rólam lemosd a sarat.
BetűSzám
Látom,
ahogy az ajtót kitárod
s én rohanok
húzva a földön gitárod.
Felnézek rád
csillogó szemekkel.
Iszom a hangod
este és reggel.
Ám, mint
ismerős poháron az idegenszag..
Ijedten pásztázom
vonásaidat.
Filmszakadást hoz
a vekker világa.
Felébredek
a felnőtt józanságra.
Megcefrésedik
a gyermeki románc.
Éjjelibe lóg a kéz.
Pattog a zománc.
Árulásod
vad sikoly visszhangja szívemben,
mert hazudsz
s az univerzum dől össze bennem.
Kivándorló
Elvesztettem az iránytűmet
ezen az ismeretlen tájon.
A napóráról leesett az árnyék.
Az időt sem találom.
Elhagytak az illatok is.
Határok nélküli fogság...
Szívemre vastag kéreg hűlt.
Elhalt a boldogság.
Látásom megcsal engem.
A színek elpárologtak.
Levegőben lógnak a percek.
Értelmét vesztette a holnap.
Tollamra támaszkodom
a sorok között botorkálva.
Keresem a nagy műben helyem,
én, apátlan árva.
Szülőhazám amnéziás lett.
Egy idegen nevet kapott.
S azért van mindig éjszaka,
mert lopják a napot.
A harcos békedala
Annyi harcot
vívtam végig
és
viharvert szívem vérzik.
Hadd ne kelljen
lőni folyton
védekezve
minden fronton
és ne kényszerítene
semmi
árnyak miatt
ölre menni.
Inkább ne adjanak
értelmet
az életnek
kicsinyes sérelmek
s ha szóra is
nyitom számat,
az ne legyen
bosszúhadjárat.
Reményem,
hogy végre látom
rám táruló
szabadságom.
Adj, Uram, nekem
igaz békességet,
hogy szeretetben
megélhesselek Téged.
Fantasy
(Krisztus a márkihoz)
Hedonizmus, mázas kripta…
Álcád mögött dohos titkok.
Pengess végre őszinte húrt.
Lássuk csak, hogy a gép mit dob.
Játszadozhatsz tündérekkel,
hogyha éjszaka
koponyákra szórsz sárgarózsát
s vonz a vér szaga.
Gyönyörködhetsz cikázó fecskékben
míg ítélkezel.
Guillotine mellől a papolásod
nem jut a szívhez el.
Hiába viszket mihaszna pennád.
Virtuóz semmittevés...
Meg kell halni és feltámadni.
Az ihlet ehhez kevés.
A múzsa csókja félbehagy téged
s csak a hátad tollas.
De a másé is lúdbőrös lesz,
hogyha téged olvas.
Megdöbbentő,
ám ez az igazság s nem magánvélemény,
a jó ízlésbe versz szegeket,
nemcsak Énbelém.
Agymosás a máglyán
Láthatatlan húrokat penget
a csalfa képzelet.
Könnyed befelé mar utat.
Összekulcsolod két kezed.
Árnyak lopóznak tudatod alá
élősdi petéket rakva.
Elfajzott lámpás lidércfényénél kel ki
a félelem magja.
Valami körbejár termeidben
mindent máglyára hordva,
amiben akár csak fel is sejlik
az igazság akkordja.
Szürkévé mosná össze a szenny,
mit fehérre feketén írt
az a drága teremtő Kéz,
Kinek az Élet ad papírt.
De önnön mocska söpri el
az elvetélt terveket,
mert agyat mosni és máglyát gyújtani
egyszerre nem lehet.
Legyőzhetetlen
Rozoga bárka a lét.
de én kapaszkodom Beléd.
Mikor már cserben hagy
a számítóan hideg agy
s a nyár már nem él
a szív még remél
magában rejtve
az örök tavasz magját,
várva,
hogy kezeid róla lefaragják
azt a sok rozsdás órát,
melyet ráizzadt
a hiábavalóság.
Mikor friss szellő feszül
a szabad égre
hadd mondhassam a világnak
végre:
ez az a hajó,
melyen megtörik a sziklák fogsora
s melyet a sziréndal
nem csalhat el soha,
mert
legyőzhetetlen Nevet kapott,
rajta ragyog e pár szó,
hogy: Én Vagyok.
Nekem a világ
Nekem
a világ jósága kevés,
átlátszó dolog,
álszenteskedés,
illanó káprázat,
porló mandala,
csalfa délibáb
csúf sziréndala.
Mert lepergeti
az idő ujja,
a forgandó szél
gyorsan lefújja
sorsomról jelét
s az emlékezet
azt hazudja majd,
hogy nem létezett.
Nekem
az élő, szent Kőszikla kell,
Mely e süket nép közt
szívemnek felel.
Hadd visszhangozzam
mindegyik szavát
buzgó echóként
egy örökléten át.
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Időgyilkos
Lélegeznek a falak.
Szeme van mindennek.
Ketyeg a sarokban
a pulzáló internet.
Fülelnek odaátról
a tapétába simult fejek.
Befalazott szavak lelke borzong
a kihűlő lapok felett.
Bekapcsol az üzenetrögzítő.
Megmondja neked, ki vagy.
Agyad barázdáin ugrik a tű.
Egész sorokat kihagy.
Érted nyúl a fehér zaj
és beszippantana
a semmivel együtt rezgés
kozmikus tana.
De megtorpan az elmúlás,
e lüktető orkán,
mert valami testidegen
megfeszül a torkán.
Megtörik az idő,
e rozsdás szerkezet,
mert szűrőjén fennakad
az örök szeretet.
Világfi
Ringtam távoli tengerek habjain.
Hívtak szirénhangok.
De fájó szívemben üresség kongott,
mint régi nagy harangok.
Lángolt a lelkem emelkedetten
nagyívű elvekért
s lezüllöttem ócska lebujokban,
mert sorsom elvetélt.
Irigyeltek engem a bölcsek
a mélység titkaiért.
Hódoltak nékem ragyogó szépségek.
A végzet mégis elért.
Bejártam én az egész világot,
ám porhoz láncolt bilincsem.
Széjjelszórtam drága perceim.
Eltékozoltam kincsem.
Menekültem magas meredélyekre.
Sasként szálltam a kéklő égben.
Végül nem maradt belőlem semmi sem.
Feloldódtam a messzeségben.
Cerkavers
(Pató Pál úr songja)
Mikor a rozsda
ellepi a szájad,
a szú eszi meg
ceruzádat
és az áporodottságtól
bágyad
a lőrédtől lankadtan
kóválygó moly,
mikor már
az ágy széle éget
s az iszapfürdő sem
fogad be téged,
mikor a penész s tetű
hálóvendéged
tündérekről Nekem
ne papolj!
Poros művirág,
pókhálós elme,
józan ész szégyene,
ép ízlés gyötrelme,
halld e tespedtségben
egy halk hang hozzád szól:
ébredj végre fel
másnaposságodból!
Senki sem szent…
Fordul a szél,
fordulj Te is vele.
Nem érhet el
a hitetlenség tele.
Nincs itt egy fűszál,
mi Neked teremne.
Víz nélküli helyeken
bolyong az elme.
Szédült perspektívák,
fordított képek
torz tükrei visszhangozzák
a tehetetlenséget.
Szíved mázsás terhe
megfeszít Téged
és minden egyes visszahullt szó
pokolként éget.
Ó, bárcsak ne forognának
úgy a csillagok
s mondhatnád végre:
bennetek virradok.
De csak haldoklik a lélek
a cserepes földön
s nem fogan szentséget
e terméketlen börtön.
Inkább hallgatnék
Sokszor az a legjobb,
ha elhallgatunk,
mert félő,
hogy a föld megnyílik alattunk.
Az ember egója
súlyos titkok tárháza,
mely elhordozhatatlan terhekkel
málházza.
Élünk nagy szájjal
bele a világba,
hol papol a méltóságról
a pokol királya.
Pálcát törünk
mások sorsa felett.
Elmondjuk
a betanult álszent szöveget.
A képmutatás,
melynek a kegyes halál felebaráti szeretet
könnyezve ölel keblére
egy kóbor ebet
s a magzat
csupán egy élősdi féreg,
belső nyúlványa
porhüvelyének.
Uram, mikor e ferde faj
rám bélyeget éget,
adj fáradó gerincemnek
egyenességet.
Csendes lázadás
Olyan csend van,
hogy harapni lehet.
Fáradt szívem mélyén
táncoló hópelyhek.
Parányi pihék,
miket zimankók darálnak,
elbűvölő kísérői
a halálnak.
Elkékül a lelkem
majd elfehéredik.
A körbelengő mínuszok
zsoldjuk beszedik.
S rátapos
a tél ormótlan lába
az élettelenül elfekvő
boldogságra.
De az alvadt könny tetején
megindul a szél.
Üvegparkett pantomimja
új regét mesél,
hogy fagyos ölén
az elmúlás mélyének
éber Magot dédelget
az élő ígéret.
Jaj annak
Jaj annak,
ki őszintén kitárja kebelét.
Védtelen lesz, mint apró virág
s a világ patája rálép.
Halódnak tiszta színei
a barátságnak,
melyekre
e vaspatkók otrombán ráhágnak.
Szépség, hit, harmónia
szilánkokká törik
s gyűlölet hideg szele söpri
a sírgödörig.
Bizalom, szeretet
szemétté válik
s a megvetés árnyékként követ
mindhalálig.
Adj, Uram, Lámpásoddal
világosságot, szív-meleget,
amelynek lángjánál
e metsző, hideg tél felenged.
Ragyogó porszem
Nem közelít az idő.
Elúszik előlem.
Megreped, megnyílik,
Rezeg a velőben.
Elbújik sejtek közt.
Meglapul vér alatt.
Megcsal lidércálmokkal
és csak a tér marad.
Semmi sem biztos.
Minden oly ingatag.
Kősziklába kapaszkodik
mustármagnyi hit adag.
Öröklétbe markolnak
lázadó gyökerek,
melyeket nem mos el
szeszélyes percförgeteg.
Ki egyszer elhulltam,
erőddel felkelek
ragyogó porszemként
magasan a sár felett.
Szívlanton szóló
Szívlanton szóló
lánghúrú ének,
mennyei illata
földre szállt Igének,
hadd legyen ajkam
elbocsátó fészked,
szivárvány ívén
felemelt dicséret.
Légy hát hírnöke
az én Kedvesemnek.
Szabad szél szárnyán
utadra engedlek.
Vidd el örömhírét
a sóvár világnak,
hol a lelki sötétségben
szeretetre vágynak,
hogy a hosszú jegyességnek
nemsokára vége
s eljön a Menyasszonyért
győztes Vőlegénye.
Múló harag
Dühöngő szél kering a pusztán,
Nem lanyha zefír.
Nem méla versikét firkál.
Lángoló jeleket ír.
A földig hajolnak előtte
az évszázados fák
s porba égnek a rőt avaron
villámmal rótt strófák.
Nyomában a megszeppent ég
elvetélt zsengét sirat.
Hamuval kevert könnytől ázik
a tűzzel jegyzett irat.
Angyalok korbácsát nyögi a parlag.
Nem menekülhet most sem.
Riadtan tapad a lét sarához
a gyarló emberi porszem.
De nyílik a múló harag kapuja.
Szívnyi résen a fény
gyengéd hangján lélekbe száll
a legszebb költemény.
Az igazgyöngy
Szemhalak úsznak könnyóceánban.
Pilla úszójuk rebben.
Zúgva árad a bíbor folyó
a kékülő erekben.
Csontsziklákhoz szövetszivacs tapad.
Izomtömlő medúzák
álmukban szabadon lebegnek.
A lelket átússzák.
Mészrácsos tömlöc mélyén
pulzáló Sámson kerget
megvakult vágtájával
egy időkereket.
S az élet,
e viharos rövidzárlat
feszesen tartja felette
a vitorlavásznat.
Miközben
egy óvatlan domború kagylóban
mennyei porszemtől
igazgyöngy fogan.
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Én vagyok
Büszkeséged
egy lárva-tok.
Görcsbe rántják
zárlatok,
miket
egy sötét erő okoz
melytől becsukódsz,
mint egy doboz
Rám csapódva úgy,
hogy fájjon
a legérzékenyebb
lélektájon.
Igen, mindennek
Én vagyok az oka,
hogy agymosóid
nem tehettek áruvá soha.
Erőlködtél, hogy bemocskolj,
de minden hiába
s most hull a könnyed
egy úti Bibliába.
Vándor
Forró homokon járok immár.
Rég nem érdekelnek a hegek,
melyeket belém varrt a vad nyár
és én mégsem bicegek.
Fogalmam sincs meddig élek.
Igazából nem is foglalkoztat.
Múltam felhőnyája szétszéledt
s az új szelek aszályt hoztak.
Már nem bosszantanak az ebek.
Fogukhoz hozzászoktam.
A gazdátlanságtól elpilledek
s meghúzom magam a sarokban.
De jöjjön csak egyetlen friss szellő,
bordáim közt lüktető lámpás lobban.
Lángra kap az éter e tűztől,
amit magamban hoztam.
Jaj a tespedt keleti tájnak.
Borzongás bújik a légbe.
Húsába angyalok vájnak
s Igédre ébred a népe.
Eskü és ígéret
Nem halott eskükre van szükségem.
Akkor inkább elmegyek.
Nem kalitkád akarok lenni.
Mutass nekem szabad eget.
Megelégedtem szóddal a kútnál.
Most nyugodni akarok.
Hadd ne ragasszalak haló poromhoz.
Emeljenek fel angyalok.
Kigyötörtem lázas éjszakámat
Belőled és te hallgattál.
Most néma türelem int engem csendre
az éjszakai ablaknál.
Belehalnék, ha nem kelnél útra,
hogy másoknak is ossz Életet.
Kétkedő szívembe gyökeret vertél.
Erős kapocs ígéreted.
Nagy madár
Légy hozzám gyengéd.
Sebek borítanak.
Hólyagosra korbácsolta
lelkemet a Nap.
Túl közel merészkedtem.
Játszottam Veled.
Felbőszítettem
minden fegyvered.
Oroszlánokkal cicáztam,
úgy hittem, szabad.
Míg türelmed béklyójában
kushadt a harag.
Magam oldottam meg
e kötelékeket.
Gondoltam,
az a jó, ha a tűzhöz közel élhetek.
Hiába is küszködtem.
A földre húzott szám.
Büszke röptöm fennakadt
egy kiszáradt fán.
Viasz szárnyaim helyét
kösd be, Istenem
lázadástól meggyötört
balga szívemen.
Érett fejjel
Érett fejjel jövök
a veszteségek elé,
úgy, ahogy az éj válik
józan reggellé.
Éjjeli álmok
hűtlenül elhagynak
s arany sugaraival
vigasztal a nap.
Fényén csíráznak
az új reménységek,
melyeknek parazsától
ifjú lánggal égek.
Csalfa múltamat
fájón veszni hagyom
egy elevenen lüktető
bíbor hajnalon.
S lázadó lelkem
mégis kilábol
a hiábavalóság
tespedt mocsarából.
Kedves hajó
Végre bevonhatod
fáradt vitorládat,
Te, kedves hajó.
Szívesen látlak.
Kikötőm ölel.
Habjai simogatnak.
Hadd találj
csendes menedéket Magadnak.
Csókolja megtört szíved
a napsugár.
Biztos partjaimnál
áldott nyugalom vár.
Kincseket hoztál,
drága titkokat,
melyeket e hely
csodálattal fogad.
Könnyű terheid
gyengéd, halk szavak.
Örökké égnek.
Ki nem alszanak.
S a várost,
mely magába fogad Téged,
lassan átjárja
a hódító Élet.
Ne az én kertemben
Szellemi parlagon
sokféle csúf bogár…
Zajuktól, röptüktől
az agy-táj rezonál.
Bolond lyukból bolond szél fúj
és vihart arat.
Ki ilyen forrásból merít,
rossz ihletet kap.
Dudva tövén mérges gomba
szidja a természetet.
Csak az lehet bűnös azért,
mit a dühe véle tett.
Szaporodik minden maszlag.
Kóró tövise maraszt.
Állandó itt a vergődés,
attól zörög a haraszt.
Megszólít egy mákvirág:
kis ibolyát tessék!
Arra vár itt minden,
hogy a sulykot elvessék.
Egy szó mint száz,
döntöttem jöttömben-mentemben:
virágozzék ezer gaz,
de ne az én kertemben!
Balek
Hónod alá csapnál,
mint egy állványt
s szögre akasztanál,
akár egy bálványt.
Amint lelkednek szennye
elér a szádig,
szíved szemetese
Belém okádik.
Mikor lusta vagy
tartani önmagadat,
Nekem dőlsz,
hogy roskadozzam a súlyod alatt.
S míg ócska kufárok
kedvét keresed,
taposol Rajtam
még egy keveset.
Felszerződsz árnyékul
minden oly szekérnek,
melynek utasai
belőled nem kérnek.
Aztán döbbenten tépelődsz
a légüres csendben
és saját magányoddal
mindig megcsalsz Engem.
Belső fagy
Hirtelen hideg lett,
mit vissza nem tarthat
sem a vastag fal,
sem csukott ablak.
Azért,
mert belülről kifelé lett tél.
Eltakartad a napot előlem
és sötét lettél.
Olyan erővel mart
szívembe a szél,
mint amellyel
a könyörtelen halál beszél.
Leszakadtam a tavaszról
s a mélybe hulltam.
Könnyeim taván ringott
zsenge múltam.
Szabadulni akartam.
Lelkemet feltéptem.
Üvöltő fájdalommá vált
a puszta létem.
Végül kifáradtam
s feladtam én.
Elfeküdtem
az Isten szívén.
Részlet a betyárnaplóból
Bújik a hűtlen szájában a szó.
Nyelv alatt kuksol az ének.
Pislog a létben az átutazó.
Ideje van a csontzenének.
Ma öklök osztanak szót a ringben,
mit az utca kerít.
Azok kenik rád saját véred,
kiknek toltad szekerit’.
Jaj a nyáltól ragadós hűségnek,
mi papírra, fémre tapad.
Savós szemedben csillagok égnek
miközben átkozod magad.
Egy zuhanó álomkép beléd akadt
s most bénán hullasz alá.
Éjjellé merevedett e pillanat
és nem ébred hajnallá.
Kakukkfióka reményed
nem pátyolja a valóság
és könyörgő kezeidet,
mint a csikket eltapossák.
Leírtak már, ember.
Nem is néznek hátra.
Csak Én figyelek fel
elhaló imádra.
Semmim sem marad
Gondolatparódiák döcögnek
görbe lábaikon.
Felsejlik arcod hormonok ködében,
mint egy drága ikon.
Próbállak átfogni gyarló szavakkal,
de kifolyik a ragyogás.
Gyatra hálójuk csapdájában csak a por marad,
semmi más.
Dadog az emberi szellem.
Megszégyenül az elme.
Megzavarodik a megszokás
katonás fegyelme.
Pirulnak az erkölcsök
szépségedet látva.
Lehullik szívemről
a törvény korlátja.
Szabadságod szele
elszakít a sártól.
Csillag-gyöngyös eged
mennyei nász-sátor.
Letéped rongy múltam.
Semmim sem marad,
csupán e Kőszikla
a talpaim alatt.
Hajnal
Láthatatlan háló feszül
ahol járok-kelek.
Minden egyes rezdülésem
megsúgják a jelek.
Cinkosok távíróján
lidércfény-üzenet.
Kódolt harmóniákkal
bombázzák fejemet.
Fertőzött súgalmak
kúsznak a sorok közé.
Így válik a múzsa is
gyilkos eszközzé.
És rémálmom életre kel.
Valóban jól látom
a sárga rózsákat
a pudvás koponyákon.
A nappali fénytől rettegő
torz gondolat
felettem huhogva
szárnyat bontogat.
S kiszemeli szívem
lakhelyül magának
e guillotine alatt született
vadállat.
De látok egy főnixet.
A hajnal közeleg
a lángolva leomló
árnypiramisok felett.
Sohasem sikerül
Szavak ködfátyla mögül
belehelem
állott kis titkaimat, én,
a korszellem
koponyád
pókhálós kupolája alá
s hazudom személyem
fényes arkangyallá.
Sötét gondolatok
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Tiszta forrás
Bölcsesség kútfeje,
tisztavizű forrás
felbuzog az Írásból,
az elme akárhol ás.
Partjain virul
az igazság kertje.
Sáfára, a hívő
a mennyek kegyeltje.
Mikor a jó mag vetéséhez
a szűz földet szántja,
áldássá válik nyomán
minden palánta.
S ha majd beérik
sokak üdvére,
új gyümölcsöt terem
a Fiú drága vére.
Minden egyes Igéje
fegyver a csatában,
melyben a Sátán előtt
megállunk bátran.
Menekül előlünk
a kénköves pokol
megtántorodva
a Te jóillatodtól.
Elengedés
Kezek fehér bimbója
nyílik jóillatra.
Fájdalmas szépségük
az engedés adja.
Mint ahogy mozdul
szárnya a madárnak,
hószín ujjak hódolva
hús ajtókat tárnak.
Szabadság emeli
magasba a szókat,
melyek szentté avatják
az átutazókat.
Megnémulva áll a világ,
mint megkövült könnycsepp.
Idegen a felnőttség
a rabszolga erkölcsnek,
amely az anyaméhtől
sors bilincsét hordja
s nem szólal meg benne
a szeretet akkordja.
Örök bölcsesség ez,
min nem fog idő doha:
útnak indítasz minket,
de el nem hagysz soha.
Édes harc
Édes harc, mit szívemre helyeztél.
Újra ifjú lettem.
Színek fogócskája
a dallamligetben,
mosolyok simogatása,
szavak ölelése,
közeli,
nem tolakodó mégse.
Lehelet csipkéje
angyalok szárnyán.
Bújócskánk házában
Suttogóm vár rám.
Gyengéd fohászok
madárdal ébredése
könnyű keresztem
drága vezeklése.
Vér virága lángja,
mivel költő tolla
pörögve alkot,
mint varázsmotolla
szép szikrákat szór
szerelmes szívemben.
Az Énekek Énekét
lobbantja fel bennem.
Szemfényvesztés
Unatkozik az agy
és teremt képeket,
melyeket
kiforgat, megszínez a képzelet.
Fantázia játszik
hamis valóságot.
Fellobbannak mélyéről
kacér délibábok.
Izgatnak,
sutyorogni járnak az elmédbe.
Próbálkoznak,
trükkjeiket mimódon vennéd be.
Szemfényvesztő mutatványok lakhelye
lesz a fejed
s azt teszed azontúl,
mit Cipolla mond neked.
Elkápráztat, félrevezet
a görbe utakon.
Szégyen, röhej és utálat
lesz ezért a jutalom.
Kényszerpályán jársz,
mire észreveszed önmagad.
Szabadságod, mint a légy
a légypapíron fönnragad.
Ott állsz majd Teremtőd előtt
a mocskos ruhádban.
Csak a Lámpás a szívedben
marad makulátlan.
Zuhanás
Erről a lejtőről hullik,
minek neve emberi kebel
oly mélységekbe,
ha mondom, nem hiszed el.
Még zuhantában szedik szét húsát
a keselyűk.
Porzó lég issza fel hiábavaló könnyét,
a keserűt.
Mélabús szárnyait tárja szét felette
a fátylas napkorong,
tűnő lét homályából,
ha felborong.
E sima testen
kapaszkodót nem talál.
Szörnyű mágnesként vonzza magához
a halál.
Eldobtad őt.
Többet nem kísért téged.
Feledve az alatta tátongó
ürességet
egy jó helyre esik,
honnan senki le nem tépi,
mert az Isten kezét
nem lehet átlépni.
Mit érdemel az a bűnös
Mit érdemel az a bűnös,
ki benéz a kő alá
s vágyringató éjszakából virrad
véres hajnallá?
Mit érdemel az a bűnös,
kinek langyos szellője
pusztító vihart hoz mégis
minden dús, zöldellőre?
Mit érdemel az, ki gyengéd,
felébreszti a tavaszt,
ám nyelve szöges korbácsa
sebvirágokat fakaszt?
Mit érdemel az a bűnös,
ki támaszt nyújt, vigasztal,
míg belső bálványoltárán
mártír lesz az igaz dal?
Kinek szíve játszik véled
szeszélyes komédiát,
elandalít,
s minden neszre azonnal farkast kiált?
Irgalmazzon az Úr annak
s gyógyítsa a szeretet,
hogy érezze beteg lelkén
az átszegezett kezeket.
Az el nem múlás makacssága
Mint sziklameredélybe
kapaszkodó kezek,
olyan a makacs
emlékezet.
Mint erővel eldobott
konok bumeráng,
úgy hullik vissza
a kettőnk terhe ránk.
Mint szívós gyökerek,
a szívbe markolnak
a percek,
melyek megvárnak holnap.
Dacosan ellenállnak
a savas elmúlásnak.
Maguknak a ragaszkodásba
biztos fészket ásnak.
Meghitten
egymáshoz bújva a képek
őrzik
a szeretet melegséget.
S míg a vihar
lassan a múltba réved,
az Isten kezébe
leteszlek téged.
Cifra koldus
Az igazság elől menekült
és rejtegetett
génjeidben kódolt
hamis szereped.
A világ volt a dajkád.
A majomszeretet
felkapott, de gyenge volt
és véled elesett.
Azóta is sántikálsz
kétfelé a mezsgyén
és koldulsz mindenfelé
aprópénzért esdvén.
S ha a Király kezet nyújt
megszánva téged,
meghív asztalához,
mint drága vendéget,
elutasítod kezét,
ahogy egy rossz ajánlatot,
mert inkább
a zuhanás izgalmát választod.
Az asztal alatt nem a menny vár,
hanem egy szomszédos ország,
hol megvetés zuhog rád
és nem pedig morzsák.
Cifra koldus,
megcsináltad a saját életed.
A magad ura vagy
s a sátán rajtad kéjeleg.
Víztelen helyeken
Víztelen helyeken
fájdalmas nyikorgás…
Hiányodon kívül
szívemből nem maradt semmi más.
Hiábavaló bolyongásaim
útvesztőiben
hol vár rám
a felüdítő forrás, az Igen?
Voltam boldog kalandozó,
ki gondtalan szeret.
Szétgurultak keblemről a szívek,
mint megunt játékszerek.
Megszédültem magamtól,
könnyedén vettelek
s hirtelen szakadtak rám
száraz, bús telek.
Most itt állok egyedül.
Belülről csonttá fagyok.
Meredten bámulnak rám
üvegszemű csillagok.
És már nem segítenek
emlékek, varázsszavak.
Nevedbe kapaszkodom,
hogy életben maradjak.
Végidők
Egy átok keltette ki tojását.
Iszonyú kínok közt nyög a föld.
Menny és pokol mind kell, hogy lássák,
amint a végidő testet ölt.
Vérébe fordul a világ
kidülledő szemekkel.
Vészesen közelít a jóslat éjében
a rettegett reggel.
Meggörbül a szemhatár.
Az idősíkok megtörnek.
A Hádész lávát inhalál
s köp tűzokádó szörnyet.
Fejjel lefelé lógnak a semmiből a sárba
az igaz szavak.
Éjjel vérszívókat szitált a hold
s kelvén sötétlik tőlük a nap.
Méreggel telik a test
és kórsága ragad,
szerteszéjjel burjánzik,
mint rákos daganat.
De reményteljesen vár a Lélek,
mint egy viselős asszony,
hogy múzsaként
e napfogyatkozásban velünk virrasszon.
És jön majd a Művész.
E paravánt összecsukja végül,
hogy megmutassa az igazi, nagy művet,
mely számunkra készül.
Mesél a templom egere
(állatmese)
- Elmondok néktek egy históriát,
mely óvatosságra int.
Jól figyeljetek,
nehogy aztán megtörténjen megint.
Egyszer egy malac megunva ólját
s a legyek járta kosztot
két lábra állt, lázadni kezdett.
Legott flegmán észt osztott:
még hogy én egy cseléd asztalán végezzem
újév éjjelén?
Hisz az ember is egy csupasz féreg,
ugyanolyan, mint én!
Nagyobb gazdához szegődök,
kit retteg a gyarló világ.
Hódolni fog az emberiség nekem
imádva a disznó fiát.
Vérszívók vitték a hírt uruknak a pokolba
gyors szárnyakkal:
előállt egy újabb büszke balek,
aki glóriát akar.
- Legyen úgy! – vigyorgott az ördög,
- gyújtsatok hát máglyát!
Mutassátok meg bátor követőmnek,
itt a disznót hogy vágják!
És a szegény malacnak
izzó parázs került fejére.
Fordított ötágú csillagra folyt
tisztátalan vére.
Véglény
Üres szavakként koppannak a percek
életem falán.
Elbámul felettem közönyöm
s nem lesz más társam talán.
A megakadt megszokás
merevgörcsbe zárta be magát.
Katatónia
- a szeretetéhség hiánya a gát.
Mindent, mi élt újulni készen,
csonkig lekoptatott
e retardált, hibás szerkezet,
aki én magam vagyok.
Ülök a vegytiszta, fehér homályban.
Szép, új világ…
S szállingóznak sima agyamra
a tökéletes hibák.
Szenvedésem fájdalmatlan.
Észre sem veszem,
hogy csupán
egy véglény vagyok egy tárgylemezen.
Kegyes halál
Feszült arcokon várakozás,
amint fölém hajolnak.
Kétség játszik hamis tükröt.
Vajh, mit hoz a holnap?
Zsebeiket kiforgatva
állnak körül engem
türelmetlenül,
míg múltam ím végigmerengem.
Cirógatják fejem,
mint egy vén kutyának.
Pedig szörnyű teher vagyok.
Már nagyon utálnak.
Szánakoznak.
Nem sejtik, milyen tiszta elmém.
Emelt fővel gúnyolódnak
Szentséged kegyelmén.
Méltóságról papolnak
ijesztő szavakat,
miket álszent szájukba
a sátán maga ad.
A halálnak söpörnék be
mind a dicsőséget,
mely senki mást nem illet,
egyedül csak Téged.
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Vártam rád
Öröktől fogva vártam rád
és kőszikla lettem.
Érted volt a Golgotám,
bűnödért keresztem.
Beszéltél a hűségről,
de sosem kerested.
Délibábok tükre volt
ingatag tested.
Tán szerettél volna,
ám, mit érintettél,
megbabonázottan
annak rabja lettél.
Szemeiddel beúsztad
a vágyak óceánját.
Öklendő, sós habjait
pilláid kihányják.
Ölelsz most mindent,
mi eléd sodródik.
Hadd vigyen az árral
néma koporsódig.
S ha majd a véletlen lök rád
szemfedelet,
Csak a varjak kárognak
széthullt szavaid felett.
Gyom
Túlburjánzik
és mindent elnyom
a felsőbbrendű
darwini gyom.
Beszövi a földet
keresztbe-hosszába.
A tudatalatti sárba
gyökerezik szára.
Hormonfelhő ózonja
termel babonákat.
Ágaskodó egó alatt
domináns űr támad.
Mindent elpusztít,
mi nincs beparcellázva
az emberi agy nevű
szűk kis magházba,
trónra ültetve
a testi jelent,
mely önmaga köré
legendát teremt.
Csakhogy kiábrándítja
majd az ébredés,
ha gyomlálni kezd
egyszer a „Kertész”.
Mivé lettem
Ma erős széllel vitorlázom el
örökre
s nem emlékszem többet
az egymásba vésett körökre,
melyek között
kényszerpályám róttam
megszokottan.
Most zavarodottan
hányódom fent
lehunyt szemmel
én,
idegen elemmel küzdő ember.
Tegnap még terveim közt
biztosan jártam,
ma csak átutazó vagyok
a félhomályban.
Ó, Uram, minek is adtál
éltemnek szárnyakat,
ha szabadságom súlya
hirtelen rám szakadt.
Letéptél rozsdámról
tíz körömmel
de a mindenen túl
a Minden jön el.
Tűzvihar
Gyönyörű haragod
száguldó lángoszlop.
Felkap és megforgat,
megtépáz. Tántorgok.
Férge a földnek,
eleven sár vagyok.
Cseréppé éget a tűz,
amely rám ragyog.
Forró rubinod
szép, belső fájdalom.
Lámpásoddá izzít
vezeklő vágy-dalom.
Térdre hull a világ.
Megvakul a látnok,
fáklyaként ég táncodban,
mennyei Zsarátnok.
Viharodban a lelkek
vér-szikrákká válnak.
Parázs-sebei lesznek
a sötét halálnak.
Megbékülés
A szürkéllő ködös
végtelenben
hullámzó kék sivatag
kísért engem.
Szikla szörnyek közt
a tenger cápaszája
a megriadt gyengéket
hamar magába zárta.
S most békévé simulnak össze
a percek.
Vén dongáim közt
a szívem perceg.
Erre a csendre
vártam régóta.
Hánykódásomnak
ütött a végóra.
Mert csontig hatoltak már
a viharos hetek.
A biztos alapra
ím horgonyt vetek.
Türelem
Gyengéd játékos vagy
és bevársz mindig,
akkor is,
mikor már a sót a vérre hintik
és nehéz gőzöktől
terhes a lég.
Más már rám szólna,
hogy: elég!
Fáradtan zihálva
hányszor kezdted újra…
Hagytad,
hogy fellángoljak szívedbe bújva.
És mégis elbuktam
vissza a múltba
fájdalmas sebekbe
beleavulva.
S mikor már csak hajszál választ el attól,
hogy mondd:
keresztény vagyok
és nem bolond,
akkor Istenhez fordulva
csodálattal látod,
hogyan újul meg
imádban felemelt barátod.
Élősdi
Lelkemen hurcolok
egy izzó drágakövet.
Összenőtt velem,
mint vázzal a szövet.
Kínnal szülöm meg
minden lépésemet,
melyet a vetélő akarat
eltemet.
Ahányszor mozdulok,
sebeket szerzek.
Behúzott karmom
néma fegyverzet.
Hogy is bánthatnám jelem,
hisz hozzáedződtem.
Ha eltaszítanám,
szívem kitépné belőlem.
Mint betű a papírosba,
belém gyökerezett.
Életem színén égő
szépséges, vad erezet.
Gyötrelmétől szabadulnék,
de szeretem, Istenem.
Adj tanácsot gyermekednek,
hogy terhével mit tegyen.
Az én Kedvesem
Az én Kedvesem nem egy álomkép,
melyet elhalványít a nyár.
Mit nekem a tenger múló kékje,
ha engem Országa vár.
Az én Kedvesem soha sem alszik.
Uralkodik kék fagyok felett.
Talpa alatt nyög ezernyi démon.
Beragyogja fénye lelkemet.
Az én Kedvesem virraszt mellettem.
Szava mennyei láng
és hűségét, mellyel betakar,
irigyli a világ.
Az én Kedvesem fogja a kezem.
a mennyekig emel.
Közel von Magához, szívébe foglal
tiszta szerelemmel.
Az én Kedvesem maga az Élet,
a legszentebb forrás.
Csodái dallamát játssza bensőmben
úgy, ahogy senki más.
Sívó homok
Pillanatelmék
felragyognak
köd-glóriáiban
a homoknak,
melybe a szél
ha belekapott,
felsejleni láttam
egy rémalakot,
kiről nagyanyáink mondtak
legendákat,
amikből még ma is
szörnyű vérszag árad.
Minden történetnek
megvolt az ára,
mementóként fröccsent
a nyomor falára.
Nyomában
a retardált emlékezet
még most is
sajnálatot kéreget.
S a könnyeibe fúlt
végítélet
átkai magjából
újraéled.
Istenem!
Villámok pallosa
kellene ide,
mint kezdetben,
Ádám idejibe’,
hogy az ember,
e lázadó pára
lehajtsa fejét
lábad porára.
Most múlik éppen
Most múlik éppen,
a szalag szakad.
Zsákutca végén
némaság-vakablak…
Szétszórt perceimet
ki szedi majd fel?
Feloldom kínomat
bódító szerekkel.
Jön majd egy szellő.
Elfúj a házig.
Bensőmben eső hull.
Szívem elázik,
hogy rá szálljon
mindenféle pára,
hályogfüggönyt vonva
fájó ablakára.
A világ elhagyott.
Egyedül maradtam.
Tengeribeteg föld
inog alattam.
Azt sem tudom,
érdemes-e még hazamennem.
De az az egy Név világít
makacsul még bennem.
Hideglelés
Az éjszakába burkolva
erjedni kezd a képzelet.
Lepetéz benne a nap gondja,
pátyolgat lárva-képeket.
Megindul minden egy perc alatt.
Lélegezni kezd az éter.
Megtelik balsejtelmes,
testen túli titkos léttel.
Ül a gyermek ágya szélén reszketegen,
meg se nyikkan.
Amit minden felnőtt tagad,
ismét eljött, újra itt van.
A bolondok órája kezdi ketyegését
minden lyukban.
Idegen árnyak suhannak.
Remeg a lég sóhajukban.
Feltolul az egész lélek
s feltátja bűzös mélyét.
Ha az ember önmagát emészti,
a démonok miért kíméljék?
Összekulcsolódnak ekkor
Isten-hívó kicsiny kezek.
Kétségbeesett fohászra
szívmélyből jő a felelet:
nagy hatalom halál s pokol,
de még nagyobb a szeretet.
Ha a világ hazudik is,
Én mindig itt leszek veled.
Hazárdőr
Annyiszor játszottál lenge hajódon,
míg hánykódtál a tengeren.
Kísértetted a vaksi végzetet
és élvezted, hogy engedem.
Felhergelted a bősz habokat.
Kihívtad a sorsot magad ellen.
Packázni mertél, te, mutatványos,
szánalmas, könnyelmű, gyenge jellem.
Nevetted mások kínját, félelmét,
ha a hullámok összecsaptak.
S míg sután csetledeztél a pallón,
életed beszakadt alattad.
Nyakadra tekeredett a kötél,
melyet idáig forgattál.
Kicsúszott kezedből a vihar.
Elnyelt a szürkés szemhatár.
Miből gondoltad, ócska posztó,
hogy lopott hatalmad megmarad?
Lelketlen, virtuóz hazárdőr voltál
s bitóra ítélted tenmagad.
Ám ne utasítsd el békejobbom,
mert oly hamar elillan az élet.
Ha most elfogadod kegyelmemet,
a menny vár odafenn téged.
Címkék: irodalom vallás isten jézus keresztény krisztus ember versek
Járásom – a lakótelepi gizda songja
(Hát én szeretek gyalogolni)
A halál betonszobra
a lakótelep,
hullamereven bámuló
ablakszemek.
Nem érdekel,
mit súgnak a kopasz fák.
Hadd temesse a tompa tél
önmagát.
Mit bánom én
a füsttől mocskos eget
s a posványt,
mit a város ereget,
a mesterséges
trágyahegyeket,
melyek bekereteznek,
ahol csak megyek.
Az egész világ
egy bomlásnak indult metafora.
Mégsem ragad lelkem
a kutyagumis hóra.
Mert engem vár
egy ennél hosszabb túra
a láthatón és megfoghatón
túlra.
Beragyog
Amikor mázsás, sötét gyöngy szakítja át
életed kupoláját,
beléd süvít a halálos szélvész
s az elmúlás akkor rád lát.
És eljön, hogy úrrá legyen
összetört, néma testeden.
Nem segít ezen mágia, varázslat.
Valódból mindenre jogot formál magának.
Hiába az összes mesterkedés,
hogy megállítsd, arra az egód kevés.
Visszafordíthatatlan kerekek
morzsolják le rólad a kezeket,
melyek idáig nagy hévvel öleltek.
Szíved lankadt kamrái kifosztott kertek.
Szemedből kivesztek az eleven fények.
Már nem védhetnek meg a régi erények.
Fekete szárnyak nyílnak ki feletted.
Valami megragadja és vinné is lelked.
De az a Név csak kibuggyan belőled
megidézve félelmes, ördögűző erőket.
Mennyei Szó tép ki a szorításból téged
s a győztesek Útján beragyog az Élet.
Szökevény
Hajnallá fakult
az ében est.
Egy okkal több,
hogy ne keresd
a hűtlen árnyat,
mi az elmúlásba égett.
Ezután már
nem ringat téged.
Puha léptének
falaz a talaj.
Kushad a por,
lapít a zaj,
hogy cinkosa legyen
szabadulásának
s ne maradjon őrnek nálad
csak a bánat.
Könnyek gyöngysorával
keretezett levél
bocsánatot kér
a sok fájó sebért.
Szép színjáték,
de hazug minden sora.
Mert aki örökre elhagy,
nem bán meg semmit soha.
Ki vagyok Én?
Ki vagyok Én,
hogy még mindig szépnek látlak,
mikor elhagytak
az erősek, a bátrak,
mikor megcsal téged
a hírnév, a mammon
s már én is csodálkozom
Önmagamon,
mikor már a gyávaság lesz
a hitvallásod
és életmóddá válik,
hogy sírodat ásod,
mikor a világ nyelve lesz
a mértéked
és rothadó húsod
tanácsol téged?
Ki vagyok Én,
hogy még ezután is makacsul szeretlek?
Miként lehetek
ily ostoba eretnek,
hogy nem érdekel,
ha hétszer s hetvenszer megalázol?
Megbocsájtok neked, a porszemnek,
még ezerszer és százszor.
S habár ennél mélyebbre
nem hajolhattam tényleg,
mocskod sötétjében
lázadó fáklyaként fénylek.
Főnixek tánca
Áramvonalas test
lassan életre kel.
Megtelik szíve
forró szelekkel.
Felizzik benne
százezernyi atom
s megindul mélyében
tüzes áramlaton.
Főnixek tánca
ritmust dorombol.
Kiválik a láng-lehelet
az izzó koromból.
Rubin szárnyú angyal
felkap és megpörget.
Hajnalpír harsona
széttépi a csöndet.
Felbuzog
a nyughatatlan, örökmozgó lélek.
Keskeny, egyenes Utat ad alá
az Élet.
Önelemzés
Érintések a szíven,
jéghideg kezek.
Lehunyom a szemem
s bemerítkezek
abba, ami
ragadós nyálkájába fogad
s vég nélkül költi ki
a rémálmokat.
Koraszülött sejtés,
mely magtalan marad,
kotorász a szennyben
a tudat alatt.
Félelmek, fájdalmak,
retardált fóbiák…
Botladozok egómban,
mint egy bukott diák.
De hiába kábítanak
mákonyos képzetek,
e sötét hipnózisból
reggel Rád ébredek.
Félek…
Félek, egyszer átlépsz egy határt,
ahol már nem tudsz parancsolni a gyűlöletnek.
Élvezettel, kéjjel keresed majd annak vesztét,
ki tőled nem retteg.
Félek, egyszer majd úgy beszűkül
elragadóan sokszínű világod,
hogy tükörbe nézve
egy élőhalott tűszúrásnyi pupilláit látod.
Hova vezet ez az egész?
Ártatlan játék volt először. Most már vér folyik a szavakból, melyek mögé elrejtőzöl. Egyik hazugság szüli a másikat. A sátánnak templom épül, amin a te elefántcsont tornyod szolgál majd erősségül. Vess csak meg, amiért szeretlek. Nevezz bolondnak, magadat meg szentnek. S míg meszelt falakat csókolgat számítóan sima szád, lepereg rólad a vakolat, mert Isten szeme mindent lát.
Ma este
Ma este nem jöttél.
Elhagytál engem.
Elutaztál örökre
egy leheleten.
Gúnyos nótát dalol
a kályhában a láng.
Nem terít
több nyoszolyát alánk
a közös árnyék szürkesége.
Minden azt sóhajtja:
vége, vége.
Könnyekbe foglalva
őriznélek még téged.
Forróságod illata
tudatom alá égett.
De hiába kísért
lüktetésed emléke,
elfedi
a lomhán pergő percek törmeléke.
Néma sikollyal
markolok az éjbe.
Az élet megy tovább.
Jaj, de mivégre?
Lázam tüze
lassan ellobban.
Megtörten, fakón
fekszem a porban.
Hagyom,
hogy megöleljen a kemény szeretet
és átemelje lelkem
a lezárult koporsó felett.
Kövek
Ma a kövek
könnyeznek mind
s a néma csend
figyelemre int.
Narancsszínű porban
förgetegek járnak.
Homoktengerbe
jeleket ír a bánat.
Négyezer év
vérrel kevert mocska
lett e feszült tájba
beletaposva
vasalt sarukkal,
szegelt patkókkal,
öngyilkos dogmákkal,
júdási csókkal.
A kiválasztottak sorsa
s a dicsőséges múlt
makacsul kemény
szívekbe szorult.
A hallgatag szájak
magukba zárják
kihűlő szavak
haló parazsát
és a forró zeniten
reszkető Nap
várja,
hogy a kövek kiáltsanak.
Ócskavas
Ócskavas lennék
és korlátolt?
Igaz, amivel
a kor vádolt.
De kiszolgál még
a régi tengely.
Nem siklottam ki
a korhelyekkel.
Egyenes úton
konok alázat
köt Hozzád,
míg züllik a század.
A Mindenséghez
feszül a hátam.
Rettegő démonok
köpnek utánam.
Vaskalapom
időtlen ragyog.
Az elfajzottaknak
fájó seb vagyok.
Főszerep helyett
Lett volna időd,
hogy ne akarj játékszer lenni.
Inkább éheztél,
Tőlem mégse kellett semmi.
Jobb volt neked
a megvetés lábánál kuksolni.
Mint egy megunt ajándék,
fölösleges holmi...
Visszaszerettelek volna.
De álnokságod bére,
büszkeségedhez szegődtél szolgának
az ördög kedvére.
Létezik rosszabb dolog is
a gyűlöletnél.
Sorsod átjáróvá vált,
melyben megtűrt lettél.
Szánalmas alak vagy,
ki életével házal,
lohol a lábtörlők közt
mások papucsával.
Most még nem bánsz semmit.
Nem érdekel, ki lát.
Ám félő,
elmúlásodat átlépi a világ.
Lelkeddel malmozol.
Zabot hegyezel.
Egy dilettáns életrajzban
majd légypiszok leszel.
Kicsi ének
Szalmán nyílt
fényvirág,
gyümölcstermő
száraz ág,
érintetlen kehely
cseppje,
Te, rejtélyek
legszentebbje,
leheletbe burkolt
pára,
galambszárnyak
kis oltára,
porszembe zárt
Mindenség,
a Te Neved dicsértessék!
Vártam rád
Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek
Büszkeség
Fegyverrel vágom keresztül lelkem
a tájon.
Magamat véres viharokba
vájom.
Szavak mázsás málhája görnyeszti
életem.
Gyöngyöző könnyek terhe nő
énemen.
Szégyen pírja
Nehéz palástom.
Zuhanó brokát skarlátja
minden álmom.
Varjak károgása
egyetlen énekem,
lábon kihordott
fájdalom, félelem.
S amihez kemény szívem hozzáér
egy szálig,
keserű haragjától
mind átokká válik.
A semmi habján hányódó kísértethajó
lettem,
ki keresi kikötőjét
e tetőző őrületben.
Sóhajom súlyát
haló imáim hordozzák.
Bús, lázongó lényem
hadd szelídüljön Hozzád.
Ima esőért
Lángoló szívek közt járok.
Nyögnek a fájdalomtól.
Csak az enyém nem jajgat,
míg e tűzvész tombol.
Olthatatlan a szomjuk
fájó kérgük alatt.
Aszalódik a kínzó vágytól
sok elárvult gondolat.
Sátán korbácsa hajtja őket.
Megannyi forrón maró könny
nem segít az izzó poklon,
mely pusztít mélyükön.
Támad az őrjítő űr.
Mindent magába szívna
csak hogy betöltse ördögi éhét.
És az akarat kába.
Emelkedne felfelé,
ám a vágyak súlya alatt
vesztegelve
a test szurkos csapdájába ragad.
Már a remény is máglyán ég
e kohó-sivatagban.
Királyi dacommal
egyedül maradtam.
S e tébolyban letérdelve lázadok, Én jöttment,
kinek egyszerű imája
eső-ünnepként száll győztesen vissza
a mennyből a tájra.
Négy betű
Sebeimen só virága,
fogaim közt homok,
hátam mögött
vértől csatakos lábnyomok.
Nem rezgett az éter.
Csak itta a csendet,
mit az esőtlen sötét
fülledtsége termett.
Torz tükrű lelkek,
elfajzott erők
vicsorogtak Rám
egy csupasz vitorlarúd előtt.
Felbőszült a pokol.
De aztán egyszerre
mennyei húr feszült
egy csodás hangszerre.
Rubin rózsák nyíltak
áldó tenyeremben.
Az Élet hajójának
vitorlája lettem.
Fagyos reggel
Ma érnek a betűk
aranyos szavakká nehezülve.
Koszfoltokká zsugorodnak a ködök
jelen időt szülve.
Fáradt őszi nap teríti szét
fénytincseit.
A fagy ezüstös dérrel nyálazza
Pest kilincseit.
Keleti kényelem bolházkodik
a léhaságon.
Jeges nyikorgást ringat
a szél az ágon.
Névtelen félelemtől reszketnek
búvó árnyak.
Az ember dolgozni kél
és téli álomra hajtja fejét sok állat.
Varjak károgása rebbenti szét
a tündérmeséket.
Fegyelmezett józanságra eszmélve
ébred az élet.
Magány
Úgy érzed, börtön az életed,
melyben perceid fojtogatnak.
Türelmed nem tart már soká, szétreped.
De szívedre nem nyílik ablak.
Fájóan aszott sivatag,
eltévedt érintések
szomjúhozzák a Forrásban
visszhangzó tükörképet.
Izzó homokszőnyegen
hason csúszik a lélek.
A viszonzatlan jajkiáltás
lassan ölő méreg.
A lehetőségek karavánját
elkéslekedted.
Üres ölelések mentek el némán
melletted.
S most Isten keze vezeti fáradt tollad
az útinaplóban.
Végrendelkezel a magánynak:
örökre szakadj le rólam!
Úrivezető
Fagyosan közömbös
világegyetemek
behunyt szemmel úsznak el
egymás mellett.
S a légüres térben
örökre eltévedt jelek
várják a megmentő lökést,
hogy feléledjenek.
Itt minden pálya párhuzamos.
Derékszögek nincsenek.
S így szegletek sem rejthetnek
titokzatos kincseket.
És az önmagába visszatérő
dögunalom
ismétli íves botlását
a körutakon.
Bárcsak ne sírnék könnyeket
a semminek.
Bárcsak ne lenne a gúny-közöny
ily hideg.
Rád fékezek,
hogy leakadjon végre rólam ügyetlen múltam
és megbocsátást nyerjek Nálad,
mert egyszer gyáván elfordultam.
Könnyek
Magas a fal, ami előtt gubbasztok.
A sóhaj nem száll át felette.
Nyomorult koldusa vagyok a létnek,
kinek nevét a sors elfeledte.
Kapuk, kapuk, táruljatok!
Mennyek zsilipjei nyíljatok!
Vigasztaljátok sivatag lelkem
tömjénes balzsamillatok.
Miből vagyok én,
hogy e terhet elhordozzam,
ami alatt egy hegycsúcs háta
is megrozzan?
Sas-e haló leheletem,
hogy a mennyig szálljon?
Eső-e könnyes szavam,
hogy gyöngyözzön a tájon?
Adjatok enyhülést
mennyei kezek.
Öleljétek életre
meggyötört szívemet,
hogy amint tőletek
kínt vagy örömet kapok,
hálával áldjam Annak Nevét,
Kinek gyermeke vagyok.
Űzöttség
Kicsúszik az idő a kezeim közül.
Sietni kell! Sietni kell!
Hiszen a késlekedés tespedtséget szül
s a rozsda csókja belehel.
Kapkodok ide-oda az álmaimért.
Majd menekülök. A szabadság kell.
Összetiprom a saját életem,
de tébolyomban ez sem érdekel.
Összetörök mindent,
mibe megvadult szívem akad.
Lelkem
őrült rohanásom csapdájába ragad.
Nem vagyok más,
mint egy hagymázas szenvedő szerkezet,
melynek csupán akadályok
a baráti kezek.
Versenyt futok az idővel.
Megszállottan kergetek
távlatok ködébe
elillanó perceket.
De lábam alól elfogy az út.
Leborulok s végül
könnyek között, megtörve
hívlak segítségül.
Láng-ének
Főnixek fészke,
izzó szív-meleg,
húzódj hozzám közel,
hogy elhiggyelek.
Elmém fásult, ernyedt
hitem vérszegény,
hogy áttörjön
a rám kövült bűnök rétegén.
Bárcsak jönne a tűzvihar
s beszippantana
a lángolva létezés
lázító tana.
Beléd hevülve
sorsom az nekem,
hogy a világ megvesse
parázs énekem.
Hiányod telében
éheződ vagyok.
Ne engedd,
hogy elnyeljenek
néma, kék fagyok.
Még ma ölelj Magadhoz,
mert holnap már késő,
lelkem a létemről
leveri a véső.
Barátom
Én, aki ismerem a boldogtalanságot,
hogy lehetnék már gonosz feléd?
Nem elég súllyal telepszik ránk
a kenyérharccal terhelt lét?
Sírok a fal felé fordulva
tenyerembe pergő könnyekkel.
Kifordultál az életemből
és nélküled ért a reggel.
Ó, hogy örülnék most
a boldogságodnak,
csak tudnám, barátom,
hogy megbocsátasz holnap.
Látnálak felhőtlen
szabadságodban,
én, aki reád
szívfájdalmat hoztam
magamra öltve
a féltékenységet.
Mázsás kolonccá vált
így az élet.
Erőm elhagy
a megbánás helyén.
Nem marad számomra más,
csak a remény.
Imával tépem ki lelkemből
a gyűlöletet,
hogy ismét felemelhessem a legszentebb Nevet
- veled.
Nem múlok el
Lassan halad a rozsda
előre az éveken.
Lapozza a penész
hullámzó életem.
Csüggök a csillagokon
csodákat várva,
én,
fűszálakkal együtt elmúló árva.
Vagyok vízcsepp-villanás,
pillanatok átka,
az enyészet félfáján
egy újabb rovátka,
álmok függvénye,
délibáb sziréndala,
bolond lyukból fújó széllel
elszálló mandala.
Kerge ördögszekérként
hajtok minden percet.
Hiányod hajója
horgonyt hol vethet?
Az őrület tengerén
összeteszem két kezem
és Neveddel
egy időtlen országba érkezem.
Járásom – gizda dal
(Hát én szeretek gyalogolni)
A halál betonszobra
a lakótelep,
hullamereven bámuló
ablakszemek.
Nem érdekel,
mit súgnak a kopasz fák.
Hadd temesse a tompa tél
önmagát.
Mit bánom én
a füsttől mocskos eget
s a posványt,
mit a város ereget,
a mesterséges
trágyahegyeket,
melyek bekereteznek,
ahol csak megyek.
Az egész világ
egy bomlásnak indult metafora.
Mégsem ragad lelkem
a kutyagumis hóra.
Mert engem vár
Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus ember versek
Kerestelek
Kérdeztem rólad a fákat,
láttak-e téged,
ahogy elgondolkodva szedted fel
a gesztenyéket.
Hozott-e felőled híreket
a kósza szél?
Füleltem, a sok levél
zizegve mit beszél.
Jártam a kocsmákat.
Mindenhol kerestelek.
Eláztam lelkem mélyéig,
mire este lett.
Minden kis neszben
makacsul kutattam,
hátha felbukkan
a tőled kapott dallam.
Megszólítottam
az összes gondolatot,
mely még melengette
ismerős illatod.
Jajongva vergődtem túl
az éjszakán.
Szép neved üresen
zuhant vissza rám.
Faggattam az Istent is.
Gyengéden hallgatott.
Szívemre
balzsamos könnyeket hullatott.
Lépcsők
Lépdeltem felfelé
mohos köveken.
Vértől csúszós lépcsők
ritmusát követtem.
Voltam ember.
Lettem eleven húsdarab,
melynek a rettegés
végzetes pályát szab.
Odalenn morajlott
a dühöngő mélység,
sötét babonaság verme,
nyomorúság, éhség.
Ó, én cifra koldus,
igazságot kerestem.
S most vonszolom a grádicson
kolonccá vált testem.
Parázna oltáron
ha szívemet kitépik,
nem jut el az Élet szava
az elátkozott népig.
Fájdalmas fohászom
esővé vált végre
s szivárvány gyöngyháza
feszült az égre.
Odafenn a csúcson
egy vérző szív izzani kezdett.
Egy sas szárnya formált felette
ezüst keresztet.
Gravitáció
Nem akarok elfeküdni
a sercegő percek között
tudomást sem véve a Szóról,
mely nekem ütközött.
Nem érdekel
a bamba növés-múlás hangja,
mit könyörtelenül elnyom
az utolsó idők harangja.
Nem emelnek fel sehova
viasz szárnyú álmok.
Zuhantukban könnyeikkel
bepecsétlik a jármot.
Nem fog rajtam
felhőjáték ritmusa az égben.
Kiszakadtam vonzásából én
már nagyon régen.
Íme kihulltam a rostán.
Elengedett a véletlen.
Mert nehéznek találtattam,
alkotórészed lettem.
Igen, egyszer Hozzád bújtam
s szívedhez kötve
osztályos társad sorsodban,
ez lettem örökre.
Rejtélyek
Szabados kis titkok felett
lebeg az emberi képzelet,
hogy aki hormonok habjain hajózva
elérte a testi partot,
vajon hol kötött ki rajta
és mit akart ott.
Mocskos pletykácskák,
ferde képzetek
fialnak szüntelen
szörnyszülött rejtélyeket.
Dohos falak közt
csontokon rózsák,
öt felé söpört szemét.
Hol itt a valóság?
Ó, guillotinnal világra segített
szabadság,
kinek császármetszéssel végezték ki
anyját,
s ki vas patkókkal taposott
az élő betűkre,
egyenruhás békegalamb,
igazság görbe tükre,
lelki sivatag közepén
homokárus elme,
lefolyástalan fertő
belterjes gyötrelme!
Kitakarom Szellemem,
hogy démonjaid jól lássák,
szívemben hordozom
az Élet forrását.
Mondják
Mondják,
hagyjalak el, feledjelek,
s hogy önámítások
e makacs rejtjelek.
Mondják,
ostobább vagyok, mint a százéves átlag,
levedlett árnya
egy léha délibábnak.
Mondják:
a szegény lelki árva,
csak ül
elefántcsont tornyába zárva.
Szednék össze
a szétguruló érveket
arról, hogy
csupán játszik velem a képzelet.
Mondják haldokolva,
miközben élni látnak.
Toldozzák széthulló sorsukon
a léthibákat.
Sajnálkoznak felettem,
míg elméjük lidércfénye őket körbelengi,
hogy Beléd kapaszkodom
s nem tudok a semmiért egészen tönkremenni.
Hírzuhatag
Villámtól derékba tört fák,
lángoló sörényű lovak,
jégeső verte virág,
melyet földbe tapostak,
Kés alatt visító disznó,
gyilkostól rettegő gyerek,
megannyi őrjítő vízió,
robbanni készülő erek.
Kába kényszeres világ
kepeszt sötét sarokban.
Tükörképét bűvöli
s közben belerokkan.
Ákom-bákom kártevők
szerte futkorásznak,
alattomos terjesztői
lélekölő láznak.
Minden életszikrát
pokolba perelve
önmagába kapaszkodik
a zuhanó elme.
Míg a véletlenek sora
kisiklik alólad,
hasadj ki e törvényből,
adj szívet a Szónak.
Idő
Félek, elmerülsz az időben
és elvarázsol téged
s csak akkor ébredsz fel,
mikor az elmúlás körmödre égett.
Túl sokat mélázol
az évszakok ritmusa felett
és mire észbe kapsz,
elillan pille életed.
Rágódsz egy fűszál létén
és elmerül tekinteted.
A céltalan, hosszú kérődzés
nem ad feleletet.
Minden átkozott napszálltakor
árnyékod óriássá nő.
Kétségeid huhognak feletted
és nem segít az idő.
Mindig ugyanaz a hinta
s ha az ördögi kör kerül szóba,
sosem érted,
hogyan nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.
Reményt vesztetten nézed
a lüktető természetet.
Belélegez és kifúj
egy tökéletesen zárt gépezet.
Egyre inkább érzed
pusztító magányodat.
Rájössz,
hogy egy összeesküvés áldozata vagy.
Jöjjön hát a Kéz,
mely atomórákat rombol
és végre tépje ki elméd
e taposómalomból.
Vagyok
Voltam vad vihar,
mi a lelkedig elér,
távoli szent helyen
titkos aranytelér,
remegő gyémánt
hajnali levélen.
Kiszáradt, halott fa
itta be vérem.
Vagyok tűz rubin,
ördögűző Szó,
lenézett hontalan,
örök átutazó,
megtagadott igazság,
otthon is idegen,
balzsamos pecsét
megtört szíveden.
Lettem, Aki vagyok,
a földnek sója,
Énekek Éneke,
halál koporsója.
Hegycsúcsok
A világ nevelt fel,
mint mostohafiát.
Nem hintek a manna helyett
híg ambróziát.
Bizsereg a pondróktól
az Olimpusz tája,
belterjes agyvelők
fülledt pusztája.
Engem nem tartanak fogságban
efféle korlátok.
A Sion hegyéről
a Mennyekbe kiáltok.
Zuhanó átok
a Pegazus árnya.
Viaszt könnyezik
olvadó szárnya.
Míg az Én Szellemem
a sors felett lebeg
s balzsamától gyógyulnak
halálos sebek.
Tudom, hogy nem vagyok
a Parnasszus kegyeltje,
de imákkal takar be
Gecsemáné kertje.
És odafenn
a zordon Golgota hegyén
nem a Múzsa feszül meg érted,
hanem Én.
S mikor már
az ihleted végleg elhagy téged,
Igém tiszta forrásával
feltámaszt az Élet.
Magasabb szempontból
Nézem a műholdakkal
szennyezett eget
és rajta a Földet,
az eleven sebet.
A sok rideg fényű
betonszerkezet
szürke héja mögött
hogy mos kéz kezet.
Egymásra tornyozódnak
a bűnök, a hibák.
Felzabálja magát
e kéjenc világ.
S az önmaga ideáljába zárt
emberi természet
lila ködöket bámul,
mint csorgó nyálú részeg.
De befészkelte magát
a tetszhalott agyak
zsibbadt tekervényeibe
egy lüktető gondolat.
Az, hogy van remény.
Az Írás nem téved
és az egón kívül
létezik Élet.
: -)
Mint villámcsapás
a derült égből
Te kiszakítasz
a mókuskerékből.
Levered a rozsdát
az életemről.
Megtelik Veled
fásult szívem egyből.
Tudom, véred
üdvösségem ára.
Felemelsz engem
a kősziklára.
Olajoddal
felkened
S csúcsra járatod
lelkemet.
A sír
Annyi módon próbáltuk meggyőzni
a makacs időt.
Ráolvastunk s megtagadtuk a mohát is,
mi kinőtt.
Toldozgattuk az élet falán
az omló perceket.
Pedig e homokórát, tudtuk,
fékezni nem lehet.
Könyörögtünk s megkötöttük
varázsszavakkal.
Nem változott oltárrá
a hideg ravatal.
Csak nézett magába a hús
lehunyt szemekkel.
S haraggal suttogtam:
íme az ember.
Nem győzték meg önzését
a forró, sós könnyek
elefántcsont tornyában
a fásult közönynek.
És míg bennem az indulat
a szavakat kereste,
elmémbe nyilallt hirtelen:
hisz ez csak a teste.
Lelkét nem érinti düh.
Nem fog rajta se kor se átok.
Immár Isten jobbján ül
átlépve a múlandóságot.
Szívemben felderengett
a sír a sírok felett,
mely mindörökre üres,
mert a halál legyőzetett.
A zombi
(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)
Egykedvűen ül
a sors leprása
a keresztúton,
hogy a részvét meglássa.
A rothadás élő
pillanatképe,
kit megtűrtként
visel el a saját léte,
a retardált haldoklás,
melyben a cső vége
tán véletlen ezüstgolyót
röpít majd szívébe.
Tompaságát
nem verik le róla a zuhogó percek.
Lelkében
a lüktető üresség perceg.
Vigyorog vak végzetén
hüllő szemekkel.
Röhög rajta a világ:
e nyomor kinek kell?
Csak egy rongyos vándor jő,
Lámpása a Szónak.
Koldusbotját kínálja fel
kapaszkodónak.
Felhördül az élőhalott.
Minden fényt megátkoz.
S jobban öleli
láthatatlan láncát magához.
Mert inkább veti testét vasra, vas alá
vagy végzi vízben,
minthogy az a kiszáradt fa
alvadt vérű szívéhez közelítsen.
Egy darab fém
Egyetlen végtagból álló test,
idegen istenség.
Halálos betű a bálványoltáron,
hol parázna máglya ég.
Kifordított nyers szív ere.
Akasztófakötél.
Templomi szajha mézgás hajfonata,
mit birizgál a szél.
Sóval behintett szöges korbács
ártatlanok hátán.
Vonagló idomok árnya a falon,
min röhög a sátán.
Méregtöltetű mézesmadzag.
Nyálkás húsdarab.
Pletyka kanóca, mely a bolondságtól
könnyen lángra kap.
Rézbe foglalták formád
ihletett kezek.
Így lettél egy pózna betűn
kiáltó ékezet.
De jaj, túl magasra emelt
a szív felfuvalkodottsága a pusztán.
Összetört és elsöpört az Isten haragja,
ragyogó Nékhustán.
Van-e
Van-e olyan hatalmú szerelem
mint mikor lelkek simulnak egymáshoz,
tisztaságába fogad a valóság
s nem tapadsz egy izzadt látomáshoz?
Mikor szemérmesek a szavak
és nem tolakszanak,
hogy meg ne sérüljön
az újszülött gondolat?
Gyengédség teríti be fénnyel
bensőd jászolát.
Csipkefinomságú rezgések húrján
egy éjjelt játszol át.
A csend súg szívedbe lágyan
égi titkokat.
Imádattal hódol lényed,
tudva, Kit fogad.
Szabad szárnyú szellő
vígan szökken át
üzenetként hozva
a Kedves illatát.
Elfeledve önmagad
múltad semmivé lesz.
Mennyei magasságban
karjai közt ébredsz.
Forró
Lélek-lángra lobbant szívem.
Olthatatlan égek.
Eleven fáklyává váltam.
Bensőm főnixfészek.
Parázsmagból tűzrengeteg
növekedett bennem.
Még a sivatag is kiköp
és nincs hova mennem.
Bőrömön átüt az izzás.
Nevedért utálnak,
az árnyék is hátat fordít
idegenszagának.
Nincsen semmim Rajtad kívül.
Bátran hordom terhem
ellenséges, bús világban,
a szív-rengetegben.
Véred forró gyöngye rajtam.
Szivárvány felettem.
Démonok szajháinak
átokszava lettem.
Bolond, szabad szívem
makacsul zeng Téged,
pokoli erősségeket
porba döntő Ének.
Utolért
Ami elől menekültél,
sós hideglelés,
kúszás a sárban,
fogak közt a kés.
Harmadnapos véres sár
széklettel keveredve –
a legszörnyűbb mocsok
szárad a kezedre.
Mikor végre levakarod
a zuhany alatt állva,
könnyeid keverednek
a sűrű vízsugárba.
Szeretnél ordítani,
fejed falba verni,
mert az elején
nem mondta el senki,
hogy a valóság borzalmasabb,
mint bármi
s a gyilkolás
ennyire tud fájni.
Terhed súlya egyre nő
míg múlnak a napok.
Hallgatásod szikláit
a lelkedre rakod.
Esküd szava rád ég.
Bár békét találnál
s megnyugodnál végleg
annál a holt fánál…
Léted csapdája rád zárul
s hiszed, kiút nincsen.
Ám a sajgó belső csendben
megszólít az Isten.
Várakozás
Felhőkkel terhelt opál
az ég.
Fagyos szimmetriákat
rezeg a lég.
Alvadt vízen
viharok járnak.
Angyalok söprik
az égi porcicákat.
Végighúzva
az őszön kését
lassan minden színt
felfal a kékség.
S e gőzölgően
hideg párlat
halotti szépséget
lehel a lapálynak.
Lustán megadja magát
az elmúlásnak,
elfekszik a táj,
mint legyőzött állat.
De a cinkos föld
sápadt hallgatása
az olvadás magját
rejti magába.
Kitépted magad
Arany patkók szórnak
ezüst szikrákat.
Fehér izmok feszülnek
a fagyos tájnak.
Hányszor ejtettünk egymáson
játékos sebeket,
de pajzsunk volt e tornán
az erős szeretet.
Mit beszéljek már most
a régi csatákról?
Leszakadtál rólam,
mint gyümölcs az ágról.
Nem vitatkoznék azon,
hogy ki üdvözül.
Bársony palástod kicsúszik
kezeim közül.
Semmi sem tud immár
visszatartani téged.
Szíved tükre páros zöld tó,
sorsomból elmúlásba réved.
De egyszer majd átlépsz
a lélekhatáron
s kihűlt nyomaidat
újra felizzani látom.
A szív tele
Ez az a tél,
amiben én nem élhetek.
Homályos lápon égnek
lidércfény énekek.
Bús boszorkány borzos
fagy-haját
magukra aggatják
néma, kacska fák
s fejüket ingatva hallgatják,
mit beszél
révülten a vén bolond vajákos
kerge szél.
Beteg meséket fon egybe
tévelyegve
e borús világba szorult
kába elme.
De kit érdekel,
hogy a káosz mit érez?
Én nem tartozom
a szív teléhez.
Nem tartanak rabságban
sötét képzetek.
Kitárt lélekkel szívom magamba
az Életet.
A por beitta
(Széljegyzet a Prédikátor Könyvéhez)
Csapzott homlokod mögött
látomások égtek.
Atomjaid között bújt meg
annyi titkos vétek.
Ha volt-e lelked,
nem sejti senki.
Lázas lidércfényed
portréd átderengi.
Tollal nyüszítettél
szeretetre várva,
papírra vetkőztetve,
tehetetlen árva.
Kapaszkodtál a létbe,
de a vasak tolultak.
Véletlen volt végzeted,
akár csak a múltad.
Bújhattál a hold mögé.
Véshettek a kőbe.
Nem az Olimposzra vittek,
hanem temetőbe.
Talányos rettegés
uralta életed.
Elmúltál
és a por beitta éneked.
Győzni meghajtott fejjel
Gyűlölnek Nevedért,
mert kemény a szám.
Igéidből raknának
máglyát alám.
Szétszórnák csontomat
trágya ganajnak,
mert nem hódolok
az emberi fajnak.
Átkokat sziszeg rám
viperák népe,
mert nem szórom gyöngyöd
a disznók elébe.
Feketén-fehéren
Golgotád járom,
mert nem hasalok
a bálvány oltáron.
Mulatnak rajtam:
íme az ember.
De győzök,
Előtted meghajtott fejjel.
Felgyújtom a lápot
Eltévedtek mind,
kik a tavaszt keresték.
Az állott levegőből
potyognak a fecskék.
Az alvadt égben
penészedő felhők
szélcsendre sírnak
néma kesergőt.
S a poshadó tájat
álomkór dajkálja
egyhangú, tehetetlen,
béna elmúlásba
e délibáb előtt
lejtve csalfa kígyótáncát,
békéről susogva
teszi elmédre rabláncát.
Nevemet szajkózva
hit nélkül, hidegen
lassan hályog nő
tetszhalott szíveden.
Engem hívtál?
Hát felgyújtom e lápot,
felkavarva
tespedt lelkivilágod.
Érezzed belülről,
lángom hogy éget,
s mennyire gyűlölöm
A hazug békességet.
Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus versek
Ez Szerelem!
Szeressék mások az izzadtság szagát.
Én inkább Veled megyek.
Forró, fűszeres, lét-lehelet vagy.
Bordóra fested a vak eget.
Zuhanjon más aléló kőként
vissza a porba nedvesen.
Lángoló főnixszé tesz érintésed,
szivárvány szívű Kedvesem.
Hajszoljon más tűhegynyi álmot,
amelybe bezárja önmagát.
Elmédbe foglalva részeddé válok.
Átölelek egy néma fát.
Keressen más szűk nyirkosságot,
ahol a fülledtség eltemet.
Véred a szívemen gyújt örök lángot
trónodig emelve lelkemet.
Kívánja más a bomló húst,
mit megmásznak a döglegyek.
Mámoros magasság mennyedben vár.
Rajongó porszemed hadd legyek.
Tavasz
Tudat alatt és természet felett
rezegnek titokzatos jelek.
Nem tudhatod, ám de sejtheted,
mi járja át minden sejtedet.
Átadják egymásnak ízek-idegek
a hajnali füveket borzoló hideget.
Hallgatagon rejtegetik benned a mélységek
az öntudatlan szendergő szív-reménységet.
Ösztönöd fürkészi, mit súg a kósza szél.
Ősi lantok húrjain lúdbőrözve beszél.
Egy rég elfeledett nyelven ébresztve alvó géneket
mond a föld porának zönge éneket.
Arról, hogy hiába búg benned a téli bús magány
s hiába károg recsegve a varjú a puszta fán.
A csendesen lázadó makacsság a tavasz terhét hordja
s lassan éled a kéreg alatt a sarjadás akkordja.
Egy vércsepp kihajt a fényre s boldogan dalolni kezd
ördögűző, győzelmes szerelmi éneket.
A vén, bolond halál önmaga felett mond ítéletet,
mert semmi sem győzheti le az Életet.
Csillag
Szívembe zártam egy csillagot,
mit többet el nem engedek.
Nem vonzanak a hamis rejtélyek
s távoli tengerek.
Nem követek sok csalfa fényt,
mely mindig elhagyott.
Könnyeim mossák öt sebét
Annak, Kivel egy vagyok.
Bánom is én, hogy miről zengnek
léha kis dallamok,
angyalok lantja szól bensőmben
s ájultan hallgatok.
Vérével írta be sorsomba
gyönyörű Nevét,
Az, Aki által rút haldoklásból
Életté vált a lét.
Mint zongora billentyűzetben
elefántcsont és ében…
Aranyba foglalt gyémánt lettem
Lelke ölelésében.
Play-station
Mottó:
A hókuszpókuszra oly nagy a kereslet,
hogy már a bölcsek köve is aranyeres lett.
Olyan a világosság nélküli tudomány,
mint huhogó bagoly egy üres koponyán.
Luca székén pucsít az emberi elme
s buzog a magasba erejét feszítve,
hogy az alagsorból önmagát felküzdje
zászlaját feltűzve a hetedik szintre.
Bátorítja egóját: ha e show-t kiállod,
jutalmad lesz néked saját kis világod.
Miközben ezt mondja, ideje sem marad,
mert az ócska palló alatta beszakad.
Magához tér, mint a pokol örökös vendége.
Nem segít a bűvésztrükk, se Münchausen cége.
A hangosbemondót hallja mielőtt elmerül a lébe:
sz*r alá merülés! Cigarettaszünet vége!
Ajánlás:
Vándor, szíved óvjad jobban mindennél,
nehogy örökre száműzött legyél.
Igaz Élet kútfejéről válaszd inkább üdvödet,
bolondok aranya helyett a drága Szegletkövet
Keret a szóköz körül
(Herr Kindmacher songja)
Folyékony aranyba
foglalnák kezem,
Amikor a papíron
tollal vétkezem.
Létrát támasztok
egy porszem oldalának,
hogy felérjem ésszel,
milyen a nagy átlag.
Szellememet a palackból
jól kieresztem,
megnézem, hogy nő-e szőr
a Mount Everesten.
Kisbaltával pucolom
az ablaküveget.
Egy véna a guanóban
a hadüzenet.
Fú, de bazi sztár vagyok,
mindenki nyomat.
Mistic rúzzsal vakolom
a guillotine-omat.
Összetöröm szívedet,
nagyon remélem.
Megdögölhet minden nő,
csak az enyém nem.
Fogaim közt sárga rózsa,
csupa szeretet.
Lájkojjá’, mer’ kitépem
az ütőeredet!
Felragyog…
Istenem, bocsájtsd meg énnekem
széllel bélelt énekem.
Merek gyermeki énemmel
eggyé válni éhemmel.
A Szeretet koldusa vagyok,
de a világba öltözve megfagyok.
Emelj fel engem vakságomból,
ha rémült szívemben vihar tombol.
Segíts, kérlek, estemben,
ne tévedjek el a testemben.
Végy szárnyadra drága Lélek,
ne legyek bolondja minden szélnek.
Az Igazság tükrében megtisztul éltem
a vértől, mely a kereszten onttatott értem.
S törékeny szívemben felragyog
Lényed, mint a csillagok.
Több, mint hódító
Az én Kedvesem győztes harcos.
Szivárványfénye ködöt taszít.
Lelkemből elkergeti a varjakat.
Lantja szívemben lángot szít.
Nevét lélegzi a föld,
mikor a felhők könnye hull.
Ünneppé válik a lét
s keze alá simul.
Mikor hadiösvényen jár,
lába nyomába lépek én.
Zászlaját csendben viszem mögötte
a csaták mezején.
A pokol büszkeségén tapos.
Páncélja ragyog, mint a Nap.
Kezében szikrázó pallos.
Körötte démonok hullanak.
Az én Kedvesem Élet forrása.
Igéje bátorító.
Felemelt a porból szívére,
Aki több, mint hódító.
Harag
Izzó tűzgömb a szívem,
forrongó bolygó, s haragja
Makacsul lobogó lánggal ég,
benne fortyog a tenger habja.
Kérdések kartácsa korbácsol.
Egómban felingerli a szelet.
Dühöngő viharrá dagadva arat
a haragvó képzelet.
Előtörnek a tudat mélyéből
gyilkos lávafolyamok.
Őrjöngve zúdul a vér ereimbe,
ha a harag foglya vagyok.
A lángoló űrben válaszra vár
minden mardosó kétség.
Kozmikus lázban szenvedő elme
várja a Szellem hűs érintését.
Mustármagnyivá zsugorodik
egyetlen reményem.
Uram, szabadító esődért esdeklek
a vöröslő égaljú éjben.
Őszinte bohóc
(Han Bingli songja)
Fákról hulló rozsda,
halott levelek,
megint rám unt a hűtlenség,
eggyel kevesebb…
Hányódok sorstól-sorsig
s hol beengednek,
testemet elfogyasztják,
dobják lelkemet.
Hisz kinek kell e házaló,
ki szívét kívül hordja
s őszinte bohócként lesz
a szerelem bolondja,
boldogan ölelve magához
egy meghitt pillanatot,
melyet a szentnek hitt érzés
tévedésből adott?
Avagy hamis vigaszt vesz
a boros pohárból.
Szőlő vérére hajol
- szép emlék a nyárból.
S este fájón markolja
azt a párnavéget,
melynek gyilkos illata
jaj, pokolként éget.
Szélfútta porszem vagyok,
vágyak játékszere.
Szívembe mart egy emléket
a hiány kényszere.
Mikor senki sem lát,
Nevedre könnyezek
s összetört szívemre simulnak
átszegezett kezek.
Agymenés
Látom, baj van.
Forró a homlok.
Feszül a koponya.
Az agyvelő fortyog
Keresel mindenütt.
Nyílnak a könyvek.
Izzad az egó.
Az akarat görnyed.
Zaklat a múltad.
Jönnek a könnyek.
A jövőt lenyúlná
zöldszemű szörnyed.
Tajtékzó szájjal
firtatod éned:
miért nem vagyok
Én is egy géned?
Becsődöl a tudomány.
Felsül az ész.
Az emberi elme
a semmibe vész,
mert egy kiszáradt fának
gyümölcse érett
s kriptafalak közül
kihajt az Élet.
Nem szegezhettél
örökre kereszthez.
A szegletkő vagyok,
Akitől rettegsz.
Nem vagyok bálvány,
mit ráraksz egy sírra.
A Szó vagyok,
makacs, szívlakó csíra.
A valóság elég,
hogy észhez térítsen?
Nietzsche meghalt.
Aláírás: Isten.
Ébredés
Bőröm alatt hordozom
Neved eleven lüktetését.
Borsódzik bensőmben az ébredés.
Nyújtózkodik a lét.
Formálódik a félhomályban
s lassan alakot kap
egy félszeg lámpás tűzgömbje.
Felkel bennem a Nap.
Ritmusodra feszíti vér
a szűk érfalakat.
Illatos harmat száll a porra
a szivárvány alatt.
Bizseregve ébred a forrás.
Titkokat súg lelkembe.
Ezüst mintát hímez habja
míg gyöngyöz elmerengve.
Szemem egén felhőtlen kékség.
Beléd pezsdülök én.
Szívem szívedre helyezem
a Kőszikla tetején.
Homokóra
Átlátszó börtön
kristályfalakkal
rád zárult egyszer
és tényként marasztal.
Folysz együtt a tömeggel
s hiába várod,
hogy odakinn meghallják
néma kiáltásod.
Magával ránt, lefelé húz
a halálos örvény.
A percek gravitációja
kegyetlen törvény.
Minden magas teória
gyáván cserben hagy.
Tehetetlenségednek
rabszolgája vagy.
Mint egy megunt játékszert
könnyedén átlépnek
a fejed fölött bezáruló
szabályszerűségek.
Tébolyodott szívedben
sejtelmek égnek
lényegtelen részeként
a véletlenségnek.
Átkozod magad,
hogy nem jöttél rá korábban,
csak egy porszem vagy
egy szörnyű homokórában.
Makacs imáddal
hívod azt a Kezet,
melytől darabokra törik
e sátáni szerkezet
és friss, szabad szelének szárnyára
vesz az Élet
az örökkévalóságba
felemelve téged.
Vértanú
Emelt fővel megyek végig.
Elvonul a sok évszázad.
Csak lélekhang ér az égig,
ezért szájam némán lázad.
Arénák falai közt
disznók előtt gyöngyözött vérem.
Eleven játékszer voltam
egy mocskos, vandál játszótéren.
Hányszor vakítottak meg
vagy törtek kerékbe…
S mulatott kínzásomon
az utca söpredéke.
Börtön, éhség, üldöztetés,
gályarabság vártak
vagy koponyám dísze lett
egy bálványoltárnak.
Pogányok nyilaitól
átlőve elestem.
Szörnyű lángok közé alélt
megkorbácsolt testem.
Meggyaláztak, megköpködtek,
megköveztek nyíltan.
Nem kárhoztattam őket.
Még csak nem is sírtam.
Kétezer éve
könyörgőn néznek Rád a Fiúi szemek:
Atyám, bocsáss meg nekik,
nem tudják, mit cselekszenek.
Eleven lámpás
Ülök a szabadság közepén
talpig rozsdás vasban,
mint élőhalott bálvány,
míg eközben lassan
utolér átváltozásom
főnix fészkem ormán.
Emberi fáklyává nyílok
tűzszirmaim bontván.
Lángok palástjával
betakar a lenge szél.
Halhatatlan szívemben
százezernyi szent beszél.
Parázstollaim hada
táncot jár a légben.
Angyalkéz simul a lanthoz
a vibráló égben.
Idáig csak haldokoltam.
most igazán élek.
Lázadó dalt énekel bennem
az örök Lélek.
Ti raktatok máglyát nekem
lángoló betűkből.
Eleven lámpássá lettem,
kit a sátán gyűlöl.
Címkék: irodalom isten jézus keresztény krisztus ember versek
Eleven szenet öleltünk
Szivárványt lapoztunk
könnyed ujjakkal.
Betakart minket
szárnyával egy angyal.
Szemed ablakán át
szívedbe néztem.
Lámpásod fénye
én puha fészkem.
Lelked lantján
szent szavak szóltak.
Új életre keltek Benned
reménytelen holtak.
Tavaszod sugarán
minden kivirult.
Megszégyenült a halál.
Menekült a múlt.
Felemeltél engem.
Csodákban fürödtünk.
Muzsikált a mennyország népe
körülöttünk.
Forró gyémántok gurultak
szívünkből szerte széjjel.
Eleven szenet öleltünk együtt
egész éjjel.
Puszta
Nomegaztánban esett a hó.
A tevék patája alatt a homok égett,
olyan dermesztő hideget zenélt
bennem az emberi természet.
Délibábok közt vezetett utam.
Lelkemre csavartam a meleg sálat.
Jobb időkről álmodozott a hajcsár.
Ködöt lehelt terhe alatt az állat.
Kezemen fagyos kéreg volt a kesztyű.
Egy álló hete nem láttam a napot.
Csak a sivatag hajója nem feneklett meg ott,
ahol már az egó is léket kapott.
Megkövült szavak záporoztak rám,
célt tévesztett ítélkezések.
Ám hiába borított be forró vérpalást,
nem hagyott halni az Élet.
Koldussá tettem önmagam.
Eldobtam minden földi értéket.
Csakhogy elszakadjak a múlandóságtól
s szabadon szerethesselek Téged.
Modern
Sétál a szavak közt
csípőre tett kézzel
a betűk nagy zsonglőrje,
Hexensusszos Lézer.
Lökhajtásos csókokat
dobálgat a Múzsának,
hátha szabadítója lesz
szőrös nyelve gúzsának.
Gumimakaróni húrján
kósza ihlet kóvályog.
Repedező dobhártyákra
rászakad a szóvályog.
A csodálók kíváncsi raja
még sohasem látott
ékezetek s központozás
nélküli pusztaságot.
Nincs egy árva nagybetű sem
a mondatelőben.
Tetőzik az izomláz
benn az agyvelőben.
Tehet egy szívességet
a nyelv buzgó őre.
Vonuljon el bujálkodni
a mágneses mezőre.
Szellemi táplálékot oszt
a korszerű lélek.
Tintás kondérja felett
legyek döngicsélnek.
A hatalmas kanálban
bizony nincsen semmi.
Tessék mondani,
ezt mind be kell venni?
Gyengéd hang
Földig hajoltak a fák.
Így lett az erdő pusztaság.
Átvágtatott a tűzvihar a dombon.
Reszketegen pislákolt a parázs a hamvadó lombon.
Nyomában kettészakadt az ég.
Kegyetlen gyémántesőként hullott alá a jég.
Ami eddig nem hódolt be, legyőzőre talált.
Megadón ölelte magához a táj a halált.
Szörnyű pillanatképpé merevedve,
nyitott szemekkel feküdt a farkas, a medve.
Madarak fészkét hurcolta a megvadult ár.
Örvényén keringett egy döglött szamár.
A természet égi korbácsütések alatt nyögött.
Szúrós esőcseppek verték az ezernyi rögöt.
Aztán hirtelen félbeszakadt minden.
Még a vér muzsikája is elcsitult alélt ereimben.
S egy gyengéd hang szólt az ijesztő csöndben:
szeretett gyermekem, vigasztalni jöttem.
Vélemény (rap)
Az emberi állat
egy olyan lény,
kinél hamar kinő
a vélemény.
Mindig számolni
kell vele.
A múlandó hangulat
fegyvere.
Egók porondján
szócsaták,
dübörgő betűk,
mint lópaták,
eltaposnák
a Lelkedet,
de hozzáérni
nem lehet.
Magasan felettük
kitárja szárnyát
és beragyogja
az elme árnyát.
Hisz a halandók szava
meg nem rontja.
A nem láthatónak
nincs gyengepontja.
Az oroszlán
Mennyei tükör,
szép, szomorú arc,
megviselt Téged
e kiújuló harc.
Tépett vitorlákkal,
de győztesen
megtérek Hozzád,
Kedvesem.
Az oroszlán,
kit az ebek téptek
s lándzsáját döfte belé
ezer sunyi vétek,
immár megnyugszik
szíved fészkében.
Pedig haragja súlyos volt
sötét, mint az ében.
Vedd hódolatomat,
dicsőséges Úr.
Hálás lelkem harangján
örömdal kondul.
Szivárvány húrjain
angyalok zenélnek.
Fogadd magadba hangom,
legtisztább Ének.
Inkább...
Annyian kísértek,
míg etetted őket,
de inkább választották
a puccos temetőket
a keselyűkkel járó
rémalakok.
S csak azok maradtak,
kiknek az Illés lelke adatott.
Elcsalta hát a szirén ének
a birkanépet,
melynek gyomra a pásztora
s most a farkas farmján béget
csapdába esve
feledve Téged
egy olyan haldoklásban,
mely többé nem ér véget.
Uram, adj nekem
vas akaratot,
mely a világ előtt
sohasem dadog
és inkább tagadjon meg engem
léha testem,
mint hogy szívem
Helyetted mást kövessen.
Hadd váljak haboddá
Addig lapozza a halandó
a földi szerelmeket,
míg lyukassá kopnak az évek
és a lényeg kinnreked.
Öregedő kezeink közül
kicsúsznak álmaink
s tehetetlen belenyugvással
viseljük el, amint
zászlóinkká válnak
egy céltalan utazásban.
Keressük a tökéletest
egy elnagyolt képmásban.
Homályosuló szemekkel
támaszkodunk a ravatalnak
mosatlan kezekkel,
mert a tiszták korán halnak.
És az ember
annak a keréknek lesz a bolondja,
melyben megtöretik
szíve is, akár a csontja.
De én, lázadó,
csak Neked hajtok térdet,
mennyei trónról áradó
drága, örök Élet.
Ne vigyél engem át
a másik partra.
Hadd váljak haboddá,
vegyél a hátadra.
A nagy szélhámos
Színes virágokba bújtatott
rozsdatemető,
rózsába font kígyó,
álnok kötekedő,
baráti jobbnak álcázott
halálos tőr,
angyali mosolyú,
aljas szózsonglőr.
Aranyozott penész
lelke titkos ruhája.
Mocskos szíve tövéről
átkot virágzik szája.
De teszi ezt mind
szemrebbenés nélkül
s egy-két alattomos szúrással
próbálkozik, végül
hogyha még ez sem jön be,
őszintésdit játszik,
aztán balekjaitól
beszedi a gázsit.
Lepereg arcáról
az ájtatos máz.
Kivigyorog alóla
Samu, a csontváz.
Ne hallgassál rá soha,
akárhogy is lázad.
Az Igazság Sziklájára
épült a te házad.
Ördögi kör